Iskola a történelem árnyékában

A gyerekek nem értik, miért mondják, hogy teher alatt nő a pálma, miért van iskola után még különóra és felkészítés, de pár hónap (év) után lassan beleszoknak. „Hajtani kell, kapaszkodni, ügyesnek lenni, ebben az országban nekünk dupla annyit teljesíteni, különben...”

De tényleg, mi is lesz különben? Hova sietünk, miért siettetünk görcsösen ennyire? Mit kell szinten tartani, behozni, és kit kell kielőzni? Miről is maradunk le?

És ha visszaforgatjuk az idő kerekét, tudjuk-e, ki ültette el bennünk a félelem magját, hogy tanulásról, tudásról lemaradhatunk, oktatásból kimaradhatunk? Tudjuk-e, hogy volt-e olyan a családban, akivel ez megtörtént? És lehetséges-e, hogy most a gyerekeink, unokáink előmenetelével akarjuk igazolni, jóvátenni, esetleg megelőzni, ami korábban nem sikerül(hetet)t?

Kurta iskola

Munkámból adódóan (társadalomkutatóként) gyakran beszélgetek idősekkel. A szlovákiai magyar településeken élő hetven-nyolcvan éves korosztálynál, ha nem is kérdezek rá konkrétan, szinte mindig előkerül a háború utáni „kurta iskola”, mint életük egyik sorsfordító időszaka.

„A nagynénémnek a férje vasutas volt, és hát akkor, na, érdemes volt szlováknak lenni, úgy mondom. És hát ők „szlovákok” lettek. Vitte a fiát iskolába, aki egy héttel volt fiatalabb tőlem. És bekiabáltak hozzánk az udvarra, hogy én nem akarok-e iskolába menni. És én elkezdtem sírni, hogy dehogynem akarok. De hát nem nyílt meg a magyar iskola, és én addig könyörögtem, hogy én is tanulni akarok, hogy engem is beírattak abba a szlovák iskolába. A gyerek könnyen tanul, így megtanultam én is szlovákul. De hát akkor az elején még persze nem tudtam semmit. Az apunak rimánkodtam, hogy vegyen nekem egy szlovák szótárat. És mondta, hogy „hidd el nekem, hogy nincs pénzem, én nem tudok neked szótárt venni”. És csak könyörögtem és sírtam, hogy már pedig nekem az a szótár kell. És akkor valahonnan szerzett egy ilyen kis kézikönyvet, amiben különféle dialógusok voltak, hogy hogyan vásároljon valaki az állomáson jegyet, hogyan kérjen mondjuk az üzletben valamit, vagy útba igazítást, ilyesmik. És volt szótár is benne, azzal kezdődött az egész. Ebből tanulgattam, mert tankönyvünk nem volt.”

Ahogy manapság is sokakban van ellenérzés a hatalom rendeleteivel kapcsolatosan, úgy nagyszüleink idejében is voltak, akik inkább otthon tartották a gyermekeiket, vállalván annak minden negatív következményét:

„A faluban senki nem akarta beadni a gyerekét szlovákba. Mindenki várt, hogy megnyíljon a magyar iskola. És voltak gyerekek, akik évekig nem jártak iskolába, mert volt a háború, akkor kimaradtak, aztán meg vártak, hogy legyen újra magyar iskola. A férjem hat évvel volt idősebb tőlem, és mire lett magyar iskola, akkor egy osztályba jártunk, mert hát addig nem járatták őt.”

Deportáltak iskolája

Az állam hivatalos nyelvének megtanulása a deportáltak gyerekeinek elbeszéléseiben is központi szerepet kap. Megérkezésük után sokan hónapokig kimaradtak az oktatásból. Így történt azzal a mára már idős asszonnyal is, aki Perbetén mesélt nekem:

„Mink csak úgy lófráltunk egész tavasszal. Nekem már negyedikesnek kellett volna lennem, de hát magamtól nem jelentkeztem, hogy menni akarok. Aztán a szomszéd gyerekek elárulták a tanítóknak, nos behívattak minket, és szeptembertől már nekünk is kellett mennünk, nekem ugye negyedikbe. Na de a többiek már időre olvastak – mérték, hogy mennyi szótagot tudtak elolvasni egy perc alatt. És hát nagyon meglepődtek, hogy én meg semmit nem tudtam olvasni. Mert nekem ekkor még a magyar betűkkel is gondom volt, mert kimaradtam a háború miatt, aztán meg szlovákba nem adtak be, na és itt már csehül kellett volna gyorsan olvasni. De a cseh tanító, az nagyon rendes volt. Külön segített, és az év végén is tovább engedett ötödikbe, pedig a negyedikes tananyagot nem tudtam. De aztán abból csak 4 hónapot jártam, mert hazaszöktünk. És itt jött a nagy meglepetés: otthon csak szlovák iskola volt, és nem voltak még tankönyveink sem, amikből tanuljunk, meg hát szlovákul sem tudtam. Amit a tábláról le tudtam nagyjából másolni, az benne volt a füzetben, de csak annyit tudtam, mint egy elsős vagy egy másodikos, és a szlovák tanítónő nem volt rám tekintettel, sőt! Minden reggel végigsétált a padok között, és kérdezte, kinek nincs meg a házi feladata. Akinek nem volt, és nekem szinte soha nem volt, azt a fülénél fogva felhúzta, és megpofozta. Rettenetes emlék ez. Az év végén meg is buktatott, így nem mehettem tovább hatodik osztályba, hanem megint ötödikes lettem. Szerencsémre aztán kinyitott a magyar iskola, és át tudtam menni. Na de ott megint meg kellett tanulni írni-olvasni, olyanokat tanulni, amit a gyerecskék tanultak, de már hatodikos voltam. Aztán olyan nagy volt a szegénység, a nélkülözés, hogy a szüleim a hatodik osztály után kivettek az iskolából, és elküldtek dolgozni. De akkoriban nemcsak engem, hanem minden lányt.”

Aztán szomorúan hozzáteszi:

„Látja, kedves, azt írták ide be, hogy csak négy évet jártam iskolába, pedig ez nem igaz! De hát a többi évet azt nem akarták elismerni nekem (...) Ha velem így ki is babráltak, én mindig azon voltam, hogy a gyerekeimnek legalább legyen lehetőségük. Azokat mind kitaníttattam, mindnek szakmája van. Az unokám, az meg már egyetemre jár!”

Alkalmazkodók

Felmerül a kérdés, hogy mi történt azokkal a gyerekekkel, akiknek a szüleik féltek a hatalom megtorlásaitól, és az alkalmazkodásban látták a kiutat? Akik családjában a gyerekek jóléte (a kor szelleméből is adódóan) fel sem merült, és az ő iskolai előmenetelük eszköze lett a szülők helyezkedésének?

„Tudtam én valamicskét, pár szót szlovákul, csak... na ez nagyon bonyolult. Mert háború előtt, amikor a magyarokhoz tartoztunk, engem először Nagymarosra járattak, mert ott az apu testvére elintézte, hogy én letehessem a vizsgát, és én ott második polgáriba mentem mindjárt, nem az elsőbe. De nem tudtam bevégezni, mert jött a front. Akkor muszáj volt hazajönni, a határt bezárták, vissza se tudtam menni. Aztán így a háború után Prievidzára jártam egy évig iskolába, de akkor meg már szlovákba. De még mielőtt oda mentem volna, elküldtek az anyu testvéréhez, aki igazgató lett egy falusi iskolában, és akkor ott megtanultam szlovákul. Mert anyu megparancsolta a szolgálónak, hogy ne próbáljon nekem még vizet se adni, meg enni se adni, ha nem mondom szlovákul. Ez nagyon szigorú volt, de meg is tanultam szlovákul. Ekkor voltam 12 éves.”

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/3. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene