Ha mélyre visznek, még magasabbra szárnyalok

Létezem, de nem élek. Vagyok, de nem teszek. Jó lenne már lenni vagy nem lenni. Újra tenni, merni, látni, sírni, érezni, szeretni… Oda és azért menni, ami tudom, hogy nincs, de érzem, hogy van. Megfigyelni az élet apró örömeit. Tanulmányozni a bánatot. Kiesni a megszokottból. Kipróbálni az újat. Megtenni, amit tilos. Elfutni a mindenségbe. Elveszni, majd előkerülni. Sok a kevésből, kevés a mindenből.

Fecske. Körmöm szakadtáig megfeszítem maradék erőm. Küzdök. Eget ostromló akarattal akarok. Céltalannak tűnő kapálózásomnak, erőlködésemnek a levegőben lassacskán kezd eredménye születni. Lábam alatt már alig-alig érzem a puha fészket, mely oly sok időn át tartotta lelkem sértetlenül a kegyetlen dolgok elől. Mely oly sokáig zárt el a világtól. Most pedig kezd kicsúszni talpam alól, eltűnni helyéről. Testem komótosan emelkedni kezd. Lelkem biztonságérzete halványul. Közelednek az érzések. Nem tudom, merre haladok. Merre szeretnék haladni. Merre kéne haladnom. Merre tilos. Csak emelkedem, amíg bírok. Amíg lehet. Kihasználom a szabadságot. Élvezem. Ki tudja, még meddig. S egyszer csak egy váratlan hang a lelkem mélyéről nagy határozottsággal megszólít, megzavarja fejlődésemet, s azt mondja: – állj! Megdermedek, s eltöprengek a szó hallatán. Miért? Hogyan? Ki vagy? Mi vagy? Ott vagy még…? Választ nem kapok. Húzom az időt, értelmetlenül várom, hogy szóljon még valamit. Telik… Időtlen idők óta várom válaszát. Elmémben tovább őrlődnek a gondolatok: Mi van vele? Mi van velem? Merre lehet? Tán rosszat csináltam? Lehet, megbántottam… – kezdem hibáztatni magam. – Lehet, a világot akarta tőlem megmenteni. Kezd túl hangos lenni a csend! Mire feleszmélek, ismerős közegben találom magam: a kezdeti helyszínen. És akkor jöttem rá a hang létezésének okára.

Most mi legyen? – kérdezem magamtól. Nem maradhatok itt tétlenül, újra ebben az időlopó környezetben, ahol csak létezni szabad. Hol az érzések is tiltva vannak: boldogság és szomorúság – de hiányoznak! Milyen jó lenne visszamenni, s ha csak pár perc erejéig is, de érezni. Repülni szeretnék, úgy, mint még soha. Vágyom rá, hogy éljek, valami mégis visszatart. Szárnyaimon súlyok, tollaimat kitépkedték, szabadságom elvették. Újra elzárva találom magam az élettől.

S akkor lassacskán, semmi ima és könyörgés – magától –, megnyílik az ég. A kis résen egy pici, törékeny csillag halad felém mosolyogva. Úgy látszik, nem fél, közelebb merészkedik: megszűnik a vihar, minden elcsitul, a remény éledni kezd. Türelmesen várok. Az égitest egyszer csak váratlan mozdulatot tesz, s ahogy jött, távozni készül. Valami hívogató van ebben a csillagban. Valami érdekes, ami szólít, hogy menjek. Észre sem veszem, és elindulok. Megyek a csillag felé. Minél feljebb vagyok, annál jobban eltöltik piciny testemet az érzések. – Még. Telhetetlennek érzem magam, még magasabbra szeretnék szárnyalni: a csillagos égig. S akkor nagy robajjal megérkeznek az érzések. Szólítanak ezren, de elmémig csak egyetlen hang jut el. Egy repülésemet meghatározó, erőteljes hang. Érzem, hogy fontos helyről származik. Szavai mélyebbre hatolnak, mint a kés. Önbizalmam gyűjti, összecsomagolja, lopja az erőm, amit oly sokáig, oly nehezen szedtem össze, erősítettem, gondoskodtam róla, öntözgettem lelkem kis kertjében, hogy biztonságban legyen, hogy ne érje baj, hogy majd egyszer fel tudjam használni valamire, amire annyira vágyom, s amihez kell a bátorság. Aminek növekedésébe annyi időt fektettem. Ő pedig pár másodperc alatt kitépi belőlem, és elveszi tőlem. Próbálom megakadályozni, de erős karja a bokámnál fogva megragad, s határozott, hirtelen mozdulattal lehúz a mélybe, vissza arra a bizonyos ismerős helyre. Igyekszem ellenállni, a felszínre evickélni. Nem könnyű. A kéz nem tágít. Az erőm kezd elhagyni. Már feladnám. Pedig tudom, hogy nem szabad. Hiába. Az erős kar kitart. Érzem, hogy nem bírom tovább. Pár másodperc múlva már víz alatt vagyok… testemből a maradék erőm légbuborék formájában távozik. Levegőért kapkodok. Sírok, átkozódom, imádkozom, reménykedem. Mást nem tehetek, csak várok. Hirtelen fehér köd lepi el a szemem. Nem látok semmit. Mikor újra eszmélek, kábulattal, gondolatlanul mondom magamnak: – mindhiába. Semmibe veszett erő. A mindennapi élet szürke tömlöcéből nincs menekvés.

Hagyni. Nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Talán ez a kulcs a megnyugváshoz. Hagyni, hogy történjék, aminek történnie kell. Hagyni, hogy a dolgok maguktól menjenek végbe. Hagyni, hogy a világ tegye a dolgát. Hagyni az időt elmenni. Kihagyni a lehetőségeket. Menjenek. Hagyni az érzéseket lejátszódni, de nem érzeni őket. Szótlanul maradni, nehogy megbántsunk valakit – ha már magunkat nem tudjuk. Cserbenhagyni a szívünket, nem hagyni neki okot arra, hogy dobbanjon. Hagyni őt hidegen kihűlni. Lent maradni, elveszni a testünkben. Megboldogulni azzal a maradék örömmel és bánattal, amit a régmúltban kaptunk, és csillogó szemmel tekinteni vissza rájuk. Jobban emlékezni arra, mit éltem át a fény láttán, mint arra, mit láttam. Milyen jó érzés megpihenni. Nem törődni semmivel. Hagyni, hogy törékeny fánk aranyágain aranyalmák nőjenek, gyönyörködni benne, majd figyelmen kívül hagyni, hagyni kiszáradni, kipusztulni. A fa alatt élő piciny virágoknak hagyni mindezt végignézni, s hagyni őket megijedni a világtól. Hagyni, hogy gyönyörű arcukon könnyek gördüljenek le, és elrejteni őket a világ keserves, gonosz és szomorú dolgai elől. Hagyni őket hasztalanul élni, a semmibe veszni. Hagyni őket elhervadva egy olyan világot maguk mögött hagyni, aminek lehetett volna értelme, de mégsem lett. Elhitetni velük: nekik ennyi járt. Nekik ennyi is elég volt. Másra bízni az életüket, hogy csak létezzenek, de ne éljenek. Azzal a tudattal létezni, hogy végtelen körforgásban élünk: szétesünk, összeszedjük magunkat, —||—… Belegondolni, ami nem is annyira rossz: az ég a földig ér, így mi földiek mind az égig érünk. Mindegy, hol vagyunk, bár nem mindegy, mikor mit érzünk.

Mostanság már csak megmosolygom azt, aki bántott. Úgy tűnik, belé a kedvesség csak látogatóba jár. Puha kezeivel gyengéden bekopog az ajtón, s azt mondja: inkább kimegyek, mielőtt még megsérülnék. Én sem vagyok jó. Nem könnyű mindig jónak lenni. De meg lehet próbálni nem lerántani a másikat a mélybe. Inkább hagyni szárnyalni ég s föld között – e két dolgon kívül nincsen máshol határ. Hagyni, hogy ne csak elméjében éljen, hanem azon kívül is. Mielőtt még kezdené elveszíteni az eszét, s mielőtt még azon töprengene, hogy lassan kezd megszűnni létezni…

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/3. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene