Márai és a nők

„Aztán voltak a nők. Sok nő. Mi volt ez, igazában? Dopping a munkához. Szerelmes voltam, de egyiket sem szerettem.” (Márai Sándor 1947. februári naplóbejegyzése)

„Nem bocsátom meg”

Egyik szeme kék, a másik barna. Férfiak szerelmes pillantása kíséri mindenhová: ő Matzner Ilona. Úgy becézik: Lola. Olyan nő, akire azt mondják: természetes szépség. Mindenkit elvarázsol, a kezdő újságíró Márait is, aki nem számít túlságosan jó partinak.

Lola családja fontos szerepet tölt be Kassa életében, nagyapja vezette a városi közkórházat, apjának pedig könyvkötő műhelye és nyomdája van, és magyar nyelvű napilapot ad ki a Csehszlovákiához tartozó városban.

Az apa, Matzner Sámuel nem tartja rendes polgári foglalkozásnak az újságírást, s a leendő vővel szemben annyira bizalmatlan, hogy magándetektívvel figyelteti meg; 1923 áprilisában pedig sietve Budapestre utazik, hogy lebeszélje lányát Márairól – de már csak tanúnak érkezik meg a polgári esküvőre. (Az egyházit tizenhárom évvel később, 1936-ban tartják meg, amikor – az egyre erősödő antiszemitizmust érzékelve – a zsidó származású Lola római katolikus hitre tér át.)

Nagyon csinos – írja Loláról egy másik írófeleség, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona. Fogsora szép, hangja kellemesen cseng, nevetése mindenkit megbűvöl, sohase mond és nem is csinál ostobaságot, pompás irodalmi ízlése van, született értelem és kellem, a legjobb vegyület.

A harmincas évek végére Márai az egyik legnépszerűbb magyar író és publicista, évente jelenik meg új könyve. Lolával a Mikó utcai lakásban élnek, Budán. 1939-ben megszületik gyermekük, Kristóf. A boldog apa hatalmas, baldachinos ágyat készíttet feleségének, a gyermek azonban néhány hetes korában meghal.

Márai nehezen heveri ki ezt a veszteséget, a rokonok visszaemlékezéseiből tudható, hogy kisfia halála után hónapokig nem szólal meg.

„Nem pörölök. Élek és hallgatok. / Most angyal, ha vannak angyalok. / De itt lenn minden unt és ostoba. / Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.” – írja az Egy kisgyermek halálára című versében.

Bocsánatkérő mosollyal

Márai, az ünnepelt színpadi szerző 1940 őszén a rádióban ismerkedik meg Mezei Mária színésznővel.

„Álomszerű séták a Duna-parton” – írja a nő. Legálisan nem lehetnek együtt, hiszen Márai nős. A Margit-szigeten, egy kis szállodában külön szobát bérelnek, de éjjelente átjárnak egymáshoz, és arról álmodoznak, hogy Kassára költöznek, ahol egyikük újságot szerkeszt, másikuk pedig színésznő lesz.

Ezeket a részleteket Lelbach János, Mezei Mária férje meséli utóbb Szigethy Gábornak, aki könyvben örökíti meg az író és a színésznő szerelmét.

A románc nem tart sokáig, Márai „udvarias, szinte bocsánatkérő mosollyal” kilép a kapcsolatból.

Két év után találkoznak újra, amikor Mezei Mária meghallgatja Márai akadémiai székfoglaló előadását, a hátsó sorból, hogy ne okozzon feltűnést. „Halálosan szeretem” – írja a nő, de legközelebb csak 1946-ban találkoznak, amikor a „fogvacogtató, halálos vágyakozás” már a múlté. Márai ír még néhány képeslapot és levelet, de az emigrációból már nem jelentkezik.

Mezei Mária évtizedekkel később is élete egyik legmeghatározóbb élményének nevezi a Máraival való találkozást, és haláláig őrzi egy bőrtokban Márai fényképét, amelynek hátoldalán az író kézírásával az olvasható: „Magasság: 183. Súlya: 81. Kora: 41. Különös ismertetőjele: gyanakvó. Álneve: m. s.”

Ismeretlen kínai költő

1945 karácsonyán egy hordár csomagot hoz Tolnay Klári színésznőnek. Konyak, amerikai cigaretta és egy 10 költeményből álló versfüzér: Ismeretlen kínai költő. Krisztus után a XX. századból. S egy névjegykártya: „Márai”.

A Vígszínház 1945-ben mutatja be Márai Varázs című színművét. A szerző bejár a próbákra, s ekkor ismerkedik meg a főszerepet játszó, néhány éve már férjnél lévő Tolnay Klárival. Gyakran ebédelnek együtt, Márai közben előadásokat tart a nőnek Krúdyról, Thomas Mannról.

Naplója tanúsága szerint Márai nem megy el a bemutatóra. „Nincs értelme, hogy rivaldafényben hajlongjak, egy világban, amelyhez éppen úgy nincs közöm, mint az elmúlthoz. […] Nincs jelentősége többé könyvnek, színháznak. Csak az önkénynek, a műveletlenség rémuralmának van még jelentősége.”

Rendszeres sétáira olykor Tolnay Klári is elkíséri. „K-val Budán. Pillanatokra boldog vagyok. Arról beszélünk, hogy jó volna együtt élni. Éjjel, ha eloltom a villanyt és a párnára fekszem, csak azért nem sírok, mert az ember nem sír” – írja naplójába Márai, aki „gazdagnak és megajándékozottnak” érzi magát.

Leveleit „Tolnay Klári úrhölgynek” címezi: „Emlékszik a Múzeum kávéházra? Holnap, kedden délután 3 órakor ott leszek. Jó lenne, ha eljönne. Ha nem jöhet, hagyjon hírt a házmesternél, mikor és hol láthatom. Rosszkedvű vagyok, ne haragudjon, előre is bocsánatot kérek.” Egy másik levél zárszavai: „A boldogságos tudat, hogy ez megtörténhetett és igaz. Mint akit kifizettek, mindent megkapott, érdemén felül. Ha most meg kell halni, egy szót nem szólhatok. Viszontlátásra.”

Tolnay Klári csak Márai halála után, egy tévéműsorban beszél kapcsolatukról, az 1990-es évek elején. „Nem is szerelem volt ez részemről, hanem mint mikor a növendék azt hiszi, szerelmes a tanárjába. Szívem szerint legszívesebben Márai úrnak szólítottam volna, mert az, hogy Sándor, sose jött ki a számon, és elképzelhetetlennek tartom azt is, hogy őt valaki Sanyizta. Lehetetlen. Ő Márai úr volt. Az úrnak nem az uralkodó minőségében, hanem a gentleman, az úriemberség…”

Márai-palacsinta

Márai már befutott író, amikor a Kaland című színművének 200. előadása után bankettet rendeznek a Gundel étteremben. Az est szenzációja Lola palacsintája, amely később – amikor az emigráns Márai nevét már tilos kiejteni Magyarországon – Gundel-palacsintaként lesz része a magyar gasztrokultúrának.

Lola tud Márai szerelmi ügyeiről, mégis kitart férje mellett. Kosztolányiné szerint az a típusú nő, akit a tragédiák nem zúznak össze, a nagyjelenetek elől ügyesen kitér, s az olyan válságokon, amelyek másokat összetörnének, megaláznának és beszennyeznének, ő könnyedén átlibben, s még csak be se sározódik a lába.

„Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben – írja Márai a Föld, föld!... című memoárjában. – Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége.”

