Karácsonyi sztárunk: Varga Veronika. Harminc tojással Párizsba

Vasárnap

Bár jó ideje Párizsban él, az utóbbi években minden karácsonyt Budapesten tölt. Természetesen a férjével, aki francia, és két lányukkal, akik édesanyjuk nyelvét is hibátlanul beszélik. Varga Veronika hamarabb lett francia színésznő, mint magyar, de mostanában már itthoni filmrendezők is megtalálják.

Világszerte ismertté egy rövidfilm, az Emilie Muller címszerepe tette, a Párizs királyában Philippe Noiret partnere volt, most pedig neves filmrendező férje, Eric Barbier alkotásával, a Kis ország – A gyermekkor földjével járja a világot. Akik maradtak, Űrpiknik, Újjászületés – ezek már a magyar filmjei.

Színészi diplomája megszerzése után Párizsban maradt, ott alapított családot, de mint mondja, eddig összesen talán tíz karácsonyt töltött a francia fővárosban. Szíve rendre hazahúzza, férje és lányaik, Anna és Ilona pedig évről évre boldogan tartanak vele.

Nekem még semmi nem tudta elvenni a kedvemet a karácsonytól – szól lelkesen. – Még ha volt is olyan, ami nem sikerült annyira. Az érzés, ami hozzáköt, nagyon fontos számomra. A franciáknak, ahogy tapasztalom, lazább a kapcsolatuk a karácsonnyal. Náluk ez nem akkora családi ünnep, mint nálunk. Húszéves a nagylányunk, tizenöt a kisebb, ebben a kérdésben ők is magyar szívvel éreznek. Nekik is ugyanolyan fontos ez a néhány nap, mint nekem és a szüleimnek. Felcibálom a lakásba a magas, plafonig érő karácsonyfát, főzök-sütök, ajándékozok. Franciaországban egyébként nem a Jézuska hozza az ajándékot, hanem a Télapó. A francia gyerekeknek valaki mindig beöltözik. A mi családunkban ez a valaki rendszerint az apukám volt, de anyu is párszor. A pocakos papának ez a szerep irtó jól állt, még szakálla is volt. Azért beszélek múlt időben, mert amióta nagyok a lányok, úgy három éve már nem játsszuk ezt a játékot. Amikor terhes voltam, és nem tudtam repülőre ülni, hazautazni, akkor Párizsban vagy a férjem szüleinél, Dél-Franciaországban karácsonyoztunk egy nagy házban, ahol összejött az egész család. Itt, a pesti lakásunkban is voltunk már tizenheten karácsonykor, s abból tizenketten Franciaországból jöttek. Kölcsönkaptuk a szomszédos lakásokat, hogy két emeleten el tudjuk szállásolni a vendégeinket. A Télapó éjfél körül jött. Itt vártuk a gang végén. Lassan bandukolt fölfelé a lépcsőházban, nem szóltunk hozzá, nehogy a gyerekek felismerjék a hangjáról. Bejött, lerakta az ajándékokat, és elment. Lent az udvarban aztán várt egy picit, ledobta a jelmezét, s amikor ajtót nyitottunk, már az édesapám állt ott. Tizenkét éves volt a kisebbik lányom, amikor egy francia barátom volt a Télapó. Távozóban sajnos elköszönt, és Anna felismerte a hangjáról. Ültünk Ilonával, aki öt évvel idősebb a húgánál, és már rég nem hitt a mesében, ránéztünk Annára, és elsírtuk magunkat. Ezzel a pillanattal zárult Anna gyerekkora, s azóta nem jön hozzánk a Télapó.”

Van helyette viszont más. Egy egészen izgalmas hangulatú ajándékozás, ami új színt, újfajta várakozást adott az ünnepnek. Kanadai karácsony a játék neve, és minden évben lelkesen készülnek rá.

A játék lényege: nagycsalád- és gyerekközpontú. Minél többen vagyunk, annál jobb. Mindenki vesz egy azonos összegű ajándékot. Olyat, ami mindenkinek jó lehet. A csomagok a karácsonyfa alatt sorakoznak, a neveket bedobáljuk egy kalapba, és a legfiatalabb családtag kihúz egyet. A kisorsolt személy választ egy ajándékot, felnyitja, mindenki megnézi, és a következő név eldöntheti, hogy elveszi az ajándékot, vagy választ egy másikat, amit a következő kihúzott személy ’elrabolhat’ tőle. Nagyon vicces, hosszan tartó játék ez, hiszen sokan összegyűlünk, de a végén mindenkinek jut valami, csak közben nagy harcokat vívunk. Egyszer egy szép faliórát vettem, amely minden órában más madár hangján szólalt meg. Óriási küzdelem kerekedett, hogy kié legyen, mert én is szerettem volna megkaparintani. De az apukámé lett, ő nyerte el, s azóta lent van a tanyasi házukban.”

Két elmaradhatatlan alkotóeleme van a karácsonyi menünek. A libamáj és a mézeskalács.

Egy séf receptje szerint készítem el a májat, és csak félig sütöm át. Így lesz rendkívül finom. Az elmúlt években már két nagy libamájat kellett vennem, mert mindig feljön hozzánk egy csomó ember, és annyira szeretik, hogy már szinte el is várják az ilyen különlegességet. Szóval tokaji aszúval és pálinkával locsolom meg a májat, utána befűszerezem, szegfűszeg, szerecsendió, fahéj, só, bors, éjszakára letakarom, a hűtőbe teszem, másnap kilencven fokon tíz-tizenöt percig sütöm, és formát adva neki, nehezék alatt pár órára újra berakom a hűtőbe. Másnap már szeletelni lehet. Elárulom: hagymalekvárral a legfinomabb. Esetleg egy pohár tokajival. A máj után pedig jöhet a francia sajt. Isteni eledel mindkettő. A mézeskalácsot a lányaimmal sütjük. Azt szeretem, amikor az illata belengi a lakást.”

Ami ugyancsak elmaradhatatlan a karácsonyi asztalról: a tenger sokféle gyümölcse. Veronika ezeket a piacon szerzi be. Párizs 15. kerületében laknak, a közelükben levő piac szerdán és vasárnap várja a vásárlókat.

Egyszer már haza, Budapestre is hoztam egy nagy kosár osztrigát. Én nagyon szeretem, és könnyen felnyitom. Az osztriga nem olyan drága, mint a kaviár. Tizenkét darab nyolc-tíz euró. Kenyérrel, fehér borral, citrommal és borssal isteni. Még élt a szatmári nagymamám, amikor negyven osztrigát tettem az asztalra egy nagy tálban. Apukám a halat szereti, de azért vett belőle. Anyukám, aki a halat sem kedveli, éppenhogy csak megkóstolta. De a nagymamám! Ő vagy húszat megevett. Nem akartam hinni a szememnek. Életében először látott osztrigát, és csak úgy nyelte őket. Évekkel ezelőtt kijött hozzám Párizsba. Elvittem őt Normandiába, Cabourgba, ahol Proust járt egykoron, a nagy hotelben. Ott forgattuk a Párizs királyának egy részét. Gyönyörű hely. Ott látta először a tengert, addig nem is járt külföldön. Jött az ebédidő, rendeltem egy nagy adag tenger gyümölcseit. A nagymamám az összes osztrigát leette a tálról. Imádta. Az anyósommal is meg tudunk enni fejenként húsz darabot.”

Párizsban az éttermek karácsonykor is nyitva tartanak, a franciák szeretnek ott vacsorázni. Náluk ennek kultúrája és tradíciója van.

Benne van a mentalitásukban. Ezért is olyan nehéz számukra a pandémia időszaka. A franciák az éttermeikben élnek. Oda szerveznek kisebb munkaértekezleteket, családi összejöveteleket, randevút, baráti találkozást. Ez sem jelenti viszont, hogy nem szeretnek főzni. Szerintem elég jól főznek, csak nem érzik magukon azt a fajta nyomást, mint mi, magyarok, hogy főzniük kell. Én nagyon szeretek főzni, csak sajnos a receptjeim, amikor kivételes alkalmakkor például szatmári töltött káposztát készítek, elég komplikáltak. Egyébként nem. A franciáknál húsz-harminc perc a főzési idő. Azalatt el kell készülnie az ételnek. A magyar konyha finomságai ennél időigényesebbek. Attól még persze, hogy a francia nő főz, a család jár étterembe. A kettő nem üti egymást. De a magyar ételekhez rendesen oda kell állni. A magyar nőknek nem véletlenül a konyha a területük. Legyen mindig ízletes, friss meleg étel az asztalon. A magyar nő álljon csak a tűzhely mellett, főzzön, kavargasson, így várja haza a férjecskéjét. Franciaországban ez nincs. Az anyósom, akitől sok mindent ellestem a konyhában, főleg sok dél-franciaországi receptet, nagyon tud főzni, mégsem nevezném őt a konyha királynőjének, vagy megszállott szakácsnőnek.”

A francia karácsony abban is különbözik a mienktől, hogy nem annyira zárt családi ünnep.

Meglepő is volt eleinte a szüleimnek, hogy meghívtam a barátaimat. Elfogadták, jól érezték magukat, csak egy kicsit furcsállották. Mára ezt is megszokták. Meg azt is, hogy mi karácsonykor táncolni is szoktunk otthon, mindenféle zenére. Volt idő, amikor csak énekelgettünk, de mostanra már a tánc is helyet kapott a programban. Párizs egyébként gyorsan magára ölti karácsonyi köpenyét. A lányok már november végén szeretnék megvetetni a karácsonyfát, ezért aztán minden évben rengeteget vitázunk. Az én apukám mindig december 24-én vette meg, akkor díszítettük fel. Most meg megy az alkudozás. Annyit tudok engedni, hogy december másodikán vesszük meg. Ez még Párizsban van, mert ott is állítunk fát, amely aztán január közepéig pompázik a lakásban. A tavalyi fánk itt, Pesten, olyan magas és terebélyes volt, és úgy feldíszítettük, hogy éjjel eldőlt. Ilcsi lányom aludt, azt hitte, betört valaki hozzánk, olyan hatalmas puffanásra ébredt.”

Az utcai karácsonyt Elzászban honosították meg a franciák. Azóta országszerte elterjedt náluk. Párizsban a Champs-Elysée-n ezekben a napokban a forralt bor illata terjeng.

A bejglit anyukám süti minden évben. A franciáknál karácsonykor a fatörzs nevű sütemény, vízkereszt napjától pedig a királytorta dívik. Előbbi minden cukrászdában és pékségben kapható, és minden házban ott van. Még az Élysée-palotában is, Emmanuel Macron asztalán. Tortának nevezik ugyan, de a tortához igazából semmi köze, csupán formájában hasonlít rá. Inkább olyan kalács jellegű. Ezt készen vesszük meg. Nagyon finom, én is szeretem. Egy pici kerámia van elrejtve benne. Annyi szeletre vágjuk, ahányan vagyunk. A család legfiatalabb tagja bebújik az asztal alá, onnan mondja meg, ki kapja az első és ki a soron következő szeletet. Aki megtalálja benne az ajándéktárgyat, az a király vagy a királynő aznap este. Eric délen született, és mindig rendez egy kisebb műbalhét, ha marcipános tésztából készült királytorta van az asztalon, és nem olyan, mint az ő szüleinél, gyerekkorában. Az olyan briósszerű, szárított gyümölccsel a tetején. Szerinte az az igazi, olyat kell venni. Ha Pesten vagyunk, anyukám leveseiért és apukám eszméletlen pörköltjeiért rajong. Mi ilyen család vagyunk. Szeretünk enni.”

Szilveszter napján, este rendszerint kimennek a lóversenypályára. De úgy tíz-tizenegy óra felé, hogy megtegyék az év utolsó fogadását. Ez már hagyománnyá vált az életükben. Szerencséjük egyszer volt csupán. Veronika nyert egy csomó pénzt. Azóta viszont sorozatban veszítenek. Közben mindig összefagynak.

Budapestről január első napjaiban utaznak vissza Párizsba. Ott is várja őket néhány ajándék a fa alatt. Hogy mit visznek itthonról haza? Finomságokat.

Apukám disznót vág a tanyán. Szalonnát, kolbászt, sonkát mindig kapunk tőle. Egyszer visszarendeltek a repülőtéren, mert átvilágították a bőröndömet, és nem tudták beazonosítani, mi van benne. Fel kellett nyitnom. Meg volt tömve hússal. Jót szórakoztak a vámosok, de átengedték. Eric nem szereti a sok motyózást utazás előtt. Ő sosem pakol fel, neki soha nincs nagy táskája, ha utazik. Idegesíti a sok cucc. Mi a kommunizmus éveiben megtanultuk, hogy az a miénk, ami a bőröndben van. Ezt egy időre elfelejtettem, aztán valahogy visszajött. Nem szégyellem. Hozok-viszek, cipekedek. A ridikülömben sem parfüm van, amikor utazunk vissza Párizsba. Húsz, de inkább harminc házi tojás. Olyan tojást, olyan gyönyörű sárgát nem tojnak a francia tyúkok, mint a magyarok. Nekem meg az kell, és már egyáltalán nem zavar, ha a reptéren kiderül, mit viszek magammal.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/50-51. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?