Mándy Iván. Ebben a házban

vasarnap

Hatvanhat éves volt Mándy Iván, a magyar széppróza egyéni hangú mestere, a tátongó kapualjak, ázott udvarok, omló vakolatú lépcsőházak halk szavú lovagja, amikor kedvenc kerületéből, a Józsefvárosból a Batthyány-örökmécses közelébe, az Aulich utca 7-be költözött. Itt élt tizenegy évig, 1995-ben bekövetkezett haláláig. Özvegye, dr. Simon Judit ma is itt lakik, őrizve az író egykori dolgozószobájának minden rá emlékeztető tartozékát.

Mándy Iván kedvelte ezt a helyet, pedig itt minden egészen más, mint a Teleki téren, amely anno a szívéhez nőtt. Más ez a ház, más az elhelyezkedése, és más volt a lakóközösség is, amely itt fogadta.

Anyámék itt laktak egészen közel, a Vécsei utcában – mondja Simon Judit. – Minden hétvégén náluk ebédeltünk, mert anyám olyan tyúkanyó típus volt. Maga köré gyűjtötte a családot. Ebéd után Iván itt sétálgatott a környéken. Szerette a szecessziós házakat, bár akkoriban még nem volt mind rendbe hozva, eléggé kopott, omladozó belső részek voltak, a falakról hullott a vakolat, Iván mégis szívesen nézelődött errefelé. Minden ismerős volt már neki, amikor ide költöztünk. Aztán ezt a házat is felújították. Szép lett kívül is, belül is. Gyönyörű a lépcsőház és a lift is, de Iván nem mindig szállt be. Szeretett a lépcsőházban találkozni, beszélgetni az itt lakókkal. Közel a Duna is, de arra nem járt. A házak jobban érdekelték.”

Zelk Zoltán ugyan azt írta róla: „Mándy Ivánnak csak két város létezik a világon, Józsefváros és Ferencváros”, ennek ellenére nemegyszer átlépte az országhatárt. Járt Nyugat-Németországban, Rab szigetén és nem egy alkalommal Csehszlovákiában is.

A hatvanas évek végén pár kollégájával, többek között Karinthy Ferenccel hivatalos meghívásnak tettek eleget Prágában. Repülővel mentek, nagyon jó ellátásban részesültek. De együtt is voltunk Prágában. A Magyar Kulturális Intézet hívta meg Ivánt, és én elkísértem. Kedves emlék ez nekem. Iván novelláit az általam is nagyon kedvelt Rudolf Hrušínský olvasta fel csehül. Előtte beszélgettünk is vele, a végén elsietett.”

Egy másik közös útjuk alkalmával Pozsonyon keresztül utaztak Prágába, majd Karlovy Varyba, onnan Marienbadba, visszafelé pedig megálltak Brünnben. A volán mögött végig Judit ült.

Ivánnak nem volt jogosítványa. A Volkswagenünket másfél évvel korábban én hoztam Svájcból, ahol fél évet töltöttem. Télen, decemberben, havas autópályákon jöttem vele haza. Biztonságos kocsi volt. Iván sosem vágyott vezetni. A csehszlovák körutat én szerveztem meg. A Magas-Tátrában jártam az egyetem után, de Prágában nem. Engem is nagyon vonzott a város.”

A régi kávéházakat, még ha leromlott állapotban voltak is, mindketten szerették. Budapesten akkoriban minden kávéház eszpresszóvá alakult. A Lőportorony melletti Párizs Szállóban laktak Prágában. Nagyon jól érezték magukat.

Iván szeretett sétálni. Nem a múzeumokat jártuk, hanem a várost. Fent voltunk a Hradzsinban, megnéztük a zsidó temetőt is. Ha elfáradtunk, beültünk egy patinás kávéházba. Iván nem volt sörös, de azért elmentünk az U Flekůba is. Hosszú faasztalok, tálcán hozták a sok kriglit. Jól megtermett pincérnők szolgálták fel a sört. Meg sem kérdezték, mit kérünk, csak azt, hogy egyet, kettőt, hármat? Én egyet kértem, Iván egy pohár vörösbort. Kidülledt szemekkel nézett rá a hölgy. Jó, akkor legyen egy korsó sör, adta be a derekát Iván. Az Arany Tigrisben nem jártunk, pedig Iván szerette Hrabalt. Írói világukban sok volt a közös. Iván is jól érezte magát az egyszerű emberek között.”

Karlovy Vary monarchiabeli hangulata első látásra megfogta a próza nagymesterét. Akárcsak a régi, díszes kávéházak a Kolonnádon.

Sokat sétáltunk a városban, nézelődtünk a Dvořák-parkban, a Thermal Szálló mellett. Megkóstoltuk a forrásvizet, bár egyikünknek sem volt emésztőszervi problémája. Iván Marienbadban is megtalálta a maga csendes kis szigetét. Békés, nyugodt város az is. Reggel mentünk, és késő délután már utaztunk vissza Karlovy Varyba. Ez így elég is volt. Jellegében hasonló a két város.”

Horvátországban, Rab szigetén is együtt voltak. Judit elmondása alapján kalandos úton értek célba.

Elég rossz időt fogtunk ki. Olyan igazi tengeri vihart. Nem akartunk megállni. Igyekeznünk kellett, hogy elérjük az utolsó kompot. Ha nem jutunk át időben a szigetre, nincs szállásunk. Olyan esőt kocsiban még nem éltem meg, mint akkor. Mint a függöny. Látni sem lehetett a felezővonalat. Megállni sokáig nem mertem. Féltem, nehogy belénk hajtsanak. Ölünkbe ömlött az eső, dőlt befelé, az utastérbe. Hirtelen felsejlett valami az út bal oldalán. Féltem tovább hajtani, nehogy az elektromos vezeték bajt okozzon. Megálltunk egy vendéglő előtt, de mire beszaladtunk, bőrig áztunk. A szállodában, Rab szigetén aztán kiderült, hogy otthon felejtettem mindkét bőrönd kulcsát. Az egyik alkalmazott nyitotta ki egy szál dróttal. Másnap, sőt még harmadnap is zuhogott az eső, de annyit, mint ott és akkor életünkben nem nevettünk. Iván elképesztően tudott sztorizni. Voltunk egy halétteremben a parton. Óriási akváriumból lehetett kiválasztani, hogy mit kérünk. Halat, homárt vagy langusztát. Életemben először ott ettem rákot. Iván maradt a bécsi szelet mellett.”

Hamburgban írótársaival járt Mándy Iván. Ott is megtalálta a kedvére való kávéházakat. Saját asztala volt. Egy hétig mindig ugyanarra a helyre ült.

Pesten, a Rókus kórház melletti Hullamosó nevű vendéglőben is többször megfordult. A kocsmáktól sem riadt vissza.

Nem egyedül járt oda – jegyzi meg Judit. – Fiatalkori barátaival. Felkapott hely volt az akkoriban. A kórboncnokok kedvelt helye, azért kapta a Hullamosó nevet. Közel volt a főiskola, a színművészetisek is gyakran jártak oda. Olcsón és eléggé jól lehetett ott enni, borozgatni. Egyszerű, ízletes ételek voltak az étlapon. Pörkölt, pejsli, ilyesmi.”

Fiatal íróként többek között Pilinszky Jánossal, Somlyó Györggyel, Lengyel Balázzsal, Rába Györggyel és Nemes Nagy Ágnessel volt szorosabb kapcsolatban. Együtt indították el az Újholdat, a negyvenes évek második felének irodalmi folyóiratát. Juditot most Nemes Nagy Ágnesről kérdezem, aki férjével, Lengyel Balázzsal a nyolcvanas években támasztotta fel az 1948 januárjában betiltott lapot.

Kiváló szellem, nagyon nagy tehetség volt. Kemény nő, sok férfias vonással. Céltudatos volt, akkurátus és szigorú. Minden kis hibát rossz néven vett, megkritizált. Barátsága Lengyel Balázzsal a háborús években kezdődött. 1944-ben összeházasodtak. Ágnes lakásán szerkesztették az Újholdat. Ő irányította a társaságot. Nyáron a szigligeti alkotóházban jöttek össze. Ágnes és Balázs később elváltak. Balázs külön költözött, de a napi kapcsolat megmaradt közöttük. Ágnes, akárcsak Iván, az élet bizonyos területén teljesen tehetetlen volt. Még egy levelet sem tudott feladni a postán. Problémát okozott neki. A praktikus napi teendőket Balázs vállalta magára. Mindennap odament Ágneshez, s amit kellett, elintézett. Legépelte Ágnes legújabb versét, és elvitte a szerkesztőségbe.”

Irodalmi vonalon Nemes Nagy Ágnes és Mándy Iván nagyon jó viszonyban voltak. Erkölcsileg is, politikailag is egyformán gondolkoztak. Külföldi útjaikról még lapot is küldtek egymásnak. De nem volt köztük napi szintű barátság.

Kedvelték egymást, de olyan mély lelki viszony nem alakult ki köztük. Egyszerűen összetartottak, mint az Újhold társaság többi tagja.”

Huszonnyolc évi házasságuk alatt a férje iránti érzelmeiben egyszer sem ingott meg Simon Judit. Szilárd alapokon állt a kapcsolatuk.

Nem voltam féltékeny természet. Soha nem kutakodtam, nem nyomoztam, nem figyeltem árgus szemmel Iván barátságait. Hűtlenség gyanúja soha fel nem merült bennem. Rajongásai voltak. Ivott egy kávét valakivel. Miért ne? Ács Margit műkritikus írta, hogy Iván úgy tekintett rám, mint egy anyakirálynőre. Túlzás. Egyszerűen ott álltam mellette. Nekem ez így volt természetes. Más típusú emberek voltunk, megosztottuk a feladatokat. Tiszteletben tartottuk a másik hivatását. Éreztem, láttam, mire van szüksége Ivánnak. Egészen más lelki alkatú, szellemiségű ember volt, mint én. Ha írt, nyugalmat teremtettem körülötte. Tudtam, hogy órákig nem lehet szólni hozzá. Nem erőszakoltam rá olyan dolgokat, amiket ő nem szívesen csinált volna. Ha nem volt kedve társaságba menni, nem erőltettem, hogy menjünk. Ha magányra vágyott, nem hívtam vendégeket. Maximálisan figyelembe vettem az igényeit, kívánságait, hogy zavartalanul alkothasson.”

Bár nem habzsolta az életet Mándy Iván, értékelte és szerette, hiszen gyerekkorában a rosszat is megtapasztalta. Viszonylag nyugodt polgári életformát biztosított, illetve teremtett magának és a feleségének.

Amit szeretett vagy fontosnak tartott, azt megszerezte magának. A saját igényei szerint élt. Szeretett jó éttermekbe, jó kávéházakba járni. Utazni nem annyira, de néha eljött velem. Egyszer még Angliába is. A hivatalos utakat sem mondta le. Nem voltak nagyravágyó, extra elvárásai az élettel szemben. Szerette a szép környezetet, a kényelmes lakást, szeretett szépen, a maga keretei között felöltözni. A természetes elegancia sugárzott belőle. Mindig vékony volt. A barátai mesélték, hogy az ötvenes években, amikor én még nem ismertem, nem volt neki több egy-egy öltönynél, egy-két pár cipőnél, de akkor is mindig egy elegáns ember benyomását keltette. Nem volt piperkőc, de szerette a szép ruhákat, és vigyázni is tudott rájuk. Amint megjött egy elegánsabb öltözékben, máris átöltözött, háziruhát vett, a cipőjét pedig kisámfázta. Meg is maradt minden holmija jó állapotban. Az öltönyeit, a nyakkendőit már elosztogattam, kalapból még van néhány. Volt egy kucsmája is, azt hordta télen, amikor hidegebb volt. Az nem maradt meg, tönkrement.”

Egyvalami nem érdekelte Mándy Ivánt. A pénz. Felesége szerint ahhoz nem is volt érzéke. Könnyen be lehetett csapni.

Mivel nem volt a kocsimhoz csomagtartó, pár nappal karácsony előtt, egy fenyőárusító helyről Iván taxival hozta haza a fát. Én mentem utánuk. Itthon aztán kérdeztem tőle, mennyiért hozta el a taxi? Hatezer forintért, mondta. Az nagyon nagy összeg volt akkor. Csodálkozásomat látva hozzátette, lehet, hogy csak hatszázat kért, én adtam neki hatezret. Ennyire nem figyelt a pénzre. Még régebbi történet: honoráriumot hozott neki a postás. Ott is tízszeres differencia volt. Miután átvette az összeget, betette a kis cédulát a zsebébe, és két nap múlva nézte meg, mi állt rajta. Huszonötezer forint. A postás csak a töredékét fizette ki neki, kétezer ötszáz forintot. De rendes volt, mert miután Iván reklamált, a maradékot is megkapta tőle. Az elszámolásnál nyilván észrevette a postás, hogy sok pénz maradt nála, magától mégsem adta át.”

Volt egy különös szokása is Mándy Ivánnak. Sebtében feljegyzett gondolatait általában könyvekbe rakta, és rendszerint ott is felejtette.

Könyvjelzőnek használta a feljegyzéseit. Még ma is, ha előveszek egy könyvet, amelyet rég olvastam, rendszerint találok benne egy cédulát. Egyszer egy szigligeti beutalót szúrt el valahova. Már csomagoltunk, másnap utaztunk volna, de nem mehettünk, mert eltűnt a papír. Újat kellett kérni. Aranyos történet az is, amikor a Vigadóba mentünk hegedűkoncertre. Leadtuk a kabátot a ruhatárban, megyünk fel a lépcsőn, kérik tőlünk a jegyeket, Iván keresi, hiszen ő tette el, kiforgatja a zsebeit, de sehol sem találja őket. Visszakértem a kabátjainkat a ruhatárban, átnéztem a zsebeket, a jegyek sehol. Már becsengettek, az első sor közepén üresen maradt két hely. Rendes volt a jegyszedőnő, gyorsan beültetett bennünket. Szólókoncert volt, a hegedűművész a pódium szélén állt. Iván hirtelen benyúlt a zakója belső zsebébe, kihúzta a két jegyet, és odamutatta nekem. Az arcát kellett volna látni! Azt a huncut, gunyoros nézést. Ő nem nevetett. De én…! Uralkodnom kellett magamon, hogy ott, három méterre a hegedűművésztől egy ihletett pillanatban ki ne pukkadjon belőlem a nevetés.”

Huszonhét éve már, hogy elment Mándy Iván. Özvegye azóta egyedül él. De naponta a nyomában jár a lépcsőházban, ugyanazzal a lifttel közlekedik, amelyet a férje is használt, a kapuban emléktábla hirdeti a falon, hogy itt lakott, ebben a házban.

Iván mindig velem van, cipelem magamban – szól finoman Simon Judit. – Naponta többször gondolok rá. Mindig van valami apropó, ami felidézi őt. Ez így is marad, nem fog változni. A humora, a huncutsága, az iróniája jut eszembe a legtöbbször. Ahogy reagált bizonyos dolgokra, vagy ahogy szűk baráti körben elengedte magát. Ott is állandóan a humorát csillogtatta. Nagyon szerették őt ezért a barátai. Sokszor leveszem a polcról valamelyik novelláját. Mindegyiket élvezettel olvasom. Még mindig.”

Érdekes

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/26. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?