Kép Shutterstock
Már korai gyerekkoromban megfigyeltem, hogy a szülők mennyire ragaszkodnak a munkatársaikhoz. Az anya időnként olyan ebédfélét, vagy süteményt készített, aminek a receptjét a munkahelyi ismerősöktől, jól ismert barátoktól kapta. Az apa is megjelent időnként egy földijével, akivel a műszak letelte után együtt autóztak a szülőfalujukba.
Sok szó esett odahaza ezekről a kedves ismerősökről, akiket gyerekként családtagnak éreztem, mert a mindennapok részévé váltak azokkal a történetekkel együtt, amiket róluk meséltek a szülők. A baráti, családi légkör megéléséhez a munkahelyen olyan értékes és figyelmes munkatársakra volt szükségük, akikkel jól érezték magukat.
Mátyusföldi földik
Az egyik járási székhelyen, egy régi családi házban nyitottak apró szerkesztőséget. Egyetemistaként, lelkes pályakezdőként lettem a csapat tagja. Az egyik szobában a régiós lap magyar szerkesztői, a másikban a szlovák szerkesztők ültek, a harmadik szoba a főnöké volt, a bejáratnál lévő utolsó szobát nevezték ki titkárságnak. Rendszerváltás előtt történt minden, de a mi titkárságunk falát a pápa képe díszítette. Főtt virsli illatára emlékszem, és arra, hogy amikor elkészült az ebéd, kinyíltak a szobák, ki-ki elindult az elemózsiáért a titkárságon lévő rezsóhoz. A nagy hőségben akadt olyan is, aki csak úgy, mezítláb.
Az ebédszünetet kint töltöttük az udvaron, tavasszal a virágzó cseresznyefa alatt kávéztunk, nyáron az érett, illatos termést szüreteltük. Több mint három évtized telt el azóta, hogy a kedves magyar főnöknőm megtanított lapot tördelni, és rám merte bízni a nyomdai előkészítéssel járó feladatokat.
Végtelen türelemmel tette mindezt. Kislánya születésekor meglátogattuk, ünnepeinket megtartottuk, és a mai napig tudunk egymásról.
Hasonló helyzet alakult ki a szülővárosomban, amikor a szlovák régiós kollégákkal maratoni önkormányzati üléseken dolgoztunk délután kettőtől este tízig. A kimerültség állapotában, a folyosókon töltött szünetekben jutott idő arra, hogy a kedvteléseinkről is beszéljünk. Akadtak időszakok, amikor egy-egy lakossági tiltakozás, heves vitákkal tarkított fórum idején több időt töltöttem köztük, mint a saját családtagjaimmal. A közösen megélt élmények sorozata végérvényesen összekovácsolt bennünket, időnként felkerestük egymást a szabadidőnkben, amolyan sorstársakká váltunk.
Ez kinek a káposztása?
A régi és új régiós munkatársakkal hasonló a helyzet, a munkahelyi barátságok néha tehermentesítik a családtagokat, akiknek egy idő után már fárasztónak tűnhet a kultúraszervezők, önkormányzati képviselők, néprajzosok, művészettörténészek sokasága. A jó kolléga értőn meghallgatja, amikor felháborodunk azon, hogy nem kaptunk válaszokat egyik-másik szóvivőtől. A remek kolléga azt is érti, hogy amikor egyikünk szabadságra megy vagy éppen lábadozik, akkor készségesen és „páros lábbal” ugrik bele a mi káposztásunkba – azaz a szomszédos régióba – és egy kis ideig ott teljesíti a feladatokat. És aztán megannyi telefonbeszélgetés, levélváltás után rendkívül üdítő és feltöltő, amikor végre személyesen is találkozhatunk!
Évek múltán is
Szüleink idejében rendszerint egy munkahelyen töltötték életük jelentős részét az emberek. Húsz, harminc, időnként negyven évet. Nem csoda hát, hogy ennyi év után baráttá vált munkatársak osztoztak egymás örömében és bánatában. Egyik kedves barátnőm története is ezt bizonyítja, aki elmesélte, pályakezdő korában hogyan vette őt néhány korabeli társával együtt egy tapasztaltabb, akkor ötvenes éveiben járó kollégájuk a szárnyai alá. Most annyi idősek, mint az egykori, ma már a nyolcvanas éveiben járó mesterük. Az idő elszállt felettük, többségük azóta rég munkahelyet, lakhelyet is váltott. Mindez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy egykori „védőangyalukat” személyesen keressék fel, és közösen idézzék fel a múltat. Érdemes visszaemlékezni saját egykori mestereinkre, meg arra, milyen tanítványok voltunk, és lehetőleg segítsük értő barátként a pályakezdőket. Életünk lényeges és rendkívül aktív korszakát töltjük a munkahelyen. Dolgozunk és bizonyítunk nap mint nap azoknak a társaságában, akik osztoznak mindennapi feladatainkban és gondjainkban. Könnyebb a teher cipelése, de élvezhetőbb a sikeresen elvégzett munka öröme is, ha megfelelő társaságban tesszük. Ha tehetik, elevenítsék fel kapcsolataikat, keressék fel egykori munkatársakat, és mondjanak köszönetet a jelenlegi kollégáknak is!
Száz Ildikó,
a szerző az Új Szó munkatársa
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.