Karanténtörténetek

Sírni vagy tenni

Katalin a munkáját veszítette el 2020-ban, mint oly sokan mások. Egy fővárosi étteremben dolgozott, ami javarészt turistákból élt. „Már az első határzár idején nyilvánvalóvá vált az étterem vezetői számára, hogy hamar meg kell válni tőlünk. Amint bizonyosságot nyert, hogy a nyári szezonnak annyi, jelezték nekünk, bezárnak, és jó eséllyel ki se nyitnak idén, hiszen a nyári időszak tartotta el az éttermet egész évben. Szóval márciusban szélnek eresztettek minket. Hat éve dolgoztam ott, először azt se tudtam, mihez kezdjek. Nem kapkodtak utánam, pincérnői tapasztalattal sehova nem akartak felvenni. Hiszen nem is volt szükség pincérekre, ráadásul máshonnan is elbocsájtották az embereket, a legrosszabb időszak ez a munkakeresésre. Mindenféle kisegítőmunkát elvállaltam, ami csak szembejött. Voltam kifőzdében konyhai kisegítő, dolgoztam a földeken, ami adódott. Közben felélesztettem egy régi hobbimat is, a horgolást. Valahogy ez megnyugtatott. A kész kis horgolt bábukat feltettem a közösségi hálóra, nem akartam eladni őket, csak büszke voltam rájuk. Aztán mégis jelentkeztek páran, hogy megvennék. Néhány nap alatt eladtam mindent, amit horgoltam. Nagyon büszke voltam, arról nem is beszélve, hogy ez a kis plusz pénz is jól jött. Már majdnem ott tartottam a kisegítőmunkával és a horgolással, mint amikor pincérkedtem. Egyik nap arra ébredtem, hogy nem is olyan rossz, hogy jött ez a járvány, valahogy kiugrottam a mókuskerékből, jól éreztem magam a bőrömben, mindenre jutott időm. Ha nem jött volna a koronavírus, valószínűleg a 2020-as szezon is olyan lett volna, mint a többi. Így pedig igazán emlékezetes lett. És nem a rossz értelemben. Persze, az elején, amikor elveszítettem a munkám, én is megijedtem, de így visszanézve, egész jól alakult. Remélem, ha mások is visszanéznek az elmúlt évükre, ők is meglátják benne a jót is, nemcsak a veszteségeket.”

Randi a vírus alatt

Róbertnek a szerelmi életét nehezítette meg a pandémia. „Januárban, bőven a lezárások, korlátozások előtt szakítottunk a barátnőmmel. Három évig voltunk együtt, így nem volt egyszerű tovább lépnem. Mire elkezdtem volna randevúzni, ismerkedni, addigra bezártak a kávézók, éttermek, mozik. Ráadásul, az sem volt egyszerű, hogy találkozzak egy új emberrel. Hiszen lehet, hogy fertőzött? Vagy mi van, ha hordozó? Hogyan tartsuk be a távolságot egy randevún, és mi van a maszk alatt? Lehet, hogy nem is tetszik annyira, hiszen nem látom a mosolyát, a gesztusait… ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem, aztán arra jutottam, hogy hagyom a fenébe az egészet, nem fogok 2020-ban ismerkedni, jöhet a magány éve. Hát, nem bírtam sokáig. Elkezdtem mindenféle online kurzuson részt venni, tanultam nyelvet, még konfliktuskezelési tréningen is voltam, mindenre befizettem, ami érdekelt. Annyira beszippantott az online világ, hogy fel se néztem naphosszat a képernyőről. Végül arra jutottam, kipróbálom az online randizást, ha már úgyis mindent virtuálisan csinálok. Jó lett volna, ha a szimpatikus lányokkal tudok személyesen is találkozni, de sajnos nem alakult így. Vagyis, nem akartam kockáztatni. Ha már a munkahelyem lehetővé tette, hogy otthonról dolgozzam, nem éreztem etikusnak, hogy mindenfelé elcsászkálok. Plusz, a fertőzéstől is féltem. Nem fogok hazudni, nem az volt bennem, hogy jaj, nekem mindegy, csak a környezetem ne fertőzzem meg. Igenis, önző mód féltettem magam, nem akartam kórházba kerülni, lélegeztetőgépen lógni, annál sokkal jobban szeretem magam. Úgyhogy lett egy online kapcsolatom. Hát, nem olyan, mint az igazi, de a semminél jobb. Nagyobb baj, hogy én Pozsony környékén élek, a barátnőm meg kelet-szlovákiai. Most még megoldható a távolság, de fog ez működni, ha vége lesz a lezárásoknak, és lehet majd személyesen is találkozni? Nem hiszem, de most nem is foglalkozom ezzel. Majd akkor minden kialakul. Csak tartanánk már ott...”

Ölelésre várva

Júliának az anyukájától kellett elválnia. No nem örökre, ám most mégis úgy érzi. „Már régóta tervezgettük a testvéreimmel, hogy az anyukámat elhelyezzük egy idősek otthonában. Nem egyszerű oda bejutni, hónapokat, éveket kell várni. Mire megkaptuk a hírt, hogy beköltözhet a régóta áhított intézménybe, beütött a járvány. A költözés utáni napokban pedig olyan rendelet jött, hogy nem lehet látogatni az ott lakókat. Hideg zuhanyként ért a hír. Mi a jó döntés? Hozzuk haza anyukámat? De akkor megint kezdődik elölről a procedúra… vagy maradjon, és ne találkozzunk vele? Egyik se jó megoldás. Arra jutottunk, hogy hátha hamar véget érnek a korlátozások, és akkor tudjuk majd látogatni. Hát, nem így alakult. Mindennap imádkozom a Jóistenhez, megköszönöm, hogy eggyel több nap van utánunk…, de nagyon rossz ez így. Nekem ezt hozta a vírus. Elvesztettem az anyukámat, de mégis megvan. Tudom, sokakat érint a halál is, így az vigasztal, hogyha vége lesz ennek az egésznek, én legalább meg tudom őt ölelni. Ezt várom a leginkább.”

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene