Minden, mindenhol, mindenkor avagy a „túl sokról”, és arról, hogy tegyük kevesebbé

Az alapkoncepció

Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje egy mérsékelten sikeres mosodát vezető kínai–amerikai családot követ, melynek egy napon minden problémája, kezdve a családfő Evelyn (Michelle Yeoh) megfáradt közönyétől férjével, Waymonddal (Ke Huy Quan) való omladozó házasságukon át egészen elhidegült lányuk, Joy (Stephanie Hsu) sokadik sarkon fordulásáig, a tetőpontjára hág egy adóbevallási megbeszélés során. Ha pedig mindez nem volna elég, Waymond hirtelen azzal fordul Evelynhez, hogy egy megállíthatatlan gonosz fenyegeti világunk végtelen számú univerzumát, melynek legyőzésében csak ő segíthet. Tipikus, nem?

A Minden, mindenhol, mindenkor első fele, bár okosan alapoz meg a későbbi fordulatoknak, egy tipikus modern, közönségbarát mozi látszatát kelti. Az eszement humor és a szemkápráztató akció egyvelege kényelmesen vezeti be a nézőket egy groteszk világba, melynek szabályait elengedhetetlen kiismerniük. Waymond ugyanis nem kamuzott, itt tényleg egy multiverzumkalandról van szó, melyben a főszereplők kedvük szerint hozzáférhetnek alternatív énjeik készségeihez (és érzelmeihez). Így például a középszerű Evelyn felfedezhet olyan világokat, ahol kung-fu-mesterré vált, de akár olyanokat is, ahol egy evolúciós leágazás miatt minden embernek virsliujjai vannak. Az író-rendezők féktelen lazasággal játszanak a koncepcióban rejlő lehetőségekkel, sokkal pimaszabban, mint ahogy azt anno a Mátrix tette, ahogy azonban belépünk a történet második felébe, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy amivel dolgunk van, az sokkal több egy átlagos popcornmozinál.

Nem egy átlagos film

„Egész nap azt sem tudom, mi a fene történik... de valamiért biztos vagyok benne, hogy az én hibám” – hangzik el egy ponton Waymond szájából, és ha odáig nem is, itt már biztosan tudatosul mindenkiben, hogy ez a film a modern ember elveszettségéről szól. A végtelen multiverzum keserédes allegóriája a csapongó gondolatvilágunknak, mely minden adott pillanatban több tucat valósággal zsonglőrködik. Megállás nélkül bekövetkezetlen eseményeken, valószínűtlen kimeneteleken pörgünk ahelyett, hogy az itt és mostban élnénk, amit nagy valószínűséggel szívből meg is vetünk. Miért ne tennénk? Hiszen az az egyetlen dolog, ami valós, amiből nemcsak egy gondosan megválogatott hangulatklipet, hanem minden fentet, és minden lentet megérzünk. Olyanok vagyunk, mint Evelyn is, aki a számtalan univerzumban szembesül vele, mi mindent vesztett a mulasztásaival, és mint megcsömörlött munkásosztálybeli nő, kezdetben megvakítja a saját önsajnálata és kétségbeesése. A szorongásával pedig nincs egyedül.

Joy, Waymond és Evelyn lánya, aki egyben a film kvázi főgonosza is, nemcsak azért fontos, mert nagyrészt ő önti szavakba a modern ember kimondatlan, cinikus aggályait, hanem mert elidegenedésében nem Evelyn mellett, hanem vele párhuzamban áll, a fiatal felnőtteket reprezentálva. Éppen úgy, ahogy anya és lánya gyakran nem tudnak elég kifejezőek lenni egymással (átvitt és szó szerinti értelemben is, míg ugyanis Joynak amerikai születésűként az angol az anyanyelve, anyjának továbbra is a kínai), a középkorú és fiatal felnőttek sem tudnak egymásra hangolódni, akár személyes, akár össztársadalmi szinten. A Minden, mindenhol, mindenkor egyik legnagyobb érdeme éppen ezért az, hogy a generációs szakadék mindkét oldaláról integet nekünk. Tudatosítja, hogy végső soron mindkét fél tehetetlenül őrlődik a világ káoszában, csak míg az egyik mostanra belefáradt, és kész átadni magát a sodrásnak, a másik még intenzíven feszeng miatta. Ezt a szorongató, feloldhatatlannak tűnő helyzetet talán egy más jelenet sem adja vissza annyira tökéletesen, mint az, ahol Evelyn és Joy egy olyan univerzumban találják magukat, ahol sosem alakult ki élet, és ahol két mozdulatlan, hangtalan kőként, pusztán a szél csendes susogása mellett kommunikálnak létről és rendeltetésről.

Korunk Mátrixa

Mindeközben egy másik univerzumban, ahol Waymond és Evelyn útjai még a házasság előtt elváltak, szakmailag sikeresebb, ám lelkileg üresebb emberekként sodorja őket egymáshoz a sors. Beszélgetésükből pedig lassan kibontakozik a film tulajdonképpeni filozófiája, egyben a felvázoltakra javasolt megoldása: légy kedves, főleg, amikor nem érted, mi történik. Ezt persze első hallásra Evelyn is hiteltelennek érzi, és nézőként is könnyedén söpörhetnénk félre egy szemforgatás kíséretében, ahogy azt a legtöbb közhellyel tenni szoktuk. Ám ahogy az egyes univerzumok történetszálai sorra elérik a tetőpontjaikat, és a közönség azon kapja magát, hogy olyan szituációkon és olyan karakterek sorsán könnyezik, melyeket egy órával korábban még egyszerű poénként dolgozott fel, maga is ráeszmél, hogy a megértés és az empátia tényleg az egyedüli kapaszkodók a káoszban. A film válasza az irányíthatatlan, egyre csak mélyülő zavarra és szorongásra az, hogy ha lehet, legalább mi, emberek, társszenvedők ne tegyük azt még nehezebbé, még elviselhetetlenebbé egymás számára. És ha őszintén, a magától értetődő tanulságok felé megkérgesedett elménket pórázra fogva belegondolunk, hányan élünk ténylegesen eszerint?

A Minden, mindenhol, mindenkor képében Daniel Kwan és Daniel Scheinert egyértelműen megalkotta korunk Mátrixát. Egy olyan filmet, ami színes, szaftos sci-fi köntösbe csavar egy filozófiailag komplex, de annál azonosulhatóbb állapotot, és tökéletes időkapszula lesz a jövő generációi számára, hogy milyen volt itt és most embernek lenni. Egy kissé zavaros, különc kaland, ami viszont büszkén viseli a tökéletlenségét, és arra biztat, hogy tegyük mi is ezt a sajátunkkal, és fogadjuk el, sőt ünnepeljük másokét. „Amikor a dolgok jó oldalát nézem, nem naiv vagyok. Ez tudatos és szükséges. Így tanultam meg bármit túlélni.”