Michelangelo itt fejtett tömbből kiszabadított Dávidját. Carrara fehér aranya.

Sziklaszirtek oldalai keltik messziről azt a látszatot, hogy itt még nyáron is tél van, és összefüggő hómező fedi a felforrósodott csúcsokat. Közelebb érve már látható: a legértékesebb kőzetet fejtik ezen a tájon. Azt, amelynek a tapintásától is elalél az ember, hát még ha „élőben” csodálja Michelangelo itt fejtett tömbből kiszabadított Dávidját.

Márványfaragó a szabad ég alatt

Kanyargós utakon, varázslatos dombok között nyeli a kilométereket ötünket cipelő, elegáns járgányunk Carrara városa felett. Errefelé már nincsenek olívaligetek, gazdagon termő szántóföldek, ritkulnak a pipacsmezők is, a friss akácillat azonban egészen a bányák torkolatáig kísér bennünket. És feltűnik egy kamaszosan csobogó patakocska is, méghozzá éppen ott, ahol kiszállunk a kocsiból, hogy szabad ég alatti márványfaragó műhely váratlan látogatói lehessünk. Mintha csak egy faluvégi kertbe tévedtünk volna. Rögtön a kapuban egy hamvasszürke szőrű kutya állja utunkat, de egy határozott ciao után el is oldalog, így meg sem hallja szúrós megjegyzésemet: Apád farkas volt, ugye?

Napfürdőt vehetnénk, ha leülnénk az udvarban. Magasan vagyunk, sokkal közelebb az éghez, mint több fordulattal lejjebb, a városka kapujában. Négy nő, egy harmincon inneni és három negyvenen túli vágja, csiszolja, formálja a szürkésfehér követ. Nem irigylem egyiket sem, amíg el nem mondják, mit látnak benne, mi lesz a végeredmény, a műalkotás. És nem mindegyiküknél Boldogságos Szűz, Szent Ferenc vagy keresztre feszített Jézus, mert abból van itt a legtöbb, akárcsak mini Dávidból és bájos angyalkákból. Tálból, tányérból, kehelyből és más használati tárgyból kisebb a kínálat. Sivít a csiszoló, száll a hófehér por, ember küzd és bízva bízik. Itt és most abban, hogy megszületik, amit ezen a pontján a világnak ki tudja, hányadszor fényes nappal megálmodik.

Merre induljunk?

Jobbra vagy balra? – kérdezem az elágazó útra mutatva. De nem az alkotás gyönyörébe merült négy nő egyikét, hanem az ötödiket, aki váratlanul tűnik fel az udvar árnyékos sarkában, jóízűen falatozva. Felfelé menjenek, mindig csak felfelé, mondja a hölgy, akit a legnagyobb jóindulattal sem mernék Carrara Vénuszának nevezni, elhagynak több csupasz sziklafalat, hűvös alagutat, hirtelen nyíló völgyet, és a csúcson már Colonnata várja magukat. Addig azonban többször is megállhatnak, lesz látnivaló bőven. Van is. Nem is akármilyen. A márványhegyek. A meredélyek.

Vasárnap van. Rajtunk kívül csupán két-három olasz turista barangol a bányák környékén. De inkább abban a két üzletben, ahol minden áru márványból készült. Nemcsak a híres reneszánsz szobrok másolata, hanem még a sakktábla, a dobókocka, a sokféle amfora, de még a sajtvágó nyele is. A kívülről inkább kopottnak látszó hegyi vendéglő előtt márványpadlóval vár a tér, az asztalfelületű terecske, ahonnan két alagút torkába is belátunk. Pihenőnapon errefelé nem nagyon jár idegen, nem verődnek össze kíváncsi turisták, hogy felvitessék magukat valamelyik bánya gyomrába, ahol néhány euróért közelről láthatják, hogyan fűrészelik kisebb-nagyobb kockákra a márványt. Ilyenkor csak a több mázsás tömböket látják, amelyek már elszállításra várnak. Nem bírom megállni, hogy ne simítsak meg néhányat.

A tapintásuk valahogy közelebb visz Dávid testéhez, amelyet képzeletben annyiszor megérintettem már. A valóság ugyanis nem teszi lehetővé. Jó pár évvel ezelőtt, amikor ott álltam előtte Firenzében, hiába nyújtózkodtam, felérni nem tudtam, hogy legalább a lábujját megérintve elmondhassam, nekem ez is megvolt. Nem volt, és nem is lesz meg soha, de most legalább az ujjbegyemben érezhettem, milyen fenségesen finom anyagból van a teste.

Semmi flanc, csak márvány

Bent, a vendéglőben, ahol semmi flanc, semmi pompa, életem egyik legízesebb carbonaréját készítette a Nonna. Generációk óta egy idevalósi család kezében a trattoria. Csodás ételeket kínál az étlap, de a márványfejtés történetéről is sok információval szolgál. Egykor szálkás izomzatú férfiak dolgoztak a bányákban. Képek illusztrálják, ahogy vastag kötelekkel a vállukon lépdeltek felfelé a köveken. Fekete kalap, fehér ing, fekete nadrág. És erő, mérhetetlen erő, a test teljes nekifeszülése. Faéket helyeztek a márványrepedésekbe, az éket vízzel locsolták, a fa megduzzadt, a víz szétfeszítette a tömböt, és így hasították le a hegyoldalról. Aztán ökör vontatta szekéren szállították a márványt (a szekér kereke azóta is a hely kézzel fogható szimbóluma, ott lóg a falon a vendéglőben is), vitték le a tengerpartra, ahonnan hajóval szállították tovább Rómába, Firenzébe és még ki tudja, hány helyre!

Carrara a szekerek városa. A címerében is ott a szekérkerék, sőt még a város mottójából sem marad ki: „Az én erőm a kerékben van.” Ma már persze kamionok szállítják a tömböket. Munkanapokon, hétfőtől szombatig fehér por száll a hegyek felett, és bizonyára a keskeny szerpentineken is lassabban, óvatosabban közlekednek a járművek. Régebben száz bányában folyt a termelés, ma már csak harmincvalahányban. A legnagyobb tömböt 1928-ban emelték ki, 300 tonnát nyomott. A fehér különböző árnyalatait látja itt az ember a természet által körbelehelve. A hófehéret, a tejfehéret, a szürkésfehéret, az elefántcsontszínt. A törmelékanyagból keletkezett márványport mosóporba, kozmetikai cikkekbe, fogkrémekbe keverik.

Igen, Michelangelo Buonarroti is járt itt annak idején. Krónikásai szerint ő maga választott márványtömböt lenyűgöző szépségű Dávidjához. A tömböt a toranói medencében, a vidék legrégebbi termelőbányájában találta meg. Maga a lelőhely, a bánya azóta a Dávid nevet viseli.

Túlvilági látvány

A szekérrel való szállítás után, a technikai forradalom beköszöntével gőzmozdony közlekedett a hegyekben. Hosszú évtizedeken át azzal szállították a márványtömböket a tengerparti kikötőbe. Ma napi 15 ezer tonna márványt termelnek a bányászok, és ahogy az itt dolgozók büszkén hangoztatják: a legszebb, a legtisztább, a legmagasabb kalcittartamú márványt termelik itt a világon. Az étterem pedig, ahol kedvesen, szívélyesen fogadnak minden idegent, évtizedek óta találkozópont azoknak, akik itt dolgoznak. Munkások és turisták jóízűen falhatják a nagymama főztjét. Mi, akik valósággal elteltünk a környék szépségével, a már-már túlvilági látvánnyal, nehezen mozdultunk el az asztal mellől, hogy folytassuk utunkat hegyen-völgyön, alagutakon át, e nemes anyag páratlan világában. Pár percre azért megálltunk a Fantiscritti bánya híres hídja előtt, amelyen a márványvasút haladt keresztül. Három medence között, 33 kilométeres útszakaszon közlekedett a súlyos tömböket szállító szerelvény, amelynek sínjeit a második világháború tette tönkre, és azóta sem állították helyre.

Van itt szabadtéri múzeum is, amelyben Carrara történetével lehet megismerkedni, földalatti koncertterem, sőt még borospince is. Rendeznek itt divatbemutatókat, reklámfilmeket, nem akárkiknek nem akármilyen vacsorákat. Carrara szobrászati akadémiával is büszkélkedhet. A világ bármelyik pontjáról jöhet ide kivételes tehetségű ifjú szobrász, a hely szelleme bizonyára sok mindenre megtanítja.

Carrara kétezer éve a márvány fővárosa. Nincsenek éjszakai fényei. A nappal dicsőíti.