KÖNYVTÁR. Utolsó látogatás

„(…) ahogy a kocsi elhajtott velem, s még visszanéztem a ház felé, hogy egy utolsónak ígérkező pillantást vessek rá, úgy éreztem, magamból hagytam itt egy részt, s örökké hiányozni fog, bármerre járjak ezután, s kereshetem kétségbeesetten, ahogyan a kísértetekről mondják, akik felkutatnak minden zugot az elásott földi kincseik után, hogy átválthassák magukat vele az alvilági réven.”

A negyvenes éveit taposó Charles Ryder már nem vár az élettől semmit, az utolsó számára fontos eszméből, a katonaságból is kiábrándult. Váratlanul mégis nem mindennapi élményben lesz része, mivel századával együtt a Brideshead kastélyhoz vezénylik – ez szolgál majd táborhelyükként. Bár az impozáns ház szépsége már megkopott, az egykor gyönyörűen ápolt kertet felveti a gaz, Charles mégis ugyanolyan csodálattal néz rá, mint azon a 20 évvel ezelőtti, verőfényes nyári napon, mikor legelőször járt ott. A látvány rengeteg rég eltemetett emléket bolygat meg benne…

1923-ba ugrunk vissza. Charles éli az oxfordi diákok átlagos életét, szorgalmasan látogatja az előadásokat, és még néhány barátra is szert tesz, akik leginkább abban lelik örömüket, ha a saját okoskodásukat hallgathatják. Annak ellenére, hogy ott bujkál benne a vágy valami jobb, több, izgalmasabb iránt, talán minden maradna a régiben, ha Sebastian Flyte fel nem tűnne a színen. Marchmain márkijának fia gyakorlatilag mindent megtestesít, amitől Charlest fontoskodó unokatestvére, Jasper óva intette. Közismert alak a kollégiumban, nem lehet nem észrevenni – egyrészt lehengerlő szépsége, másrészt excentrikus viselkedése és furcsa társasága miatt –, Aloysius nevű játékmackója például mindenhová elkíséri. Egy nem éppen szokványos találkozás után a két fiú között hamar szoros barátság alakul ki, ahogy Charles írja, olyan, mintha visszakapta volna az elveszett gyerekkorát – mohón hajszolják az élvezeteket és szépségeket, napról napra élnek, minden különösebb felelősségtudat nélkül.

Sebastian lesz az is, aki gondoskodik Charles esztétikai neveléséről. Ehhez pedig mi sem szolgálhatna nagyszerűbb helyszínül, mint a pompás barokk Brideshead kastély, a Flyte-ok otthona. Charlesban itt ébred újra az építészet iránti rajongás, ami későbbi hivatásában is visszaköszön. A szerző elképesztően precízen írja le mind a ház belső tereit, mind a birtok elrendezését, így Bridesheadet valóban a szereplők sorába emeli, szinte életet lehel belé.

Akármennyire próbálja is megakadályozni Sebastian, barátja és a többi Flyte találkozása elkerülhetetlen, Charles nemsokára a saját bőrén tapasztalja meg a család építő és romboló erejét. Az agnosztikus fiatalember megrökönyödéssel veszi tudomásul, milyen központi szerepet játszik a vallás, a katolicizmus a család életében – és milyen elviselhetetlen teher lehet. Arra is ráébred, hogy nem ismeri Sebastiant annyira, mint hitte – a mindig elbűvölő, kedves, naivan optimista felszín valami nyomasztót takar.

Örök vita tárgya, hogy az Utolsó látogatás a katolikus vallást dicsőítő vagy inkább azt bíráló mű – szerintem mindkettő. A szerző a harmincas éveiben katolizált, a megtérés és a szent szenvedés motívuma többször megjelenik a regényben, ugyanakkor a különböző doktrínákat, erkölcsi szabályzatokat kritikusan szemléli.

Waugh ugyanolyan érzékenyen rajzolja meg a mellékszereplőket, mint a főalakokat – szerves részét képezik a történetnek akkor is, ha ritkábban tűnnek fel – különösen igaz ez szerintem Charles bogaras apjára és Sebastian karót nyelt bátyjára, Bridesheadre (a „valódi” neve sosem derül ki), akiknek minden jelenetén kínunkban nevetünk, nem utolsósorban pedig a regény két bölcsére, fontos igazságok megfogalmazóira: a legfiatalabb Flyte-ra, az élénk, talpraesett Cordeliára, és Charlesék jó beszélőkével megáldott oxfordi ismerősére, Anthony Blanche-ra. Az utóbbit azért is érdekes megemlíteni, mert ő az egyetlen nyíltan queer karakter a regényben. Az író sokszor utal arra, hogy Sebastiant és Charlest nemcsak barátság köti össze, kapcsolatuk azonban sosincsen pontosan definiálva, és bár Sebastian semmilyen érdeklődést nem mutat a nők iránt, szexuális irányultságát homály fedi – nem meglepő, hiszen 1945-ben adták ki a regényt.

Az Utolsó látogatás rengeteg izgalmas, szerteágazó témát érint, azonban akár pusztán a stílusa miatt is érdemes a kezünkbe venni. Gyönyörűen van megírva, Ottlik Géza fordítása pedig igazán méltón visszaadja az eredeti szöveg stilisztikai erősségeit, nyelvi szépségeit.

Az első rész címe, az Et in Arcadia Ego (= én is Árkádiában voltam/vagyok) a görög pásztorélet idillikus hazájára utal – nem véletlenül. Az eszményi kezdetből haladunk a hanyatlás felé, ami lassan eléri nemcsak a könyv szereplőit, hanem az angol arisztokráciát is. Az embereket és a házakat egyaránt meggyászoljuk, a végén mi is szomorú nosztalgiával emlékezünk vissza a „régi szép időkre”.

Evelyn Waugh: Utolsó látogatás (Brideshead Revisited), fordította Ottlik Géza, Lazi Kiadó, 2009

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/7. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene