Vannak, akikről azt gondoljuk, olyan szerencsések, mint a macska. Hét életük van, és mindig talpra esnek. Mások viszont hozzájuk képest csak botorkálnak, nehezen kezdenek új dolgokba, túl sokáig siratnak elveszett illúziókat és álmokat.
Nagyjából ez a két véglet, ahol az igazán optimális viselkedés a tengely közepén van. Ez lenne az az attitűd, mellyel érzelmileg lereagáljuk a minket ért hatásokat, de képesek vagyunk terveket is kovácsolni a jövőre nézve. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyesek sosem idegesek vagy szoronganak, mindössze azt, hogy az érzelmek után a tettrekészség jellemzi őket.
Hogy kiből milyen ember lesz, az már kora gyerekkorban, az anya-gyermek kapcsolat során elkezd formálódni
E tekintetben nagyon sokat számít az, hogy egy szülő mit gondol önmagáról, és hogyan neveli a gyerekét. Ha kimegyünk egy játszótérre, és odaállunk a mászóka mellé, akkor megláthatjuk a majdani felnőtteket. Az egyik jellegzetes típus az a kisgyerek, akinek az anyukája rendkívül aggódós, és nagyon félti őt. Amikor ez a kisgyerek felmászna a mászóka harmadik fokára, az anyuka felsikolt, hogy ne, gyere le azonnal, mert le fogsz esni! Vagy ami még rosszabb: odamegy, hagyja, hogy egy fokkal följebb másszon, de úgy, hogy egy pillanatra sem engedi el. Akár azt is mondhatnánk, hogy joggal tesz így, hisz az ő felelőssége, hogy vigyázzon rá. Ugyanakkor egy anyának, bizonyos életkorban már képesnek kell lennie arra, hogy elengedje gyermeke kezét annak érdekében, hogy megtapasztalja saját erejét és ügyességét! Az az édesanya, aki azt mondja, hogy maradj inkább lent, nagy valószínűséggel egy olyan életpályát indít el, melyet leginkább ahhoz tudnék hasonlítani, mintha valaki egy életen át a mászóka első két fokán állna. A harmadikra soha nem mer föllépni, hiába erős és ügyes, mégis mindig attól retteg majd, hogy leesik.
Egy sikerorientált embernek egészen másak a játszótéri emlékei, mert neki azt mondták, hogy menj! Az ő szülei úgy izgultak, úgy szorongtak érte, hogy ezzel nem csorbították az ő fiatal önmegvalósítói tevékenységét, sőt igyekeztek támogatni azt. Ha az ilyen gyerek lepottyan a mászókáról, akkor nagy valószínűséggel nem zokog, és nem esik kétségbe, hanem egy kis hüppögés után visszamegy, és újra megpróbálja. Mert kezd rájönni valamire, ami az életben is nagyon fontos: hogy egyaránt léteznek kudarcok és nehézségek. Igenis van, amikor nem sikerül, de mindig felállunk, és csináljuk tovább. Mert túlélni jó. A másik típusú ember azonban ott marad „sírva-zokogva”, mély önsajnálatban.
Amit átéltünk és megélünk most is
A pandémia sokakat kényszerített olyan élethelyzetbe, ami váratlan volt és hirtelen megoldhatatlannak látszott. Amit át kellett élnünk, annak hatását a WHO szakértői másfél éves utóhatással jellemzik, és még nincs vége. A sokat emlegetett poszttraumás szindróma az egészségügyi dolgozókra komoly eséllyel vár, de a lakosság szorongásszintje is csak lassan enged majd fel. El kell telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy ne rezzenjünk össze, ha valaki szárazon köhögni kezd mellettünk, vagy a nyakunkba tüsszent.
Elvesztettük a sérthetetlenség illúzióját...
Lettek tapasztalataink egymásról, hogy ki hogyan reagált, megváltozott-e a viselkedése. És ugyanígy önmagunk teherviselési képességeiről is lett fogalmunk. Jó lenne, ha mindezek tanulságait levonnánk és megértenénk, hogy elvesztettük a sérthetetlenség illúzióját. Nem volt lehetőségünk tanulási szakaszra, miközben folyamatos érzelmi túlnyomásban kellett teljesítenünk. Ez olyan érzelmi kifáradáshoz vezetett viszont, melyre figyelnünk kell, mert kritikus helyzetben a mentális és érzelmi apparátusunk folyamatos kezelést igényel.
Azt tudjuk, hogy a stressz tűrésének a feltételei: a személyiség érzelmi kapacitása, az önbizalom, az én-erő segítségével uraljuk a külső elvárások és a belső késztetések közötti feszültséget. De ami igazán számít ezekben az időkben, az a reziliencia, az alkalmazkodás képessége, a flexibilitás, vagyis a rugalmasság, és saját pszichés beállítódásunk.
Steven Wolin a reziliencia fogalmába sűríti a legalkalmasabb egészségóvó, jó közérzetet gondozó önsegítő-megküzdési módokat. Ezek a belátás, elviselés, függetlenség, kapcsolatépítés, kezdeményezés, kreativitás, erkölcsi érzék és humor képessége. A reziliens (rugalmas) személyiség „kedvezőtlen előjelek ellenére is szembenéz és megbirkózik a stresszhatású körülményekkel. Az ilyen képességű ember a statisztikailag kedvezőtlen előrejelzés ellenére és a várakozásokat megcáfolva is eredményesen küzd a nehézségeivel.
Nem fantasztikus képességre kell szert tennünk, nem kell szuperhőssé válnunk, csak gondolnunk kell más szemszögből is saját személyiségünkre. Aki a kudarcait el nem engedi, mert mindennapjainak állandó lételeme az ezen való rágódás, annak nyilván sokkal nehezebb dolga van, mint annak, aki könnyebben hajlik a konstruktív és optimistább jövőkép felé.
Hogyan lehetnénk rugalmasabbak?
Ha olyan karakterek vagyunk, akik még egy üres tejfölöspohártól is nehezen válnak meg, mert „csak jó lesz még valamire”, akkor kísérletképpen elkezdhetünk pakolni a konyhában. Nézzük meg, mennyire vagyunk képesek arra, hogy változtassunk – először apró lépésekben. Gondoljuk át, milyen szokásaink vannak, és azok közül melyik az, amin változtathatnánk. Minden szombatot azzal kezdünk, hogy nekiállunk takarítani? Alkossunk más sorrendet, melynek első pontjai nagyobb örömet nyújtanak! Nem is gondolnánk, hány olyan apró dolog van, ami segíthet a rugalmasságunk fejlesztésében! Amikor egy pszichoterápiás rendelőben a már évtizedek óta kialakult attitűdöt próbáljuk megváltoztatni valaki életében, gyakran tényleg az apró lépések azok, amik megmutatják: lehetne máshogyan is.
Az életben nemcsak óriási méretű helyzetek vannak, hanem sokkal kisebbek is
Minden újrakezdés akkor a legnehezebb, amikor Sziklás-hegység méretű elvárásokat támasztunk önmagunk elé. Érdemesebb kisebb, de ismétlődő lépésekkel kezdeni. Önmagunkról is gondolkodni kezdhetünk: milyenek vagyunk egy nehéz élethelyzetben? Rögvest érzelmileg reagálunk, vagy sokkal inkább vagyunk racionálisak, és már a történés alatt azon törjük a fejünket, hogyan lehetne megoldani az adott problémát.
Életünk minden döntése után a „lelki egyensúlyunk” mérlegének serpenyői mutatják majd meg, hogyan is értékeljük a helyzetet. Amikor kibillenve marad ez a mérleg, akkor gyakran jelenik meg szorongás, mert a nyugalom és a biztonság érzését az egyensúlyi helyzet fennmaradása szavatolja. Egyensúlymérlegünk állása azon belső mondatoktól függ majd, melyek az optimális megoldásáról szólnak. Nevetéssel, optimizmussal tudjuk csak támogatni azt a valakit, aki reggelenként visszanéz ránk a tükörből.
Tari Annamária pszichoanalitikus
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.