Élete legkeményebb próbaidőszakát éli Józan László

„Ilyen nehéz próbafolyamat elé eddig még soha nem állított az élet – állapítja meg a népszerű művész. – Pár óra leforgása alatt kerültem bele egy olyan helyzetbe, hogy azonnal segítenem kellett. Anyukám mindig arra nevelt, hogy tiszteljem mások kultúráját, nemzeti hovatartozását, és segítő kezet nyújtsak bárkinek, ha támogatásra szorul. Ha csak egy darabka kenyere volt, a felét biztosan odaadta annak, aki kért belőle. Annyira jólelkű asszony volt! Öt éve lesz, hogy meghalt. Ilyen helyzetben elsőként természetesen a családjára, a legközelebbi hozzátartozóira gondol az ember. Ha őket már kimentette a bajból, jöhetnek az ismerősök, majd a teljesen ismeretlenek, akik rám írnak otthonról, Kárpátaljáról.”

Mindenkin segít, akin tud. Barátai, ismerősei elképesztő összefogásban állnak mellette, hangsúlyozza. Pár óra leforgása alatt a mikrosütőtől a tévékészülékig, különböző használati cikkekig sok minden összejött, plusz a ruha, a cipő, az élelmiszer. Ő maga még vásárolt is ehhez. Hozzátett, amit lehetett. Nem egy rászorulónak még lakást is szerzett.

„Hála a Jóistennek, engem sokan követnek a közösségi médiában, és nagy számban segítenek. Sok mindent felajánlottak a kérésemre. Az ismertséggel szerintem nem pusztán az jár, hogy felismernek az utcán, és gratulálnak valamelyik alakításomhoz, hanem ott a felelősség is, beállni bizonyos élethelyzetek mögé. Ezt én kötelezőnek tekintem. Hihetetlen számomra a magyar segélyszervezetek és a civil emberek kiállása, összefogása, egyet akarása. Kiderült, hogy igenis van bennük empátia és segítő szándék. Pécsen játszottam nemrég. Ottani ismerősöm onnan ajánlott fel egy budapesti lakást. Kezembe adta a kulcsot, a csomagtartómat telepakolta mindenféle cuccal, és még pénzt is nyomott a kezembe, hogy adjam át egykori diákszínjátszós társamnak, hogy tető legyen a feje felett. Na, amikor ilyet tapasztalok a saját bőrömön, akkor azt meg is könnyezem. Jóleső érzéssel tölt el, hogy az emberekben baj esetén ekkora együttérzés van, ami szerintem a világon páratlan. A mikrosütőt például egy virágüzlet tulajdonosa ajánlotta fel. Rám írt, elmentem hozzá, mondta, hogy kicsit használt, de működik. Elkerekedett a szemem, hogy lemond arról, amire neki is szüksége lenne. Olvasta a történetet, hogy kinek viszem, és elsírta magát. Azt mondta, ő ezzel tud segíteni. Odaadta azt, ami a mindennapjai tartozéka volt.”

Elsőként a nővére családján segített. Ma ott laknak nála, a lakásában, ő pedig meghatározatlan időre az egyik barátjához költözött.

„Csütörtökön, február 24-én kitört a háború, a nővéremék azonnal útra keltek. Éjjel, előadás után mentem értük a határra, és hoztam őket Budapestre. A keresztlányomnak már találtam is iskolát. Apukám otthon maradt, Váriban. Jól van. Hatvankét éves. Nem akarta otthagyni, amit a két kezével felépített, megteremtett. Fél az esetleges fosztogatóktól, betelepülőktől, és az állatokat sem hagyhatta pusztulni. Azt mondta pár nappal ezelőtt: Fiam, ha két kilométerrel odébb húzták volna meg a határt, nekünk semmi, de semmi problémánk nem lenne. Én azért is segítek, akinek tudok, mert nem tagadom meg, honnan jöttem. Anyukám is arra tanított, hogy ne felejtsem el, hol születtem, honnan indultam, hol nőttem fel. Az elmúlt hat-nyolc évben egyébként is szívügyemmé vált a segítségnyújtás. Ökumenikus segélyszervezetekkel dolgozom. De most ez akkorává nőtte ki magát a háború miatt, hogy nem tudnék tükörbe nézni, ha minden erőmet nem erre fordítanám.”