Máraiék huszonöt évvel az esküvőjük után, 1948-ban emigrálnak fogadott fiukkal, Janikával együtt. Nemcsak egy országot, hanem egy életformát is maguk mögött hagynak. Lola magával viszi receptkönyvét is. „Kézírásos, rongyolt fedelű füzet – írja róla Márai. – Különös, nyugtalanító olvasmány. A linzerhez kell tojás, liszt, mandula, aztán kell egy konyha, ahol megsütik, a konyhához kell egy otthon, ahol emberek élnek és műveltségi szinten táplálkoznak, az otthonhoz kell egy haza, anyanyelv.”

Amikor Olaszországból az Egyesült Államokba költöznek, Lola előbb egy varrodában vállal állást (75 centes órabérért), majd áruházi eladónőként dolgozik, hogy férje író maradhasson az emigráció viszontagságos körülményei közepette is. Márai sétál, könyvtárba jár és ír, egy „süket és közönyös” világnak. (Akkor még nem sejtik, hogy könyvei néhány évtizeddel később százezres példányszámban jelennek majd meg, s Európa-szerte vezetni fogják a sikerlistákat.)

„Másképp, de szép”

Akárcsak férje, Lola is naplót vezet. Mindent följegyez: mit vásárolt, mit főzött, merre járt, volt-e meleg víz. S néha egy ilyen mondat: „Apró porszemei vagyunk a földnek, amiket egy időre feldob a szél, aztán visszahullunk a földre.” (Lola naplói várhatóan idén májusban jelennek meg nyomtatásban, két vaskos kötetben, 1600 oldalon – a jegyzetapparátust Ötvös Anna kassai történész, a Lola könyve című életrajzi kötet szerzője, a Márai Sándor Emlékkiállítás kurátora készíti.)

Márai utolsó, nyolcvanas években írott naplójának főszereplője a felesége. Több mint százszor említi őt. Akkor már a kaliforniai San Diegóban élnek, Lola egyre betegebb, Márai pedig elveszíti a biztos pontot. „Nem tudtam, hogy ennyire egy velem. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”

A nappalok és az éjszakák összemosódnak Márai számára, az idő megszűnik, csak a kiszolgáltatottság érzése marad. S a félelem, hogy nem sikerül idejében, méltósággal távozni.

Lola már nem lát, alig hall. Kórházba viszik, tolókocsiba ültetik, odakötik a szék támlájához. „Olyan szép, 87 éves korában, mint volt fiatalon; másképp, de szép.” Márai azért imádkozik, hogy egyszerre haljanak meg. A kassai nyarakra emlékezik, a Bankó fenyveseire. Néha felolvas a feleségének. De általában csak ülnek egymás mellett, órákig. Fogják egymás kezét.

„Az élet teljes értelmetlensége. A semmiből jöttünk, és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés. Ami közben volt, néha csodálatos, mindig értelmetlen és céltalan.”

Az 1986. január 4-i naplóbejegyzés: „L. meghalt.”

„Testének nemessége”

A temetés puritán, egyházi szertartás nélkül. Márai kis hajót bérel. Az óceán nyugodt. A kormányos zsebkéssel felvágja a műanyag zacskót, s a mielőtt a maréknyi hamut beszórná az óceánba, megkérdezi, olvasson-e föl imát. Márai int, hogy erre semmi szükség, és intézkedik, hogy őt ugyanígy temessék.

Revolvert vásárol, és elvégez egy lőtanfolyamot, hogy a döntő pillanatban ne tévesszen célt. Felesége karosszékét üresen hagyja. Néha hangosan beszél hozzá, leveleit olvasgatja, ébredés után pedig kinyújtja a kezét – „ahogy 62 éven és nyolc hónapon át mindig” –, és félálomban Lola kezét keresi. Lola azonban nincs, s amikor egy évre rá, 1987-ben meghal nevelt fiuk, János, Márai teljesen magára marad.

1988 nyarán, kaliforniai magányában leltárt készít. „A negyven évben tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elment Lola és János, minden egykori személyes ismerősöm, pályatársam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álmomban sem. Nem is hiányzik. Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok.”

S az egyik utolsó naplóbejegyzés a halála előtt: „Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/9. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene