Mekkora a gyerekek teherbírása?

Ez a leggyakoribb oka annak, hogy egy szülő úgy állítja össze iskoláskorú gyereke heti rendjét, mintha a magáét szerkesztené. Aki például maga is tökéletességre törekvő karakter, ha nem figyel erre, hasonló úton indítja el a kicsit is, mert elvárásai között kimondatlanul is ott lesz a magas teljesítmény és kiváló eredmény. A túlterhelő szülő másik típusa a „nekem nem lehetett, te majd eléred” attitűddel rendelkező felnőtt, aki saját gyerekkorából kiindulva azokat a különórákat és képzéseket tartja majd nagyszerűnek, melyeket annak idején ő kihagyott. A harmadik típus az a szülő, aki teljesítményként értékeli a gyermek előmenetelét, képzettségét és sikerességét – amely, ha nem teljesül, az mintha ő sikertelensége (is) lenne.

Tudattalan szülőképünknek akarunk megfelelni
Ma már tudjuk, hogy a kiskamaszok szorongásai főként a teljesítménnyel, a megmérettetésekkel és az önértékeléssel kapcsolatosak. De sok esetben előfordul, hogy „felnőttes” panaszaik (is) vannak, például párkapcsolati téren, melyek korábban akár 5–10 évvel később jelentkeztek csak. Ennek oka a gyors élet, a technológia jelenléte, valamint az otthoni elvárások.

Ebben a nehéz világban sokszor a szülőknek is figyelniük kell arra, hogy uralják a saját szorongásaikat, amikor a gyerekükkel beszélnek, hogy a saját életükkel kapcsolatos félelmeiket ne terheljék át a kisebbre. Önmaguk lét-, illetve önfenntartására mellett pedig kevés energiájuk marad ahhoz, hogy leüljenek a gyerekkel napi egy-másfél órát beszélgetni, pedig ez lenne az ideális. Sokszor a felmenő azt hiszi, hogy ha jól pályára állította a gyereket, akkor a többi már működik magától érzelmileg is. Pedig nem. Nem működik. A gyereknevelés egy jó hosszú távú program, élethosszig szóló projekt, és tény, hogy fontos a gyerek képzése, iskoláztatása, de talán mindennél fontosabb lenne a lelki kiegyensúlyozottsága, a jó önértékelése és énképe.

„A túlterhelés következményei gyakran hónapok múltán látszanak csak. Akkor viszont már lehet, hogy tünetek mutatják a szülőknek a túlzásba vitt elvárásokat.”

A túlterhelés nem látszik annak
A szülők úgy állítják fel az akadálypályát a gyereknek, hogy nem is látják, a sok követelmény, elvárás nagyon komoly erőfeszítést és szorongást jelent számára. Így könnyen válhat neki még vonzóbbá a virtuális tér, hiszen az online világban azonnali érzelmi visszajelzést kap a problémáira. Mert képzeljük csak el, hogy a 8 órás munkaidőnk után még el kell mennünk hétfőn és szerdán angolórára, kedden és csütörtökön karateedzésre. Ha a főnökünk ügyel a fejlődésünkre, akkor lehet, hogy javasol egy szombat reggeli könnyű informatikai képzést is. Mindeközben az egyetlen megmaradt szabad délutánunk az, amikor az otthoniak javasolnak remek programokat.

Ha hónapokig így élünk, egy idő után kilátástalannak érezhetjük az életet. Nyilván, mert nem is éljük meg azt igazán. Elsőként a fejfájás jelentkezik, ami jelzi, hogy már nem bírunk ennyit tanulni. Aztán a szorongások is erősödhetnek, amitől csendesebbekké válhatunk, de az is megtörténhet, hogy otthon állandó robbanásveszélyes hangulatban járkálunk, és egy kérdésre rögvest, kapásból ingerülten válaszolunk. Egy gyerek sem érzi magát másként, ha elveszik tőle a felhőtlen gyerekkor lehetőségét.

A közösségi média állandó jelenléte
Az információs kor eszközei és a közösségi média állandó jelenléte már eleve megnehezíti, hogy szabad órái legyenek, és megtanulja, hogyan jó élvezni mindazt, amit átélhet. Gyakran mondjuk, hogy egy mai gyerek már nem játszik és bandázik feltétlenül a barátaival délután, nem megy órákig focizni vagy tollasozni, helyette a telefonjával tölti az időt, így próbálva meg lazítani. Így válik teljessé az a kör, amiben a szülői elvárások és az online csoportja elvárásai összegződnek, és egy gyerek „azt se tudja már, hol áll a feje”.

A mai gyerekek élete: versengés vagy „együttes élmény”?
A hagyományos tanítási formában vegyes érzelmekkel élte meg minden tanuló, ha mindenki ötöst kapott, ő meg kettest. Egy ilyen helyzet meglehetősen kényelmetlen volt, és azzal a veszéllyel is járt, hogy az illető a „rossz tanuló” skatulyába esett. Emiatt ma az életben az énközpontú feladatvégzés látszik célravezetőnek, mely jó érzést ad, és lenyomja a többieket.

A szülők és a mai társadalom a diákoknak a „legyél te az első” ars poeticát kommunikálják, miközben még az egyetemen is a közös, örömöt adó működési mód lenne a vágyott.

Ahol az együttműködés dominál, ott kiemelik az egyének fejlődését is, és az átélt sikereket a befektetett munkának, nem pedig a jobb képességeknek tulajdonítják. Ez sokkal nagyobb munkamorált, kudarc esetén pedig nagyobb kitartást és kisebb félelmet jelent.

Az online térben megannyi példát látunk a versengő helyzetekre, ahol a teljesítmény motivációja a másik legyőzése. Mikor kinevetünk valakit egy rosszul sikerült fotó miatt, vagy kiértékeljük munkája eredményét, holott egy másodpercig sem tudnánk csinálni azt, amit ő… A véleményszabadság végtelen lehetőségei mindenkit abba az irányba tolnak, ahol mindig kiemelődik a hiba és az eredménytelenség, a pozitív visszacsatolás és támogatás pedig szinte a nullával lesz egyenlő. Mindez oda vezet, hogy már az általános és középiskolákban is az egymás túlszárnyalásából következő sikerek lesznek értékeltek. Ez esetben a diákokban megjelenhet magasabb fokú érzelmi nyomás, versenyszorongás, amely csökkenti a belső motivációt.

Kiből lesz sikeres felnőtt?
Sokszor nem hiszik a szülők, de nem feltétlen a túlterhelt gyerek lesz a sikeres, hanem az, aki mérsékeltebb sebességgel és a gyerekkorát nyugodtan megélve indul a tinédzserkora felé. Ha ezeket az éveket elvesszük tőle, akkor már idő előtt olyan életforma felé tereljük, melyben a legfontosabb érzelmek elveszhetnek.

Egy bölcs szülő tervei
A nyugalom és a biztonság, a szülői megértés, a közös örömök és a feltétlen bizalom lesznek azok a támaszok, melyek segítenek egy gyereknek. Ha jót akarunk neki, akkor sportoljon, tanuljon hangszeren játszani, mert mindkettő segíti majd abban, hogy képes legyen erőfeszítésekre, és élvezze a saját teljesítményét. De ne akarjunk aranyérmeket vagy koncerteket, csak akkor, ha látszik a gyerekben is a vágy ezekre. Egy bölcs szülő összehangolja a saját terveit a gyerekével, mert ez lesz a tartós örömök záloga.

Tari Annamária pszichoanalitikus