Könnyű csónakon el

Embersége, érzékenysége, szelíd lelke minden szerepén átsütött. Ezt vitte most magával. Ezt hagyta ránk fényes alakításaival. Vele nőttünk fel, és most itt maradtunk nélküle. Venczel Vera halkan távozott.

Megmutatta egyszer egy gyerekkori fényképét. Kis fotó volt, a tenyeremben elfért. Loknis hajú kislány, pár napja született báránnyal a karjai közt. Tavaszi felvétel csalóka napfényben. Verácska mosolyog, a kisbárány megadóan simul bájos gazdijához. Nem tudtam eldönteni, melyikükben több a szelídség, melyikük boldogabb a másiktól.

Ezt a szellemiséget sugározta Venczel Vera élete végéig. Nem kis teljesítmény hetvenöt évet átfogva. Egy magából kifordult, eldurvult, mély sebeket ejtő világban meg tudta őrizni azt, amit a legfontosabbnak tartott, amit – ma már túlzás nélkül állíthatjuk – örökbe kapott. A jót, az alázatot, a hamisítatlan együttérzést, a mérhetetlen humánumot.

Törékeny, madárcsontú nő volt, lelkében több mázsát nyomó erővel. Előbbinek pályakezdése óta szemtanúi lehettünk, utóbbi igazából az elmúlt másfél évtized alatt derült ki róla. Akkor kezdett el betegeskedni. De csak a közvetlen kollégái és családtagjai tudtak róla. Nem akarta sajnáltatni magát. Nem szivárogtatott ki semmiféle orvosi információt. Egy szóval sem említette, hogy baj van, pontosabban, hogy nagy a baj. Tűrte, amit tűrnie kellett. Nem viaskodott a sorssal, nem feleselt a Teremtővel. Hitt és bízott a jóban, a megfordíthatóban. Nehéz napjaiban nem mutatkozott. A közönség csak a színpadon látta. Jelmezben, sminkben, másvalaki bőrébe bújva. Átalakulva. Énjét elegánsan fedve. Másfél-két órára összeszedte minden erejét, és lejátszotta, amit le kellett játszania. Előadás miatta nem maradt el soha. A vége felé is csak annyit mondott, hogy: „Már nem!” És szépen, beletörődve megvált a szerepeitől. Miskin herceg anyjától A félkegyelműben. A sírásótól a Hamletben. A vörös oroszlánt, amely Szepes Mária regénye alapján készült, és egyedül játszotta, korábban letette. A szöveggel nem volt gondja, fizikailag volt megerőltető számára, hiszen majdnem két órán át folyamatosan színpadon kellett lennie.

Vígszínházi színésznő volt.

Másodéves főiskolásként figyelt fel rá Várkonyi Zoltán, a sasszemű igazgató-rendező, s még mielőtt bárki elhappolta volna előle, előszerződéssel hívta gyakorlatra a Vígbe. De már a főiskolai felvételin felfigyelt rá. Tudta róla, hogy a gimnáziumi évei alatt, már a színészi pályára készülve Makay Margit, a Vígszínház egykor nagy színésznője formálta-tanította, és két filmben játszott friss felfedezettként. Máriássy Félix Karamboljában, majd Esztergályos Károly Egy csónak visszafordul című rendezésében. Utóbbihoz még két csodás televíziós alkotás köti: a Pillangó, amelyért Monte Carlóban Arany Nimfa díjat kapott, és a Nóra.

Még ott a neve mögött az f.h. (főiskolai hallgató), de már fontos szerepet játszik Heltai Jenő Néma leventéjében és A nyárban, Weingarten darabjában. Hangban nem erős, lélekben és emberábrázolásban annál inkább. Tehetségének újabb és újabb színeit keveri ki. Nem veszik el a Vígszínház méretes színpadán. Lírai, ha a szerep azt kívánja tőle, drámai, ha fájni, szenvedni, halni kell. Sokat játszott, nehéz szerepeket. Reggeltől késő estig pályán volt. Hívták, terhelték, építettek rá. Bernarda Alba legkisebb lányaként a szerző, Lorca szócsöve, Adela a lázadó. Kalitkába zárt madár tüzes lobogással, belső vibrálással. Zöld színű gyöngy egy míves foglalatban. Ezt láthattuk tőle anno Pozsonyban is, a Vígszínház vendégszereplésekor. De akkor már „hazajött” hozzánk. Nemcsak formatervező-grafikus férje révén, aki rimaszombati, hanem mert itt forgatta A fekete város egyes jeleneteit a régi Városháza felső traktusában. Sok évvel később jött aztán A vörös oroszlánnal is, az Astorka Színház fesztiváljára. Kora délutáni sétára invitáltam az óvárosba. Bent a díszletet építették, én meg vittem őt célirányosan. Telčről beszélt és Lőcséről, a Szepességről és Besztercebányáról. A fekete város forgatási helyszíneit idézte fel emlékei mélyéről. Nem sejtette, hogy perceken belül a Városháza udvarán kötünk ki, amelynek emeletén Rozali és Fabricius Antal Zsurzs Éva csodás rendezésében szerelmesen néztek egymásra. Zárva volt a múzeum emeleti része. Nem lehetett felmenni. Igazgatói engedélyt kikönyörögve kinyittattam Venczel Verának, hogy annyi év után újra végigsétálhasson a pompás oszlopsor előtt. Boldog volt. Meghatódva járta be a kamera régi útját, felelevenítve mindazt a szépet, amit ott és akkor, a forgatás idején megélt. De ezt is finoman tette, halkan, visszafogottan, ahogy ő tudott örülni minden szépnek és értékesnek, szívet-lelket melengető élménynek.

„Én nem halhatok meg – mondta szerepe szerint, este a színpadon. – Élnem kell sokáig. Örökké.” Ott és akkor elhittem: az örök élet itala, a mindenható elixír, a Prima Materia halhatatlanná teszi, mert megérdemli.

Kíváncsi, érdeklődő, őszintén kérdező embernek ismertem. Kivárta a választ, eltöprengett rajta, és abból sodorta tovább a beszélgetés fonalát.

Az elmúlt két-három év során már nem is magával foglalkozott. A férje egészségi állapota kötötte le. Ez lett mindennapi elfoglaltsága. Olyannyira, hogy jóformán el sem mozdult otthonról. Vigyázta, ápolta, őrizte élete párját. A nap huszonnégy órájában gondját viselte. Hogy közben az ő szervezete is fokozatosan mondta fel a szolgálatot, azt talán észre sem vette.

Pár héttel ezelőtt kórházba került. A férjén kívül erről sem tudtak, csak néhányan, akiket be kellett avatnia e váratlanul előállt helyzetbe. Amint egy picit javult az állapota, már haza is kéredzkedett. Úgy érezte, szeretett férje mellett kell lennie. Ha tudta, mi következik, akkor ez azért történt így. Sietett. Haza. Hozzá. Ott akart meghalni a közelében. Megint csak azt írom: halkan, észrevétlenül, hogy senki se lássa, mikor indul el a túlsó partra. Biztosan átgondolta.

Két hónappal ezelőtt beszéltem vele. Semmi rosszat nem hallottam ki a hangjából. Épp ellenkezőleg. Kedves volt, szívélyes és érdeklődő, mint mindig. A kedélyállapota sem volt árulkodó. Az égvilágon semmi. Ő kérdezett többet. Bizonyára tudta, miért. De még az elköszönéséből sem éreztem ki, hogy most beszéltünk utoljára.

Emberi nagyságát, méltóságát megőrizve tette le a telefont.

Könnyű csónakon távozott.

Nagy Gábor

„A Vígszínházban találkoztunk 1970-ben. A főiskola harmadik-negyedik évében ott voltam gyakorlaton, aztán oda is szerződtem. Onnan hívott ki Zsurzs Éva próbafelvételre, Fabricius Antal szerepére. Csak egy bajuszt ragasztott rám, és rögtön kiválasztott. Óriási színészgárda került a filmbe. Bessenyei, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Máthé Erzsi… és ő, aki akkor már túl volt több filmszerepen, s a Vígszínházban is fontos feladatokkal bízták meg. Az In memoriam Ö. I. című előadásban én is játszottam, de közelebbi partnerek A fekete városban lettünk. Elképesztő empátiával fogadott, a jelenlétével, sőt a puszta nézésével is óriási segítséget nyújtott. Az indulásnál, főleg a filmezésnél, amikor még csak tanulja az ember a szakmát, olyan biztonságot jelentett számomra, hogy azt nem tudom elfelejteni. Már a próbafelvételen is olyan kedvesen fogadott, mint egy régi ismerősét. A színpadi lényét is szerettem, és a forgatás szüneteiben is csodálatosan viszonyult hozzám. Ott ültem az öltözőjében, és mindenféléről beszélgettünk.

Előadások után mindketten siettünk haza. Összement a függöny, és folytattuk a privát életünket. Nem maradtunk el az éjszakában, nem lovagoltuk meg a népszerűségünket. Ebben tökéletesen egyformák voltunk. Ő az egekbe emelkedhetett volna, olyan ragyogás övezte, de két lábbal a földön maradt. Mindenben, amiben részt vett, alázatos volt, de annyira, hogy embertől ilyet én még nem láttam. Sajnos azt kell mondanom, a Vígszínház vezetése vissza is élt ezzel. Voltak évek, amikor méltatlanul bántak vele. Sokkal többet érdemelt volna. Jobb és nagyobb szerepeket.

Mindenki felé nyitott volt. Olyan empátia sugárzott belőle, hogy az egészen példátlan. Kitette a tenyerére a szívét. Jó barátságban volt Pilinszkyvel. Még ezt is megosztotta velem. Engem is elvitt hozzá, amiért ma is hálás vagyok neki.

Nagy élmény volt vele játszani. A szemem előtt olvadt a szerepbe. Színpadon vagy kamera előtt eltűnt a hamis hang körülötte. Az ő társaságában az ember csak tisztán, őszintén szólalhatott meg.”

Kovács István

„Gyerekkorunk óta jól ismertük egymást. Az egyik húgom osztálytársnője és barátnője volt. Gyakran eljött hozzánk. Közel is laktunk egymáshoz. Helyes kislány volt. Aztán ő is gimnazista lett, de nem ugyanabba az iskolába jártunk. A színművészetin viszont újra találkoztunk. Másodéves voltam, amikor összefutottunk a folyosón. Lelkesen újságolta, hogy felvételizik. Még nagyobb volt az örömöm, amikor megtudtam, hogy túljutott mind a három rostán. Mivel két évvel felette jártam, volt olyan vizsgaelőadásunk, amelyben ő is szerepelt. Ez olyan házi szokás volt. Az alattunk járó növendékek bekerültek hozzánk, ha maradt a darabban pár kisebb szerep. Aztán a hatvanhatos tanév közepén Vera és én megkaptuk a Kárpáthy Zoltán két főszerepét. Onnantól csak erősödött a barátságunk, és már nemcsak civil kapocs volt köztünk, hanem szakmai is.

A Vígszínházba is két évvel korábban kerültem, mint ő. Ott már folyamatos volt a közös életünk. Oda került ő is gyakorlatra, aztán Várkonyi Zoltán őt is leszerződtette. A IV. Henrikben mi voltunk az ifjú pár a címszerepet alakító Latinovits Zoltán mellett.

Vera pillangószárnyú lénye erős karakterré tudott válni a Vígszínház színpadán. Soha senki nem mondta, hogy jó volt az előadás, csak Venczel Vera volt kevés. Ilyet soha nem hallottam.

Mi az elmúlt évtizedek alatt végig szoros barátságban éltünk. Kéthetente hívtuk egymást. Lehetett bármilyen baja, furcsa mód arról sosem esett szó köztünk. Minden bizalmas dolgot megosztottunk egymással, de panasz el nem hagyta a száját. Fel sem merült bennem, hogy valami komoly betegsége lehet. Ha kérdezték tőlem, hogy mi van vele, mert elég rosszul néz ki, mindig azt mondtam, hogy fiatalon sokat cigizett, és a teste nem tudta feldolgozni a sok nikotint. Hárítottam. Minket ugyanis mindig összekötöttek, egy párnak hittek. Hol engem faggattak róla, hol őt rólam. Muszáj volt válaszolni valamit a kérdésekre, hogy ne menjen tovább a találgatás. De a betegségéről hallgatott. Én nem kérdeztem, ő nem mondta.

Utolsó beszélgetésünk tíz nappal a halála előtt volt. A szokásos. Kérdezte, mi van velem, a feleségemmel, a fiunkkal, én meg hogy és veled? Már jól vagyok, mondta, kórházban voltam, Covid, de semmi! Továbblapozott. Valahogy nem álltunk meg efölött. Elintézte azzal, hogy semmi komoly. Inkább a kórházélményét hozta fel. Hogy hárman feküdtek a kórteremben, és az egyik beteg megkérdezte tőle, mit tud a nővéremről, mert ő volt a tanárnője. Ilyeneket mondott. Elmesélte, miről faggatták. Általában a férje szívpanaszait ecsetelte, én meg orvosokat ajánlottam neki. A vígszínházi balesetéről sem beszélt annak idején, amikor a lábát törte egy rázuhant díszletelem. Munkahelyi baleset címén beperelhette volna a színházat, anyagi kártérítést követelhetett volna, hiszen több hónapra kiesett. Biztattam, hogy ne hagyja annyiban, ezért a biztosítótól nem kevés pénz jár. Elmismásolta. Neki a színház szent hely volt. Templom. Eszébe sem jutott perre menni.

Az Egri csillagokban is együtt játszottunk. Még el sem készült a film, de már hihetetlen nagy előélete volt. Mámoros időszakot éltünk mindketten. Nagyon nagy szeretetben léteztünk együtt. Nem tudnék még egy embert mondani a szakmából, akivel megközelítőleg ilyen viszonyban voltam. Őt persze mindenki szerette. Az a különös, hogy a mi szakmánkban könnyen mondanak negatívumot bárkiről. Róla soha senki nemhogy egy rossz szót, még egy félreérthetőt sem mondott. Mindenkiből a jót hívta elő. Csupa szív ember volt. Az évek múlásával az én életemet is egyre gazdagabbá tette. Jelentős részt foglalt el a szívemben. Gyerekkoromtól egészen mostanáig mindig velem volt, és velem is marad. Ragyogó, gyönyörű csillag volt ő, csak a fénye most elhalványult. De ott marad az égen, nem fog lehullani soha.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/44. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene