Megőrzött gyöngyök

1970 őszén, amikor főiskolai hallgatóként a Nemzetiben gyakornokoskodott, bekerült Major Tamás rendezésébe, A luzitán szörnybe, amelyben Törőcsik Mari főszerepet játszott. Schwajda György komédiájában, a Csodában 1990 januárjában együtt szerepeltek a József Attila Színházban. A kivéreztetett Művész Színháznak 1993 és 1995 között Törőcsik Mari az igazgatója volt. A Vidnyánszky Attila vezette Nemzetiben egyetlen darabban sem kerültek össze. Bánsági Ildikót Törőcsik Marival kapcsolatos emlékeiről faggatom.

Már a Nemzeti Színház stúdiósaként is szerette őt. Ezzel kezdi.

„Peter Weiss darabjában, A luzitán szörnyben egy szenvedő, megnyomorított asszonyt játszott. Alakításával átírta a darabot. Drámává változtatta a súlyos oratóriumszöveget. Énekelt, táncolt, pantomimezett. Soha nem felejtem el, ahogy a földimogyoró vetését imitálta. Major Tamás rendezte a darabot. Mari bejött ezerrel, ahogy szokott, cserregett, csicsergett, mint egy kismadár, kereste a helyét, kérdezték tőle, hogy Marika, mi van veled? Ő meg, hogy nem tudok másképp színpadra menni, csak akkor, ha feldobom magamat, és mondta, mondta, hogy így és úgy és amúgy. Karácsony előtt, az utolsó próbán Major Tamás közölte vele, hogy Mariska, itt most maga állapotos, valahogy csinálja majd meg, tegye oda a kezét a hasához, kössük meg úgy a köténykét. Jól van Major elvtárs, mondta Mari, majd karácsony után megcsinálom, jó? Most így hirtelen nem tudom, de majd kitalálom. Hadd menjek el, kellemes karácsonyt, boldog ünnepeket kívánok! És Major elvtárs elengedte őt. Erre nagyon emlékszem. S amikor folytattuk a próbákat, Mari megjött, és tökéletesen hozta az állapotos asszonyt. Én meg csodálattal néztem őt. Minden olyan egyszerűen, magától értetődően ment neki. Szerintem ez a színészet csúcsa. Én ott nem láttam rangbeli különbséget színész és színész között.”

A Garas Dezső rendezte Csodában, Schwajda György darabjában Gáspár Sándor játszotta Nagy Vencelt, a látását vesztett nyomdászt, Bánsági Ildikó – királynők, udvarhölgyek és szépasszonyok után – a mindenbe beletörődő, hűséges feleséget, a családi fészek proletár őrét, Törőcsik Mari pedig Bíborkát, a nyomdász „múzsáját”, az élő mosogatórongyot, aki nem veti meg az alkoholt. Legendás előadása volt ez a József Attila Színháznak.

„Örültem, hogy Marival öltözhettem, mert nem szeretek egyedül az öltözőben. Közvetlenek voltunk egymással. Állati jó volt. Hosszú, őszes haját Mari becopfozta, de soha nem sminkelt. Minden előadás előtt jókat beszélgettünk, mintha korkülönbség sem lett volna köztünk. Közös jelenetünk nem volt, illetve a darab végén, amikor pálinkába tunkoltuk a kiflit, akkor találkoztunk a színen. Végig olyan egyértelmű volt a közös munka. Aztán elmentünk a József Attila Színházból, mert igazgatóváltás volt. Visszakerültem az akkori Nemzetibe.”

A Csongor és Tündében, Csiszár Imre rendezésében, 1990 őszén a Nemzetiben Bánsági Ildikó Ilmát játszotta. Örült a szerepnek. Szerette nagyon.

„Negyven felé jártam. Mari kérdezte, hány éves vagyok. Mondtam neki, mire ő: Jaj, neked még annyi éved van! De ezt is olyan szeretettel tudta mondani. Hirtelen arra gondoltam, akkor ez biztosan így van, nekem még tényleg sok évem van. Boldog voltam, hogy így látta. Szép, fényes jövőkép rajzolódott ki előttem. Amikor átvette Ruttkai Éva szerepét az Ördögökben, bent voltam a Vígszínházban. Hosszú idő után találkoztunk. Megvan minden szava. Nem az a baj, hogy az ember öregszik, hanem hogy meg kell halnia. A portálban mondta. De nem a halálról akart megnyilvánulni, hanem csak jelezni akarta, hogy: Jó, rég találkoztunk, öregszem, na! Ezt akarta kikerülni, mert azt hitte, észreveszem rajta azt a pár évet, amíg nem láttuk egymást.”

A rövid életű Művész Színház 1993 és 1995 közötti éveiről nem óhajt mélyrehatóan beszélni, mert úgy érzi, az még ma is fájdalmasan érintene sokakat. Törőcsik Mari az igazgatója, Taub János a művészeti vezetője, Schwajda György az ügyvezető igazgatója volt.

„Behívtak bennünket, az egész társulatot egy szálloda halljába, hogy beszéljük meg, ha választani kellene, egy személyben kit választanánk igazgatónak. Én nem választottam. Garas erősködött, hogy muszáj. Darvas Iván közbeszólt, hogy a Parlamentben is van tartózkodás. Gáspár Sándor, az akkori férjem kijelentette, ő egy nő ellen soha nem fog szavazni. Titkos, belső szavazás eredményeként Schwajda nyert. Bár elhangzott egy ígéret, hogy ez nem fog kiderülni, Mari másnap teljesen feldúlt állapotban jött be. Azóta sem mertem elmondani neki, hogy te Mariska, én nem szavaztam ellened! Ezt nem tehettem meg a többiekkel szemben. Közben most is látom, ahogy megjelent egy bögre teával, és azt kavargatta meglehetősen zaklatottan. Azok közül valaki, akik odahívtak bennünket a szállodába, elmondta neki, hogy mi zajlott a háttérben. Aztán ezt szerencsére kiheverte, bár sejtem, hogy nyomot hagyott benne. Amúgy pedig nagy szemétség volt, amit velünk tettek. Odahívtak bennünket négy évre… meg voltam hatódva, hogy engem is szerződtettek… aztán két év múlva csúfos vége lett az egésznek. Felbomlasztottak bennünket.”

Anatolij Vasziljev, a moszkvai sztarec 1994 tavaszán Dosztojevszkij elbeszélését, A nagybácsi álmát rendezte a Művész Színházban. Törőcsik Mari – Marja Alekszandrovna Moszkaljovaként, aki szépséges lányát egy öregedő herceghez akarja feleségül adni – művészetében ezzel nyitott új fejezetet a világhírű orosz rendező, akinél egészen máshogy kellett felépítenie a szerepét, mint ahogy azt addig megszokta. Már-már megkoreografálva, gesztusokból, artikulált hangokból. Az egyénisége erejéből. Bánsági Ildikó nem játszott az előadásban.

„Én is próbáltam Vasziljevnél, de nem bírtam idegileg. Asztal mellett ülve zajlottak a próbák. Egy hónap után felálltam. Kiléptem a készülő előadásból. Mariskát kértem meg, hogy segítsen. Ő mindig, minden helyzetben segítőkész volt. Mit mondjak az öregnek? – kérdezte. – Azt, hogy klimaxos vagy, vagy inkább azt, hogy idegösszeomlásod van? Az utóbbira bólintottam. Borzasztóan éreztem magam.”

1998-ban Törőcsik Mari ismét a kedélyeket borzoló, két lábon járó legendával, Vasziljevvel dolgozott Szolnokon. Osztrovszkij Ártatlan bűnösök című darabjában Krucsinyinát alakította. Megrázó erejű átváltozása, ahogy a néző szeme láttára évtizedekkel korábbi önmagává változik, varázslatossá tette.

„Volt egy emlékezetes ugrása a színen. Nem tudom, kinek az ölébe repült, de abban a percben tizenhat éves fruskává változott. Amíg élek, nem felejtem el. Tényleg tizenhat éves volt. Azóta sem fejtettem meg, hogy csinálta, csak azt tudom, ezt nem lehet tanítani. Látni kellett. Csak az érzésre emlékszem. Ültem a nézőtéren, repültek le a gyöngyök a színpadról, én meg összeszedtem párat, hogy elvigyem emlékbe. Nem tudtam levegőhöz jutni, annyi minden tetszett az előadásban. Teljesen odavoltam. Mari akkor már túl volt a hatvanon, az akkori énemnek ő már idős hölgynek tűnt, egyszer csak ugrott egyet, és tizenhat éves lett.”

Vidnyánszky Attila igazgatása alatt a Nemzeti Színházban csak a társalgóban vagy a folyosón találkoztak. Ugyanabban a darabban sosem játszottak.

„Egyszer panaszkodott, hogy mennyire fáj a keze. Mariska, ne haragudj, mondtam neki, nem állnak a hátad mögött, hogy lelőnek, ha nem szerepelsz. Nem tudok élni, ha nem játszhatok, felelte. Nagyon furcsa dolog ez. Elgondolkodtató. Az embernek tudnia kellene, vagy el kellene döntenie, hogy mikor kell abbahagynia. Biztos van egy pont, amikor végérvényesen be kell fejezni. De ő még akkor is úgy érezte, hogy nem jött el az ideje. És ha nem játszana, nem lenne teljes az élete.”

Még egy közös emlék, évekkel korábbi. 150. születésnapját ünnepelte a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Mindketten felléptek a műsorban. Mindketten énekeltek.

„Mari korán bejött. Mesélt, sztorizott, mint mindig. Elmondta, hogy mennyire fáj a keze, nem tud aludni, és zavarta, hogy megint milyen sokat beszél, nem tud hallgatni. Dühös volt magára. Én a Lovamat kötöttem piros almafához című dalt próbáltam, miközben ő sztorizgatott. Egyszer csak odaszólt, hogy Ildikó, ne egybe énekeld az egész dalt, tarts egy másodpercnyi szünetet az első sor után. Hidd el, hogy jobb lesz. Miközben beszélgetett, tudott adni egy hasznos instrukciót. Figyelt, nézte, ahogy próbálok. És igaza volt.”

Nem kell eltöprengenie, miben látta a legtöbbször Törőcsik Marit. A Körhintában. Nemrég a Kölyökben és a Két emelet boldogságban.

„Micsoda csodálatos, gyönyörű, tiszta, csillogó, sugárzó szeme, arca, alakja volt! Ájultan néztem őt. Nem tudtam betelni vele.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/18. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene