Miért olyan népszerűek a vetélkedők, talk show-k, kvízműsorok?

Vasárnap

Hajdanán a televízió művelt, tájékoztatott és magas szinten szórakoztatott, mostanában pedig inkább azt akarja megmutatni, hogy az átlagember, sőt az átlagon aluli is lehet bármely műsor szereplője, urambocsá celeb. Bár ezt nem a nézőért, hanem elsősorban a nézettség és a saját haszna érdekében teszi, a trükk bejött – legalábbis egyelőre.

Az újfajta televíziózást, avagy a neotelevíziót Umberto Eco író, filozófus már 1988-ban megjósolta. Szerinte „leginkább az különbözteti meg az őstelevíziót a neotelevíziótól, hogy míg az előbbi folyamatosan a külvilágról beszélt, azt a célt kitűzve maga elé, hogy távoli, ismeretlen helyeket, embereket és eseményeket hozzon be az emberek otthonába, addig a neotelevízió legfőbb célja a nézettségi verseny megnyerése.” Azt nyújtja, amire egy átlagembernek – a marketinges szakemberek szerint – valójában szüksége van, vagy inkább, ami eladható neki azon a jogcímen, hogy lám, ő is milyen okos, tehetséges, vagy legalább nem olyan hülye, mint azok, akiket néz.

 

A neotelevízió kora

A neotelevízió nem a külvilágról, hanem önmagáról és a nézőkkel fennálló kapcsolatáról szól. Ezzel magához láncolja a nézőt, bizonyítva neki, hogy ismeri őt, az ő nyelvét beszéli, a hozzá hasonlókat mutatja, így ebben a játszmában televízió és néző eggyé válik.

Ezért a televíziózás egyre inkább az interaktivitás felé tart, vagyis a néző úgy érzi, ő is alakíthatja a műsort, ő is szerepet kaphat, az ő véleménye is tükröződik. Erre a telefonon, az SMS-en, az e-mailen kívül megfelelő eszköz lehet az, ha a stúdióban is megjelenik a közönség, amely az otthon ülő néző képviselőjeként tapsol, kiabál, nevet, kérdez. Hogy a nézőnek eszébe se jusson átkapcsolni, állandóan azt sulykolja bele, hogy érte van, vele ért egyet, a tévé és közönsége összetartoznak.

A magyar televíziózásban Friderikusz Sándor értette meg elsőként a neotelevíziózás lényegét, első műsora az 1992-től 1997-ig sugárzott Friderikusz-show egy új korszak nyitányát jelentette. Nemcsak abban, hogy világsztárokat hozott Magyarországra, hanem a beszélgetések stílusát illetően is. Ez a műsor már legalább annyira szólt a műsorvezetőről, mint prominens vendégeiről. Friderikusz ironikusan elegáns modorával, olykor a stand up comedy elemeit ötvöző kérdéseivel a magyar show-manek úttörője volt, azóta talán csak Fábry Sándor hasonlítható hozzá – bár utóbbinál még kevésbé jutnak szóhoz a szereplők.

 

 

Prolik a villában, celebek a konyhában

1997-ben kezdett sugározni Magyarországon a TV2 és az RTL Klub, a kereskedelmi televíziók pedig még kevésbé akarták elgondolkodtatni a nézőt, sokkal inkább az érzelmeire próbáltak hatni. Hangvételük ezért sokkal szubjektívebb, témáik bulvárosabbak, arra számítva, hogy a nézők figyelmét akkor tarthatják meg, ha hozzá hasonló átlagembereket mutatnak nem mindennapi helyzetekben, például a százmilliós nyeremény közelében, vagy másokkal összezárva egy villában (Való Világ, Legyen ön is milliomos, Survivor, A nagy ő, Házasodna a gazda). Ez a hétköznapok extremitása, amely azt akarja elhitetni a nézővel, hogy a televízió segítségével bárki beteljesítheti a vágyait és álmait. Fordítottja az extremitás hétköznapisága – ennek jegyében készülnek azok a műsorok, amelyek híres embereket, sztárokat mutatnak be lehetőleg hétköznapi helyzetekben, amint a „titkaikról” mesélnek, a konyhában szorgoskodnak, az őserdőben, sárban kúsznak és tücsköt-bogarat esznek (Fókusz, Vacsoracsata, Hal a tortán, Celeb vagyok, ments ki innen).

 

 

A megbotránkoztatás diszkrét bája

A televíziózásban a kandikamerás valóság show-k és az „egyszerű emberek”-re épített beszélgetős műsorok törték át azt a határt, amikor már semmit nem kellett tudni, sőt tenni sem, elég volt, ha a szereplők úgy viselkedtek, mint otthon, esetleg még szélsőségesebben. Hogy a dolog véletlenül se legyen unalmas, a készítők a szereplők kiválogatásával biztosították, hogy mindig legyen feszültség, konfliktus, megbotránkoztató viselkedés, nevetséges műveletlenség, szánni való pipogyaság és még sorolhatnánk.

Míg a valóság show-k esetében a néző legfeljebb otthon dohoghat, a délutáni talk show-k közönsége jelen van a stúdióban, tapsol, nevet és fütyül – néha spontán, de sokszor vezényszóra. Látszólag ezáltal képviseli a bemutatott extremitással/abnormalitással szembeni társadalmi normákat, megbotránkoztat, majd megnyugtat és felvilágosít. A valóságban azonban a néző bulvárigényét elégíti ki, és legfeljebb az tölti el megelégedéssel, hogy lám, ő ehhez képest mennyire normális. Ez az ilyesfajta műsorok nézettségének a legfőbb titka és az egyetlen magyarázata, nem véletlen, hogy sokan nem ismerik be, hogy rendszeresen nézik.

A show-műsorok külön kategóriája az, ahol a szereplők versenyeznek egymás között. A jelenetek sokszor megrendezettek, a feszültséget művileg fokozzák, de a szereplők mindig hétköznapi emberek. A játék show-k szereplői többnyire két csapatban mérik össze az erejüket, és különböző ügyességi, erőnléti, tudásbeli feladatokat kell megoldaniuk. Ezek gyakran extrémek (Celeb vagyok, ments, ki innen), szórakoztatók (Magyarország, szeretlek), néha kimondottan erőt, kitartást próbálók (Exatlon). A feszültséget a szerkesztők gyakran azzal is fokozzák, hogy a szereplőknek egymást kell kiszavazniuk, így a műsor már nem csak a teljesítményről szól, hanem az emberi viszonyokról is.

 

 

Versenyben a nézők

Kvíz show-k már az 1960-as évektől voltak a magyar televízióban (Elmebajnokság, Fele sem igaz, Lehet egy kérdéssel több, Kapcsoltam), csak akkor még nem így hívták őket. Később következett a Szerencsekerék, a Legyen ön is milliomos, a Maradj talpon, a Széf, a Piramis vagy az Áll az alku. Mindegyiket egy vagy két ikonikus műsorvezetőre építették, ki ne emlékezne Egri Jánosra, Rózsa Györgyre, Vágó Istvánra vagy Gundel Takács Gáborra. Vetélkedőkből, kvízműsorokból ugyan ma is van minden csatornán sok, de egyre kevesebb az olyan, amely akadémiai tudásra, általános műveltségre épít. Úgy látszik, ez a műfaj egyre szűkebb réteget érdekel, a nézők igénytelenné, felszínesebbé váltak.  

Szvetelszky Zsuzsa szociológus szerint mára valóban eljutottunk oda, hogy a nagy többség a televízióban leginkább önmagát akarja látni, vagy magától legalább egy fokkal műveletlenebbet, ügyetlenebbet, semmiképp sem okosabbat, ügyesebbet. Az egyetlen kivétel a sztárok világa maradt – ez érvényes a régi előadókra és a mostani celebekre is. Azok, akik hiteles információt, szórakoztató, művelő tartalmat várnának a tévétől, egyre kevesebben vannak, ehhez igazodik a csatornák műsorpolitikája is – olyan ez, mint a huszonkettes csapdája. A végeredmény az, hogy utóbbiak már nem is néznek tévét, akik pedig néznek, azok fokozatosan hozzászoknak az egyre nívótlanabb, egyre alpáribb tartalomhoz. De ez nem az ő hibájuk, hanem azoké, akik idestova huszonöt éve nap mint nap ezzel traktálják őket.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/11. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?