Mire vágyik egy nő?

Tanárnőhöz méltóan módszeresen lát neki a feladatnak. Kiválaszt egy eszkortfiút, álnéven egy szállodában találkozik vele, és papírról olvassa fel neki, mi mindent szeretne kipróbálni a különböző pozícióktól az orális szexig. Az orgazmus nem szerepel a listán mint cél, Nancy Stokes (Emma Thompson) arról már lemondott. Csak abban biztos, hogy soha többé nem fog semmit színlelni.

A nyár legjobb filmjéről van szó, a Minden jót Leo Grande (Good luck to you, Leo Grande) című brit vígjátékról, amelyben Emma Thompson és Daryl McCormack brillíroznak. Nincs is több szereplője a filmnek – a végén jelenik csak meg egy pincérnő, a tanárnő volt diákja, akit folyamatosan a túl rövid szoknyája miatt szekírozott annak idején –, és akcióban sem dús a történet. Az egész egy hotelszobában játszódik, a két főszereplő sokkal többet beszél, mint szexel, mégis olyan izgalmas, annyira humoros és szórakoztató, hogy többször is meg lehet, sőt meg is kell nézni.

A film ugyanis nem csak a kielégítetlen vágyról, a megvalósulatlan fantáziákról szól, hanem magáról az életről. Egy nőről, aki feláldozta magát a családjáért, de a férjét nőként nem érdekelte, a fia olyan unalmas, hogy az utcán talán meg sem ismerné, a lánya pedig annyira bohém, hogy nem is érti. Egy felettébb sármos és intelligens húszéves fiúról, aki el tudja hitetni a nőkkel, hogy mindegyikükben talál valami szépet, vonzót, izgatót, és amikor vele vannak, nem kell gondolniuk semmi másra, csak arra, hogy élvezzék a pillanatot.

Aztán mégis, itt is, ott is megreped a páncél, Nancy Stokes bevallja, hogy soha nem látta magát kívánatosnak, szépnek, és Leo Grande-ról is kiderül, hogy a tökéletes szerető álarca mögött egy sérült lelkű fiú lapul. A film egyik legjobb jelenete, amikor Nancy megkérdezi tőle, elmondta-e az anyjának, mi a foglalkozása. Leo hosszas unszolásra vallja be, hogy az anyjának és bátyjának is azt mondta, egy norvég olajfúró toronyban dolgozik, és a Wikipédiáról másolt információk alapján számol be a mindennapjairól. Nancynek azonban ez sem elég, vérbeli pedagógusként meg akarja menteni Leót, kutat a valódi identitása után, ami először konfliktushoz, végül igazi közelséghez, őszinteséghez vezet. Hogy orgazmushoz vezet-e, az már nem is lényeges, mert ez a film nem erről szól. Sokkal inkább arról, mennyire merünk mi, nők önmagunk lenni, vállalni a testünket, az érzéseinket, a vágyainkat. Meg arról is, meddig lehet elmenni, ha az ember csak a saját örömére, boldogságára figyel. A válasz az, hogy mindig vannak határok, gátak, amelyek csak ideig-óráig áthághatók, utána mindenki visszatér a hétköznapokba. De nem kizárt, hogy más, szabadabb, boldogabb, öntudatosabb emberként, és akkor már volt értelme az egésznek.

A minden jót, Leo Grande nem az eszkortfiúk és a megrendelhető szexuális szolgáltatások dicsérete. A humoros felszín alatt azt mutatja meg, mennyire magányos és kétségbeesett az ember, amikor már senki nem érinti meg, amikor úgy érzi, minden elmúlt, mégis megpróbál valamit újrakezdeni, helyrehozni, bepótolni. E tekintetben Sophie Hyde rendezőként egy vígjátékban sokkal inkább rátapintott a lényegre, mint 2009-ben Lucia Piussi a Babička című dokumentumfilmjében, amelynek főszereplője Tamara Archlebová műfordító. Az akkor 57 éves nő hirdetést adott fel, hogy 18 és 24 év közötti fiút keres. 650 választ kapott, választott is közülük, hosszabb kapcsolatot is megélt, végül kiszállt, és egyedül maradt. Ez a film is a boldogság kereséséről szól, mégis sokkal keserűbb, ironikusabb, mert maga a rendező is sajnálta a főszereplőt. Egy interjúban azt nyilatkozta, szégyellené, ha öregségére ilyen megalázó helyzetbe kerülne. Talán ez a különbség a valóság és a játékfilm között. Emma Thompson úgy testesítette meg sokmillió nő álmait és vágyait, hogy végig vonzó, méltóságteljes és vicces maradt, egy percig sem volt szánalmas és nevetséges. Komolyabb, elgondolkodtatóbb, ugyanakkor mulattatóbb vígjáték rég nem volt a szlovákiai mozik műsorán.