Gyerekkel vagy gyerek nélkül?

Ahol megáll az idő

Egy ilyen kérdésfelvetés és a megfelelő válaszkeresés után a háziakból máris ömlik a szó, részletezik a családi helyzetet, ecsetelik a gyerekek és az unokák és – a kor előrehaladtával büszkén – a dédunokák számát. Hasonló volt a helyzet annál a hatvanas éveiben járó asszonynál is, aki elém terítette három gyerek fényképét.

„Pogi néninek hívnak az én aranyoskáim, ők a szemem fényei. Alig várom, hogy bekopogjanak, de jobb, ha előre jelzi az anyjuk az érkezésüket, mert imádják a pogácsáimat. Olyankor annyit sütök, hogy jusson nekik az útra is, hogy jó sokáig emlegessenek” – mondja az asszony, aki azért hívott el, mert a szomszédságában lévő családi házban zajos műhelyt nyitottak. Egyre nagyobb ott a forgalom, szenved a portól, a vízelvezető árokba lefolyó kocsiolajtól. Aztán elmondja, mennyire szégyelli, hogy akkor sincs nyugalom, amikor megérkezik a három kisgyerek, abból kettőnek még délben pihennie kéne, de folyton hegesztenek, fúrnak, kalapálnak a szomszédban.

Ekkor nyílik az ajtó és belép Iza, az éppen emlegetett három gyermek édesanyja. Elmondja, a két nagyobbik vigyáz a kicsire az udvaron, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Végül Izától megtudom, hogy a riportalanyom tulajdonképpen az egykori szomszédasszonyuk, de a szülei évekkel ezelőtt eladták a házat. Jóban-rosszban együtt éltek a szomszéd asszonnyal, aki máig többet jelent számukra, mint a tőlük eltávolodó, saját gondjaikkal elfoglalt rokonság.

Pogi néni hátat fordít, motoszkál, majd kiviszi a tepsiben hűlő pogácsát az udvarra, ahonnan beszűrődik a gyerekzsivaj.

„Pogi néninek sosem lettek gyerekei. Férjhez ment ugyan, de az nem volt szerelmi, hanem érdekházasság. Inkább a szülők unszolták bele a fiatalokat a frigybe. Miután megözvegyült, a szüleim pedig elköltöztek, mi kezdtük látogatni a férjemmel, és a születendő gyerekeinket már úgy fogadta, akár a saját, vér szerinti unokáit. Rokkantnyugdíjas évek óta, több ideje van ránk, mint az igazi nagyszülőknek. A gyerekek imádják”

– mondja Iza, majd rátér a szomszédos portán uralkodó állapotokra, mely miatt eredetileg érkeztem. Miután Pogi néni visszatér büszkén hordozva karján a legkisebb lánykát, felajánlja Izának, hogy a két nagyobbik nála alhat a hétvégén. Ők meg szusszanjanak otthon egy kicsit.

A gyerekek később elmondják odakint, hogy a második otthonuk itt van, Pogi néninél, mert annyira jókat játszanak. Csuhébabát készítenek, kimennek a tópartra fűzfasípot faragni, este mesét hallgatnak a rádióban. Jut idő mindenre és mindenkire, mert még az öreg falióra is elromlott, itt teljesen megállt az idő. Megértem, hogy Pogi néni egyáltalán nem magányos. Izát a lányaként, a gyerekeket unokáiként szereti, gondozza. Viszontszeretik, és ha időnként gyengélkedik, gyakrabban néznek be hozzá.

Utód nélkül mennyit érek?

Mire Palkóék háza lassan, de mégis felépült, már öt vagy hat éve voltak házasok Julikával. A nagyszülők, a tágabb rokonság és a barátok eleinte rákérdeztek, hogy mikor jön a gyerek, de mindig azt válaszolták, majd ha felhúzzák a falakat, majd ha berendezik a házat, majd ha végre elrendezik a kertet. Majd ha vesznek még egy kocsit, hogy külön-külön is bejárhassanak a városba a gyerekekkel. Később derült ki, hogy nem lehet saját gyermekük, és ekkor kezdődött az évekig tartó orvoslátogatás, a különféle vizsgálatok, majd az ilyenkor javasolt eljárások sorozata.

Julika belefáradt, Palkó úgy érezte, már a nem létező tartalékaikat is felőrölte a gyerek utáni vágyakozás. Egy időre otthagyták a házat, hátrahagyták az aggodalmaskodó rokonokat meg barátokat, és a határon túl vállaltak munkát, hogy kicsit összeszedjék magukat. Úgy érezték, túl nagy a nyomás, és csak odakint merték bevallani egymásnak, hogy bár szokatlan, de igenis el tudják képzelni az életüket így, ahogy vannak, kettesben. Annyi helyet akartak még beutazni, annyi mindent megtanulni.

Később visszatértek, hogy eladják a vadonatúj és alig használt ingatlant, majd végleg külföldön telepedtek le. Úgy érezték, könnyebben veszik a levegőt, nem érzik magukat olyan csonkának és életképtelennek, mint ahogy azt az elindulásuk előtt a környezetük hatására megélték. Julika iskolai csoportokat is vezetett, volt úgy, hogy idegenvezetőként egy hetet töltött ugyanazzal a csapattal, és nagyon megszerette a gyerekeket. Közös élményeik voltak, nagy beszélgetéseket folytattak. Valahányszor hazatért Palkóhoz, azt érezte, hogy jó ez a nyugalom, miközben a gyerekektől érkező friss, üde impulzusoktól sem érezte magát megfosztva. Odahaza sosem fogadták el a döntésüket, nem is nagyon siettek a hazalátogatással. Ha mentek is, többé már nem magyarázkodtak. A kapcsolatukat nem dúlhatta szét semmi, és ezt mindennél fontosabbnak tartották.

Őszinte beszélgetésekbe merülve

Meghitt beszélgetéseket folytatván gyermektelen ismerősökkel és barátokkal, értettem meg igazán, hogyan állhatunk ehhez a témához a megfelelő módon. Közös jellemzőjük, hogy a gyakorló anyaként vagy már nagymamaként is működő ismerőseiktől mindig kedvesen érdeklődnek a kicsik hogyléte felől, és szívesen meghallgatják a történeteiket. Fájóbb számukra, ha a gyerektéma miattuk tabu egy baráti, családi összejövetelen, mert akkor kirekesztettnek érzik magukat. A legnagyobb meglepetésemre kiderült, szívesen látogatnak el, töltenek több napot olyan nagycsaládos barátaiknál, ahol a gyerekek élvezik a társaságukat. Az elfoglalt, időnként csapongó és kimerült szülők rendkívül hálásak az ilyen értő jelenlétért és segítségért. Még nagyobb csodálattal hallgattam, amikor az egyik barátnőm elmondta, nem zavaró számára, amikor a találkozókon elhangzik, hogy a nőnek szülni kell, mert csak így nyer értelmet az élete.

Az élet nem ír egyforma forgatókönyveket.

Teljék örömünk a gyermekeinkben, de teljék örömünk mások másképpen megfogalmazott életében is! A lényeg, hogy senki ne sérüljön. Sajnálattal és folytonos aggódással kikövezett úton sosem találhat el hozzánk a feltétel nélküli szeretet.

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa