Krúdy Gyula - az író, aki a züllés kanyargós útjait járta

„Minden nap holtrészegen menni haza, ez megöl engem” – írja Krúdy egy levelében. Fiatal újságíró, de már ismert korhely. A nők rajonganak érte: magas, udvarias, és szépen zengő hangja van. Első felesége a nála hét évvel idősebb Spiegler Bella. Három gyermekük születik: Gyula, Ilona és Mária. (S egy negyedik is, Veronika,     ő azonban csak néhány hónapig él.)

A párbajhős

A Krúdy családos emberként is a „züllés kanyargós útjait” járja. Előfordul, hogy párbajvétség miatt fogházba kell vonulnia. 1911-ben egy Sztojanovits Viktor nevű huszárkapitány becsmérlő megjegyzéseket tesz rá (gúnyosan „illusztris költőnek” nevezi), s amikor Krúdy felelősségre vonná, a kapitány a kardjához kap. Krúdy azonban gyorsabb, torkon ragadja ellenfelét, nekilöki egy asztalnak, és fejbe vágja. A dolog nem maradhat ennyiben, a felek párbajban egyeznek meg, bandázs nélkül, harcképtelenségig! A párbajt is Krúdy nyeri, súlyos sebet ejt a huszárkapitány homlokán. Az incidensről Krúdy Gyula véres kardafférja címmel számolnak be a lapok.

1913-ban jelenik meg A vörös postakocsi című regénye, amelyet a Meteor kávéház főpincére szerint egy hónap alatt írt meg, délelőttönként. „Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? – kérdezi Krúdy az előszóban. – Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk.” A vörös postakocsinak sikere van, háromszor nyomják újra. De Krúdy nem tud bánni a pénzzel, amilyen nehezen keresi meg, olyan könnyen szórja el. Kártyázik, iszik, lóversenyre jár. Családi életre alkalmatlan.

Lányszöktetés

Éjszakai bohémtanyákon érzi magát otthon, a kávéházi márványasztaloknál. Úgy tartja, nappal csúnya az élet, éjjel szép. Felesége gyakran elutasítja a közeledését, ezért inkább szállodákban alszik. Beleszeret a Grand Hotel Royal igazgatójának, Várady Gyulának a feleségébe, de az új szerelem csak addig tart, amíg meg nem ismeri a nő lányát, Zsuzsát.

Krúdy 40 éves, amikor – az anya hisztériás rohamai közepette – megszökteti a 19 éves lányt. Szülei kitagadják leányukat, de a szerelmeseket ez nem zavarja. A Margitszigeten élnek, egy „hulló vakolatú, foltozott tetejű házban”, az emeleten. Semmi nem az övék, a bútorokat is bérlik. A vécét közösen használják a szomszédokkal, fürdőszobájuk nincs (viszont ingyenes bérletet kapnak a gyógyfürdőbe).

Krúdy dolgozószobáját nem lehet kifűteni, az ablakok rosszul záródnak, besüvít a szél. Télikabátban ül az asztalnál, úgy ír, napi penzuma 16 oldal.

Negyedik gyermeke, Zsuzsika születésekor Krúdy három napig iszik örömében, de ismét kiderül, hogy nem való férjnek. Egyre később jár haza, aztán már teljes éjszakákra kimarad, később három-négy napra is. „Drága Zsuzsikám, én nagyon szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj az nekem, mint néked.”

Nem társaságra vágyik, hanem egyedüllétre. „Nekem naponta szükségem van 2–3 órás magányra. Ezért élek még, ezért nem haltam meg.”

Krúdy és a foci

Krúdy nemcsak a nőket és a bort, hanem a focit is szenvedélyesen szereti. „Jön a sportok legmámorítóbbja, a futball” – írja egy tárcájában, 1919 októberében pedig Labdajáték címmel ő jegyzi az akkor még hetilapként megjelenő Nemzeti Sport vezércikkét. Az apropót egy margitszigeti gálameccs szolgáltatja, amelyen egy budapesti vegyescsapat (a MAC, az FTC és a BAK „kombinált tizenegye”) 7:1-re legyőzött egy angol „alkalmi csapatot” (valójában egy brit hajó legénységét). „A világhírű pesti futballisták hamarább megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink” – írja a cikkben, amelynek fő mondanivalója, hogy a futball gyógyírt jelent a világháború megpróbáltatásaitól kimerült embereknek.

Új történelmet kell írni, javasolja a Magyarország című lapban, 1919-ben. „A legszebb hazugságokról kell lemondanunk, amelyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk. Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól. Pusztuljon, omoljon, vesszen a régi világ.”

Politikai támadások

Nem telik el sok idő, és a Magyar Múzsa című lapban támadást intéznek ellene. Szemére vetik, hogy lelkesedett az őszirózsás forradalomért. A Krúdyzmus vagy bolsevizmus című cikkben „biedermeier-limonádé írónak” nevezik, és felsorolják bűnlajstromát. Pekár Gyula vallás- és közoktatásügyi államtitkár lehazaárulózza őt. Krúdy nyílt levélben válaszol, s a politikust köpönyegforgatónak nevezi. „Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam tegnap lutheránus, ma meg egy kimondott katolikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író.”

A verdikt azonban megszületett, Krúdyt ki kell közösíteni a magyar irodalomból. „Krúdy nem az az író, akinek művéért magyar ember pénzt adhat” – írja Négyesy László irodalomtörténész.

A Nemzeti Színház műsorra akarja tűzni A vörös postakocsit, a politikai hecckampány után azonban levélben közli, hogy az Országos Színművészeti Tanács döntése értelmében Krúdy műve a Nemzetiben „nem adható elő”. Akad olyan (bencés rendbe tartozó) irodalomtörténész is, aki azzal marasztalja el Krúdyt, hogy szereplői „piszkos, részeges, buja alakok”.

Megélhetési gondjai fokozódnak, a helyzetet tragikusnak látja. „Soha ennyi analfabéta nem volt Magyarországon.”

Napi négy liter bor

Krúdy fütyül minden méltóságra, rangra. Nem helyezkedik, nem alakoskodik. Alkatilag idegen tőle az érdekbarátság.

A legnagyobb nélkülözés közepette mentő ötlete támad: álomfejtéssel fog foglalkozni. Álmoskönyve óriási sikert arat, a Tolnai Világlapja, a Színházi Élet és az Újság című lapok is álomfejtő rovatot nyitnak számára, ahol az olvasóknak kell válaszolnia. Levelek lavinája zúdul rá.

A pénz azonban elfolyik az ujjai között. A London Szálloda éttermében ebédel, kedvence a csontos, főtt marhahús forró levesben, sok zöldséggel, fiatal hagymával. Újságcikkben kérdezik tőle, mi volt a legnagyobb öröme. „Ha bejött a ló, amelyre tettem, s ha a cigány eltalálta a nótámat.”

Az irodalmi legendárium szerint a Krúdy-fröccs: kilenc deci bor és egy deci szóda. „Ne igyon. Nem szabad innia. Az Istenért, hagyja abba” – írja neki Hatvany Lajos. Krúdy azonban iszik. Sokat. A napi minimum két liter bor. Ez az alap. Egy fennmaradt kiadási jegyzéke szerint 1920 decemberében ötezer koronát költ borra, ami – a kiváló gasztroújságíró, Vinkó József számításai alapján – az akkori árakat figyelembe véve napi négy-öt liter bort jelent.

Máraival az asztalnál

Krúdy naphosszat képes ülni a nem mindig kifogástalan tisztaságú budai kocsmaasztaloknál „a pohárban csillogó bor színén merengve”. Tersánszky Józsi Jenő visszaemlékezéseiben (Nagy árnyakról bizalmasan) szerepel az a jelenet, amikor Márai együtt poharazik a hallgatagon cigarettázó Krúdyval. Márai csak beszél és beszél, hosszan dicséri a mester írásművészetét. Krúdy, ahogy szokta, félrehajtott fejjel, félig lehunyt szemmel ül, álom és ébrenlét határán. Márai egyszer csak abbahagyja a lelkendező litániát, és azt kérdezi: „Ugye, te is így gondolod, Gyula bácsi?” Krúdy összerezzen. „Mit?” Márai magyaráz: „Hát, amit mondtam. Vagy nem azt gondoltad?” Kis csönd. Aztán megszólal Krúdy. Mintha egy másik világból szólna át, elmélázva annyit kérdez, vajon miért nincs négydecis pohár.

Leestél a lóról?

1924-ben Krúdy ajánlott levelet kap a Szent-Margitsziget Gyógyfürdő igazgatóságától. „Csodálkozással tapasztaljuk, hogy a szolgáltatott villamosáramról szóló számláinkat Nagyságod hónapok óta nem egyenlítette ki.” Felszólítják, hogy fizesse be a 352 ezer koronára rúgó tartozást, „ellenesetben kénytelenek lennénk az áramszolgáltatást Nagyságodtól megvonni.”

Öccse, Krúdy Ödön – aki még az első világháború előtt vándorolt ki – Amerikába hívja őt. Azzal csábítja, hogy hollywoodi producerek tizenötezer dollárt fizettek Bíró Lajosnak egy regénye megfilmesítési jogáért. De Krúdy nem emigrál. „Igen jó volna tizenötezer dollár, de csak itthon, Pesten, ahol házat, kis kertet, szép sírhelyet és jó barátságot lehet venni 15 ezer dollárért.”

Krúdy „lenézi az életet”. Szomorkás, bölcs mosollyal. Ahogy A vörös postakocsiban írja: „Nem bolondultam meg se örömtől, se fájdalomtól.” Kortársai sosem látják nevetni. Illetve: egyszer mégis. Kellér Andor írja le a jelenetet: Krúdy mozdulatlanul fekszik a díványon, fejgörcs kínozza, kislánya pedig, aki hallja, hogy apja lóversenyen volt, aggódva lép hozzá. „Leestél a lóról?” Krúdy felkönyököl, elneveti magát.

Éhen halunk?

Regényeire azonban már egyre nehezebben talál kiadót. „Tisztelettel van szerencsénk értesíteni, hogy legnagyobb sajnálatunkra a Festett király című új regénye kiadására nem vállalkozhatunk.” Egy visszautasító levél a sokból.

1927-ben A Reggel című lapnak elárulja, hogy beteg, és hosszú ideje tusakodik a fájdalommal. „Már hónapok óta bennem van a kutya. El-elszökdöstem előle.” Máj, tüdő, gyomor, szív. Semmi sem működik rendesen. Krúdy azt hiszi, ha túlélte, amikor a befagyott Poprád folyóban beesett a jég alá, vagy azt, amikor négylovas szán vágtatott át rajta, s ha túlélte a halálosnak ígérkező párbajokat is, akkor holmi betegség nem foghat ki rajta. Három hónapig fekszik betegen, az orvosok az írástól is eltiltják. „Mi lesz velem, ha nem fogok tudni írni? Mi lesz velünk? Éhen halunk.”

Maradhatnak a Margitszigeten, de másik lakásba kell költözniük, a gazdasági udvar mellé, ahol motorkerékpárok pöfögnek, és állandóan zakatol a kovácsműhely. Krúdy elviselhetetlennek tartja a lármát, paranoiája fölerősödik. Szanatóriumba kerül.

Éppen a leeresztett redőnyű balkonajtón mászik kifelé, amikor lefogják. Altatóinjekciót kap. Másnap késsel várja az orvosokat. Borba keverve adják be neki az altatót. Az orvosok a Lipótmezőre akarják vinni, az Országos Elme- és Ideggyógyintézetbe. Felesége könyörög, hogy ne tegyék, mert akkor már egyetlen lap sem fog közölni Krúdy-cikkeket.

A sors elvitte

Óbudára költöznek, a Templom utcába. Parányi fürdőszoba, ócska, horpadt bádogkáddal. Krúdy teng-leng, nem találja a helyét. Az éjszakázást már nem bírja, alig eszik, testsúlyából tizenöt kilót veszít. Amikor hogylétéről kérdezik, nem panaszkodik, azt feleli: megvagyok.

Egy lexikonban azt olvassa, „néhai Krúdy Gyula”. Helyreigazítási kérelmét keserű iróniával fogalmazza meg. A kórházban kis darabkákat tép le elektrokardiográf-leletéből, mert úgy gondolja, ez a legtöbb, amit a látogatóba érkező barátainak adhat: a szíve dobbanását.

Orvosa kérésére leteszi a poharat. Egy évig bírja. Ötvenkettedik születésnapján – a koccintás kedvéért – iszik egy kortyot. Onnantól kezdve szabadesésben zuhan. Hitelezői a nyakára járnak, tartozásai miatt végrehajtók zaklatják. „Régi adós vagyok, de ennyire még soha nem voltam eladósodva” – írja Kosztolányinak. A Baumgarten-díj és a lord Rothermere által felajánlott pénzjutalom is csak arra elég, hogy legkínosabb tartozásainak egy részét rendezze. Végül kénytelen vagyontalansági esküt tenni a bíróságon. „Hová lett, ami volt? Sohase tudhatja meg senki. A sors hozta, a sors elvitte.”

Az utolsó órák

Az irodalmi életben is a perifériára szorul, kilátástalanul kilincsel a kiadóknál, kézirataira nem tartanak igényt. A szerkesztőségekben hosszan várakoztatják, megalázzák. Némán tűri, mert kell a pénz, hogy a család ne maradjon éhkoppon. Tartozásaik miatt a hatóságok lekapcsolják náluk a villanyt, a lakásban gyertyával világítanak. Mire a kilakoltatási végzés is megszületik, Krúdy már nem él.

A halála előtti napon jelentkeznie kell a miniszterelnökség sajtóosztályán, ahol felróják neki, hogy cikket küldött (Szép Ernővel és Márai Sándorral együtt) egy akkoriban induló, demokratikus és antifasiszta irányultságú pozsonyi lapnak, a Magyar Újságnak (felelős szerkesztő Győry Dezső). A sajtófőnök ezt hazafiatlan cselekedetnek nevezi. Krúdy kikéri magának a hangnemet, és feldúltan, köszönés nélkül távozik.

Sosem volt semmilyen párt tagja, nem tartozott egyik irodalmi szekértáborba sem. Krúdy tudja jól, a független író társ- talan. „Egyedül marad a kertben, mint őszidőben a madárijesztő.”

Utolsó cikkét a magyar író és a magyar könyv sorsáról írja. Amikor kislánya este benyit a szobába, a testi-lelki gondoktól gyötört Krúdy az ágyon fekszik. Majd jobban leszek, suttogja. Hajnalban hal meg, 55 évesen. A halál oka: szívbénulás.

Epilógus

Krúdy Gyulát, „egy szegény, kis nép gazdag, romantikus álmodóját” – ahogy Kosztolányi nevezte őt – 1933. május 14-én temették el. Végső búcsúztatása is szívfacsaró volt. Egy cigányzenekar eljátszotta Krúdy két kedvenc nótáját (Lehullott a rezgőnyárfa levele, Most viszik a menyasszony selyemágyát), aztán elhantolták a koporsót, és egyszerű fakeresztet szúrtak fölé.

A korabeli tudósítások szerint „az írók közül is csak néhányan jöttek el” a Kerepesi úti temetőbe, s a szertartáson a „hivatalos Magyarország” képviselői sem vettek részt. Miért nem? Ahogy Hatvany Lajos írta nekrológjában, „talán azért, mert Krúdy nem talmi, hanem igaz magyar és igazi úr volt”.

Szerb Antal azt írta róla, nem tartozott semmilyen klikkhez, hiányzott belőle az önreklámozás. Csak pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket alkotott.  A legtalálóbban pedig Féja Géza jellemezte őt, szerinte Krúdy átgázolt a „nagy mocsáron”, de makulátlanul került a túlsó partra. „Úgy ment el, miként jött: tisztán és ártatlanul”.

Krúdynak négy gyermeke volt, de egyiknek sem lett leszármazottja; nincsenek Krúdy-unokák. Első felesége nyugdíjas tanítónőként öngyilkosságot kísérelt meg, gyermekei találtak rá egy nyitott gázcsap mellett. Második házasságából született lánya, Zsuzsa könyvet írt róla (Apám, Szindbád, 1975).

Márai Sándor könyvben állított neki emléket (Szindbád hazamegy, 1940), és Krúdy művei alapján készült 1971-ben a Szindbád című, csodálatos film is (rendező Huszárik Zoltán, operatőr Sára Sándor, főszereplő Latinovits Zoltán), amelyet sokan a magyar filmtörténet legkiemelkedőbb darabjának tartanak.

Márai az emigrációban is vissza-visszatért Krúdyhoz. „Krúdy az egyetlen író, akinek a könyvét ízlelni, gyönyörködve kortyolni tudom. Csillagpor ragyog minden során – írta naplójába. – A század egyik legnagyobb, talán legnagyobb írója volt. És senki nem tud róla a világban.”

Ami a tankönyvekből kimaradt - irodalmi sorozatunk további részei itt olvashatók.