Halál és fülemülék

Legalább egy hónapig amerikai tinivígjátékokat néztem, de addigra az agyam képes volt befogadni valami nyomasztóbb hangulatút, sőt, jól is esett.

Mi vezet drasztikus következményekhez?

1885-ben járunk, Észak-Írországban, Ulsterben, amely ekkoriban még Nagy-Britannia fennhatósága alatt áll. Beth Winters (Ann Skelly) édesanyja még kiskorában meghalt, a nevelőapjával, William Wintersszel (Matthew Rhys) él együtt, aki tulajdonképpen földesúr és egy kőfejtő bánya tulajdonosa. Beth tizenkét éves korában egy kihallgatott veszekedésből tudja meg, hogy az, akit eddig az apjának hitt, valójában nem is a rokona. Ugyanazon az éjjelen a részeg férfi megmutatja a lánynak azt a rengeteg napóleoni aranyat, amit egy széfben rejteget. Azt mondja neki, hogyha jól játssza a szerepét, az egyszer mind az övé lesz.

Beth-nek még történetünk kezdetén, huszonhárom éves korában is ezek a szavak motoszkálnak a fejében, mikor tehenet fej, a háztartásról gondoskodik, mikor mások elvárásainak és parancsainak engedelmeskedik. Amikor a nevelőapja részegen molesztálja. Hiába felnőtt nő, még mindig gyerekként kezelik. Billy Winters nem hajlandó beismerni a tetteit, ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra, mint a házasságában. Hiába szerette a feleségét és Beth-t, minden egyes lépésével közelebb kerül ahhoz, hogy elveszítse azt, aki neki a legfontosabb. Mintha a történelem kísértetiesen ismételné magát.

Beth-t igencsak ellentétes érzések fűzik mind a szülőföldjéhez, a gyönyörű Fermenagh-hoz, mind Billyhez, magától viszont sosem támadna olyan gondolata, hogy mindent búcsú nélkül, örökre elhagyjon. Az elbűvölő Liam Ward (Jamie Dornan) azonban bogarat ültet a fülébe, megbabonázza a talpig becsületes és kissé még naiv lányt, és ráveszi, hogy mérgezze meg, kábítsa el a nevelőapját, és lopja el az összes aranyat. Ez az elhatározás megállíthatatlanul drasztikus következményekhez vezet, ami az összes szereplő életét örökre megpecsételi…

A feszültség fennmarad

Olvastam, hogy sok néző túlságosan is lassú folyásúnak találta, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Szerintem egy igazán ütős, izgalmas minisorozat készült, minden egyes percét élveztem. Voltak ugyan kiszámítható részek, de tele volt váratlan fordulatokkal is, nálam végig fenn tudták tartani a feszültséget.

A hátborzongató érzelmi töltetű történet egyik legnagyobb előnye, hogy minden egyes szereplő maximálisan emberi és élethű, érzékenyen boncolgatva azt, mi vált ki belőlünk brutális reakciókat. A szenteskedő püspökön és az érzéketlen, erőszakos Frank Blessingen kívül senkit sem tudtam utálni, hiába követtek el borzasztó dolgokat. A főszereplőnő természetesen közel került a szívemhez, Billynél akárcsak Beth, én is gyűlölet és szeretet között ingadoztam, ez a végére sem egyenlítődött ki.

A színészi alakítások szerintem egytől egyig színvonalasak, nagyon kellemes hallgatni az ír akcentust – amit szerencsére ezúttal nem csak imitáltak, a szereplőgárda döntő többsége tényleg ír.

Nagyon tetszettek az enteriőrök is, Wintersék szobáinak berendezése. A konyha a kedvencem… én ilyen fura dolgokat is figyelek.

A sorozat alapjául szolgáló regényt Eugene McCabe írta, nagy meglepetésemre 1992-ben, nem pedig a múlt században. Sajnos magyarra nem fordították le, pedig egész biztosan megérné. A címe egyébként Keats versére az Ode To A Nightingale-re utal (Óda egy fülemüléhez).

A gyönyörű tájak, a film hangulatához tökéletesen asszisztáló zene is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Death and Nightingales számomra maradandó élmény legyen.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/34. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene