Különcök akik lakott területen vagy azon kívül keresik a békét

Demonstrálás helyett

A harmincas éveiben járó János Magyarországon, a Duna közelében élt, éveken át dolgozott, hogy megépítse a saját hajóját, emiatt elszegődött a vasúthoz, ahol végül talált is a telepen egy régi, már nem használt pajtát. Magányos barkácsolásaiban csak a munkatársai zavarták meg, akik kíváncsiak voltak a nagy műre. Kizárólag akkor fordult mesteremberekhez, ha a szükséges munkálatok meghaladták az erejét. Eleinte néhány napot töltött a vízen, később már heteket, végül hónapokat. Csodabogárként emlegették Jánost, aki nem kereste sem a nők, sem a férfiak társaságát, szerzetesi elvonulását nem tudták mire vélni a többiek. Megtakarított kis pénze, a szülei utáni örökrész volt, amiből csendesen, szerényen éldegélt, végleg áttelepedve a hajóra. Csak a legszükségesebb élelmiszert, ruhaneműt vette meg, vízi járgányára nem is fért el semmi felesleges. János történetével a halála után ismerkedtem meg, amikor a hajó új tulajdonosaival beszélgettünk. Némi áhítatot, tiszteletet éreztem a hangjukban, amikor felemlegették régi barátjukat, akivel nemigen lehetett egyébről beszélgetni, mint a vízen történtekről, az induló és érkező uszályok legénységéről, a vízállásról, az újonnan megépített mólókról.

„Minden egyéb hiábavalóság. A politika, a rokoni torzsalkodások, a gyerekek és a szülők marakodása értelmetlen. Ítélkezésünkkel ostoba módon mérgezzük, szennyezzük az életet. Minden feleslegesen kiejtett, bántó szó méreg”

– állította János, és egy idő után már nemigen szólalt meg, ha nem volt rá oka, és nem kellett válaszolnia senki kérdéseire.

Különc a párom, de nem bánom

Nem éppen szimpatikus azoknak az elvonulása, akik lenézik az általuk nyájszellemben, fogyasztói társadalomban élőket. A nonkonformisták többsége nem túl jó riportalany, mert nyilatkozni, láttatni az életét nehezen egyeztethető össze az életvitelével. Nem kívánnak demonstrálni semmit, és meggyőzni sem akarnak senkit arról, hogy az ő döntésük a helyes.

A kertépítészként dolgozó Emőke, miután befejezte az egyetemet, egy kisvárosba költözött a férjével, és hamarosan megszületett a kislányuk. Számos érdekes, környezetszépítő projektet dolgoztak ki a párjával, több sikeres és támogatott, már megvalósult pályázatuk van. Mégsem tartom őket szokványos családnak, mert az élelem nagy részét a vidéki barátoktól szerzik be, nem járnak étterembe, nem fogyasztanak gyorsételeket. Olyan baráti családokkal tartják a kapcsolatot, akik hozzájuk hasonlóan szinte a minimálisra csökkentették a csomagolt áruk vásárlását. Roland büszke arra, hogy Emőke következetes maradt a baba születése után is, anyagpelenkát használt, és csaknem hároméves koráig szoptatta a kicsit. Amikor a városi parkban akadt ültetnivalójuk, Emőke kertépítészként tanácsokat adott a munkacsapatnak, de közben etette a babát. Még akkor is, amikor interjút adott nekem.

Emőke úgy gondolja, nem elmenekülni kell a városból, mint ahogy számos vidéken, tanyán élő barátjuk tette, hanem apró kis lépésekkel változtatni az itt élő fiatal családok hozzáállásán.

Nem mindig találnak kedvező fogadtatásra a fiatalasszony elképzelései sem. Időnként próbálta a gyerek óvodájában hangsúlyozni a frissen facsart gyümölcslé fontosságát, a zöldséges-, gyümölcsöstálak kihelyezését különféle rendezvényeken, a színezett, cukrozott finomságok elhagyását. Végül egy másik, természethez közelibb, egészséges életmódot preferáló magán óvodát választott.

Nem szállt vitába a környezetével, inkább azokat a közösségeket keresi és látogatja a családjával, ahol rokonlelkekkel találkozik.
 

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa