Kiegyezésre várva

vasárnap

Háromszáz éves házban, hatvankét lakosú faluban, Kékkúton él Cserhalmi György. Pesti otthonában kevéske időt töltött a koronavírus-járvány megjelenése óta. Jól érzi magát a Balaton közelében. Szeretik a helybeliek. Segítenek is neki, ha kell. „Jól van, Gyurka, holnap jövünk!” – ígérik. De itt a holnap az egy hónap múlva van, nevet jóízűen a Kossuth-díjas művész.

Van kisebb falu is a környéken, mondja. Kisörspuszta. Összesen egy lakosa van. Ő maga a polgármester. Kékkúton már kocsma sincs. Megszűnt. Egyutcás falu egy nagyobbacska dombbal, ami a helybeliek szemében már hegyecske. Szőlővel és présházakkal, holland, osztrák, német betelepültekkel.

Milyen az élet egy háromszáz éves házban?

Van az én házamnál még régibb is. Az négyszázhetven éves. A faluház. De a többi is jó százéves már. Szép házak ezek, bár sokszor leégtek. Aztán mindegyiket újjáépítették. Az enyémen is látszik. Itt a meszelés, ott a korom, itt megint meszelés, ott megint korom. Látni lehet, hol bontottak vissza egy-egy részt, hogy bizony történhetett itt egy s más az évszázadok alatt. A gerendázat is lehet legalább kétszáz éves. Hogy milyen itt az élet? Tennivaló mindig van. Idén például visszavágtuk az almafákat, a szőlőt. A szilvához nem kellett hozzányúlni. A diófa elment, de két méterig visszavágtuk, hátha hoz még hajtást. Jó lenne megmenteni. Pár éve kidöntötte a szél, én visszahúzattam, és kitámasztottuk. Féltem, nehogy rádőljön valakire. Szeretem az itt élőket. A polgármester asszonnyal is megállunk, beszélgetünk. Mindenkivel jóban vagyok. Nincs is miért rosszban lenni. Nagyon pici közösség ez. Egy kis rosszindulat is tönkre tudná tenni. Nincs rá szükség.

S az írás hogy megy? Hol tart a memoárjával?

Íróbarátomnak panaszoltam nemrég, hogy küzdök bizonyos szereplőkkel. Nagyon jó tanácsot kaptam tőle, mert azt mondta, hogy kezeld őket epizodistáknak, s akkor rögtön átalakulnak a viszonyrendszerek. Azóta tényleg úgy irányítom őket, hogy mellékesen hol itt, hol ott megjelennek, de nem lehet őket ennyivel elintézni. Úgyhogy burjánzik a könyv. Egyre nagyobb a terjedelme. Minden egyes leírt terület nagyon kívánja a következőt. Szinte nem tudom, mit hagyjak ki.

Bírja még a tempót, hogy naponta ír?

Kezdetben három-négy órát írtam, most már beálltam a két-három órára. Reggel úgy kezdem a napot, hogy visszaolvasok. Ha nincs benne lendület, fáradt a szöveg, nem tetszik, megy a kukába. És máshonnan fogok neki. Nem az én szakmám az írás. Nehéz szakma ez. Nem is akarom megtanulni. Amikor úgy érzem, hogy kicsit már tudom, azonnal kidobom, amit írtam. Vissza akarok menni a nem tudom szinthez, azt jobban szeretem. Bizonyos értelemben kontárkodás ez a részemről, de inkább az legyen, mint egy bonyodalomnak álcázott irodalom. Nagyon nem szeretném, ha olyan lenne. Jó kócos könyvet szeretnék. Olyat, amelyben nem logikusan, hanem bakugrásban követik egymást a történések, mégis lesz egy belső logikája az egésznek.

Írni könnyebb, vagy visszaolvasni?

Mindig nagyon várom a visszaolvasást. Egy éjszaka elég, hogy elfelejtsem, amit írtam. A téma megvan. Érnek kellemes meglepetések. Persze rosszak is.

Aki az életben őszintén, indulatait és szenvedélyét kordában tartva szólal meg különböző platformokon, annak a papíron sem okozhat gondot bátran megírni mindent.

Ha a családomat nem kímélem, akkor magamat sem. De a környezetemet sem. Mondom, amit gondolok. Olyat viszont soha nem mondok, amiről nem vagyok meggyőződve. Utánajárok a dolgoknak, ha nem vagyok bennük biztos. Direkt csak azért, hogy megsértsek valakit, nem. Itt volt az SZFE körül kialakult helyzet. Ott sem sértegettem senkit, pedig lett volna rá okom, hiszen diákpárti vagyok, és az is maradok. Nekem a színház- és filmművészeti egyetem az alma materem. Megjelentek itt ilyen kakukkok, s beletojták mások fészkébe a tojásukat. Itt most olyan dolgok történnek, amelyekhez nem vagyok szokva. Debrecenben engem úgy neveltek, és most nagyon nyíltan kimondom, nyomdafestéket nem tűrve, hogy nem szarunk az asztalra, ahonnan eszünk. Márpedig most ez történt. Tudom, sértő, amit mondok, de még mindig finom voltam.

Hány kilométerre van Kékkút Budapesttől?

Száznyolcvannyolc.

Mégis minden elhallatszik.

Nem olyan nagy távolság ez. Autóval sem. Internet vagy telefon, amiről nem akarok tudni, az is eljut hozzám két perc alatt. Olyan nagy a baráti, ismerősi kör, hogy minden információ eljut hozzám. Azonnal értesülök mindenről. Szoktam mondani a lányomnak, hogy mint egy öreg pók, ülök a hálóban, és úgy röpködnek körülöttem az információk, mint a legyek. El tudom kapni mindegyiket. Nem vagyok hajlandó feladni azokat az elveket, amelyeken nevelkedtem. Amikor azt mondják, hogy ma már megszűnt liberálisnak vagy konzervatívnak lenni, azt felelem, hogy neked szűnt meg, nekem nem. Ugyanakkor mindkettő szitokszó lett. Az egyik innét, a másik onnét. Célba köpnek ránk, akik ilyeneket merünk mondani. Én olyan reformkori konzervatív vagyok, aki rettenetesen kíváncsi az újra, és tiszteli is azt. Nyitott vagyok a világra. A bibliai ne ítélj, hogy ne ítéltess ott van bennem. Hetvenhárom évesen az ember már nem nagyon akar beavatkozni bizonyos dolgokba. Ha nem is maradéktalanul, de én már megtettem a magamét, amit tudtam. Volt abban politika, közélet, film, színház, minden. Nem akarok felvágni ezzel. Tehettem volna többet is, de kevesebbet is. Ami most zajlik Magyarországon, az nem tetszik annak, akit úgy hívnak, hogy Nép. Én is az vagyok. Nép. Márpedig, ha a népnek nem tetszik valami, akkor azon változtatni fog. Ezt jobb, ha tudják azok, akikre ez vonatkozik. Nincs ebben semmi fenyegetés a részemről.

El tud képzelni egy gyökeres változtatást?

Nem tudom, mi a gyökér. Ha én valamit kihúzok a földből, akkor azt megsemmisítem. Azt meg nem akarom. Ellenkezne a liberális elveimmel. Ezt egyáltalán nem szeretném. Inkább azt, hogy legyen megint egy kiegyezés. Sajnos nincs ebben a pillanatban egy haza bölcse. Nincs Deák Ferenc. Nagyon nagy szegénység ez egy országnak, hogy nincs egyetlen államférfija sem, csak ilyen ingyenélő politikusai.

Nyolcvankilenc óta mintha minden posztkommunista ország ugyanabban a sárban tipródna.

Az ún. nyugati demokráciák is vajúdtak egy ideig. Ezt nem vigasznak mondom, mert nincs vigasz a mostani helyzetünkre. Eltelik még száz év, míg ezek a folyamatok lezajlanak. Rockefeller, az első amerikai milliárdos szállóigévé vált kifejezése jutott most eszembe: „Csak az első milliót ne kérdezzék, honnan van, a többivel el tudok számolni.” Most zajlik megint egy tőkefelhalmozás, de akik a kortársai ennek, azok ettől hányingert kapnak. Akiket meg érint, teljes gőzzel arisztokraták szeretnének lenni. Urizálnak. De urizálni csak urak tudnak. Ezek meg prolik, akik prolizálnak. Itt a különbség.

A százhúsz éves magyar film nagykönyvében külön fejezet illeti meg Jancsó Miklóst, Fábri Zoltánt és Makk Károlyt. Ön mindhármukkal dolgozott. A legtöbb film Jancsóhoz köti, akitől a szabadságot tanulta meg. Fábrival Az ötödik pecsétet forgatta, Makk Károllyal egyebek mellett a most negyvenöt éves Egy erkölcsös éjszakát.

Charlie bácsival bizonyos értelemben össze voltunk nőve. Az volt csak a baj, hogy nagy volt köztünk a korkülönbség. Amikor megtalált engem, voltam vagy harminc. A kapcsolatunk akkor mélyült el, amikor az Így, ahogy vagytok című, utolsó filmjén dolgozott. Nem volt kész teljesen a forgatókönyv, úgyhogy ketten írtuk meg a történetet. Telefonon mindig megbeszéltük, mi legyen másnap. Egyébként teljesen meghatódtam, mert a visszaemlékezéseiben nagyon szépen ír rólam. Onnan tudtam meg, hogy nyomot hagytam benne. Jólesett, hogy bekerülhettem Törőcsik Mari, Darvas Iván és a legendás operatőr, Tóth Janó mellé. Charlie bácsi nagyon tudta a szakmát. Kérdezte tőlem, mit forgatok Csehországban. Mondtam neki, hogy Drahomíra Vihanovával a Kígyók várát. Kérd meg őt, hogy hozzon össze František Vláčillal, mondta. És Vihanová asszony összehozott ezzel a nagyszerű cseh filmrendezővel. Nagyon sok köze volt a színészekhez Makknak, de a nőkhöz, a színésznőkhöz kicsit jobban értett. Én meg, a jó sorsomnak köszönhetően, nagyon szép színésznőket kaptam a rendezőimtől. De a feleségem is szép volt, és a lányom is az. Most már egyedül élek, és így is maradok. Az írás lett a nagy szerelmem.

Wim Wenders, a híres német filmrendező listáján ott szerepel a világ legjobb tíz színésze között. Ez nem kis elismerés.

Ülök a seggemen Kékkúton, több éve nem csináltam semmi komolyat, és tessék, az élet nem áll meg körülöttem! Egy bizonyos idő elteltével, úgy látszik, már nem kell csinálni semmit, akkor is történik valami. De harminc évvel azután, hogy az ember feldobja a bakancsot, már a kutya sem fog tudni róla, olyan tempóban megy előre a világ.

Ezzel zárjuk a beszélgetést? Ez nem éppen optimista befejezés.

De igaz!

Akkor azt kívánom, hogy ne legyen az.

Én is azt kívánom, de sajnos igazam lesz.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/30. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?