Sosem volt még ennyire fontos, hogy fogjuk egymás kezét. Akár fizikailag, akár képletesen értve. Egymás felé fordulva, vagy haladva egymás mellett. Odakint ugyanis egyre inkább a sötétség az úr, s nincs ez másként idebent, lélek szintjén sem. A természet rendjével vitatkozni pedig nem érdemes.
Még akkor sem, ha olykor úgy érezzük, olyan, mintha talajvesztett állapotban lennénk, nem tudjuk, merre van az irány vagy az arra. Nem szabad, hogy kétségek ébredjenek bennünk, hogy az uralkodjon el rajtunk. Most a sötétségnek, avagy a befelé figyelésnek van itt az ideje. Annak, hogy saját magad szembenézz saját magaddal, a félelmeiddel, a kételyeiddel és minden olyan rendezni való dologgal, ami már feszít egy ideje, de még nem tetted meg.
Tudván azt, hogy a sötétséget majd úgyis a fény fogja követni, mint ahogy a telet a tavasz, amikor újra a fényesség, az élet veszi át a hatalmat. De addig dolog van, a befelé figyelés dolga. Nem könnyű út ez, éppen ezért fontos, hogy megfogjuk egymás kezét. Nem közösségben és nem egymás gondjának bajának megoldásával, hanem mintegy jelzésként: tudom, hogy nehéz az utad, de én itt vagyok.
Sosem volt még ennyire fontos, hogy megfogjuk egymás kezét. Úgy és azzal a tudattal, hogy mindenki teszi a maga dolgát, csiszolja a saját fényét, feladatát, de annak tudatában, hogy a másik ott van. Bármikor, bármiben. Ebben a talajvesztett állapotban ugyanis ez a legtöbb, amit tehetünk másokért és magunkért.
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.