Hogy miben bízik, miben reménykedik Józan László?

„Először is abban, hogy minél előbb helyreáll a normális élet, a szétbombázott rend. Hogy a közel 120 ezer kárpátaljai magyar nagy része, aki Magyarországon talált menedékre, biztonsággal visszatérhet majd az otthoni életébe. Ha ugyanis hónapokig elhúzódik ez a szörnyű állapot, akkor félő, hogy kevesen fognak visszaköltözni. Munkát találnak, berendezkednek, gyökeret eresztenek Magyarországon, ebből kifolyólag pedig megcsappan a magyarság Kárpátalján. Szerintem nagyon fontos az ottani magyarság megőrzése. Az egy másik szemlélet, másfajta gondolkodásmód, ami nekem nagyon fontos.”

Legutóbb karácsonykor járt otthon, amikor még felhőtlenül tudtak örülni egymásnak. Az elmúlt öt-hat évben ugyanis a karácsonyi ünnepekre sosem jutott haza, mert mindig játszott.

„Apukám is, nővérem is nagyon örültek, hogy együtt lehettünk. Sokat beszélgettünk, finomakat ettünk. Meglátogattam a családtagokat. Három keresztgyerekem közül kettő már Magyarországon van. Ha még rosszabbra fordul a helyzet, jön a család többi tagja is. Nekik is segíteni fogok. Karácsonykor abban maradtunk, amint jó idő lesz, megyek haza, és kertészkedni fogunk apukámmal. Fákat, bokrokat, virágokat ültetünk majd az udvarba, az utóbbi években ugyanis nagyot változott a kis portánk. Ez most, úgy tűnik, nem fog összejönni.”

A budapesti orosz nagykövetség előtti háborúellenes tüntetésen is részt vett, sőt beszédet is mondott.

„Magyarul mondtam el, amit akartam. Felhívtak, hogy vegyek részt a megmozduláson mint kárpátaljai születésű, ismert magyar ember. Egy pillanatig sem hezitáltam. Teljesen mindegy volt, hogy ezt melyik oldal szervezte. Ha a másik oldal hívott volna, akkor is ott vagyok. Nem a politikát láttam ebben. A gyerekkoromról beszéltem. Arról, hogyan éltem abban az országban, ezeket a gondolatokat akartam eljuttatni a jelenlevőkhöz. Én békében nőttem fel egy vegyes lakosságú területen, ahol magyarok, ukránok, lengyelek, szlovákok és románok zavartalanul éltek egymás mellett. Mindenki a saját kultúrájában, ami még a gasztronómiában is megmutatkozott. Kedvenc ételeim között ott van a borscs és a pelmenyi, vagyis a hússal töltött tészta, ami az orosz–ukrán konyha specialitása. Anyukám rendszeresen elkészítette, és én is szoktam csinálni.”

Kérdezem tőle, a telített nappalai után milyenek az éjszakái? Egyértelmű a válasza.

„Ha átadok egy nagy táska élelmiszert vagy ruhát, hálát és pillanatnyi megnyugvást látok az arcokon. Ez minden napomnak értelmet ad. A másoknak szerzett öröm. Ebből a szempontból a nappalok sokkal könnyebbek. Mivel minden este színpadon vagyok, az éjszakák a nehezebbek. Reggel próbálok időben kelni, mert a színházon kívül is vannak elfoglaltságaim, így időben keveset alszom. Az éjszakáim attól is nehezek, hogy sosem tudom, mire ébredek. Kinyitom a telefont, és a hírportálon azonnal azt keresem, mi történt az elmúlt órákban, hányan vesztették életüket, hányan jutottak át Lengyelországba, Szlovákiába, Magyarországra. A kevés alvás felőrli az embert egy idő után. Ha van fél órám, igyekszem hasznosan eltölteni, de aludni akkor sem tudok. Ez nem panasz, csak jelen pillanatban ez a helyzet. Egészen brutális időszak ez. Nem az foglalkoztat, hogy nem tudok moziba menni a barátaimmal, azt majd bepótoljuk, hanem az, hogy miképpen tudom most jobbá, szebbé tenni mások életét.”

„Ilyen nehéz próbafolyamat elé eddig még soha nem állított az élet – állapítja meg a népszerű művész. – Pár óra leforgása alatt kerültem bele egy olyan helyzetbe, hogy azonnal segítenem kellett. Anyukám mindig arra nevelt, hogy tiszteljem mások kultúráját, nemzeti hovatartozását, és segítő kezet nyújtsak bárkinek, ha támogatásra szorul. Ha csak egy darabka kenyere volt, a felét biztosan odaadta annak, aki kért belőle. Annyira jólelkű asszony volt! Öt éve lesz, hogy meghalt. Ilyen helyzetben elsőként természetesen a családjára, a legközelebbi hozzátartozóira gondol az ember. Ha őket már kimentette a bajból, jöhetnek az ismerősök, majd a teljesen ismeretlenek, akik rám írnak otthonról, Kárpátaljáról.”

Mindenkin segít, akin tud. Barátai, ismerősei elképesztő összefogásban állnak mellette, hangsúlyozza. Pár óra leforgása alatt a mikrosütőtől a tévékészülékig, különböző használati cikkekig sok minden összejött, plusz a ruha, a cipő, az élelmiszer. Ő maga még vásárolt is ehhez. Hozzátett, amit lehetett. Nem egy rászorulónak még lakást is szerzett.

„Hála a Jóistennek, engem sokan követnek a közösségi médiában, és nagy számban segítenek. Sok mindent felajánlottak a kérésemre. Az ismertséggel szerintem nem pusztán az jár, hogy felismernek az utcán, és gratulálnak valamelyik alakításomhoz, hanem ott a felelősség is, beállni bizonyos élethelyzetek mögé. Ezt én kötelezőnek tekintem. Hihetetlen számomra a magyar segélyszervezetek és a civil emberek kiállása, összefogása, egyet akarása. Kiderült, hogy igenis van bennük empátia és segítő szándék. Pécsen játszottam nemrég. Ottani ismerősöm onnan ajánlott fel egy budapesti lakást. Kezembe adta a kulcsot, a csomagtartómat telepakolta mindenféle cuccal, és még pénzt is nyomott a kezembe, hogy adjam át egykori diákszínjátszós társamnak, hogy tető legyen a feje felett. Na, amikor ilyet tapasztalok a saját bőrömön, akkor azt meg is könnyezem. Jóleső érzéssel tölt el, hogy az emberekben baj esetén ekkora együttérzés van, ami szerintem a világon páratlan. A mikrosütőt például egy virágüzlet tulajdonosa ajánlotta fel. Rám írt, elmentem hozzá, mondta, hogy kicsit használt, de működik. Elkerekedett a szemem, hogy lemond arról, amire neki is szüksége lenne. Olvasta a történetet, hogy kinek viszem, és elsírta magát. Azt mondta, ő ezzel tud segíteni. Odaadta azt, ami a mindennapjai tartozéka volt.”

Elsőként a nővére családján segített. Ma ott laknak nála, a lakásában, ő pedig meghatározatlan időre az egyik barátjához költözött.

„Csütörtökön, február 24-én kitört a háború, a nővéremék azonnal útra keltek. Éjjel, előadás után mentem értük a határra, és hoztam őket Budapestre. A keresztlányomnak már találtam is iskolát. Apukám otthon maradt, Váriban. Jól van. Hatvankét éves. Nem akarta otthagyni, amit a két kezével felépített, megteremtett. Fél az esetleges fosztogatóktól, betelepülőktől, és az állatokat sem hagyhatta pusztulni. Azt mondta pár nappal ezelőtt: Fiam, ha két kilométerrel odébb húzták volna meg a határt, nekünk semmi, de semmi problémánk nem lenne. Én azért is segítek, akinek tudok, mert nem tagadom meg, honnan jöttem. Anyukám is arra tanított, hogy ne felejtsem el, hol születtem, honnan indultam, hol nőttem fel. Az elmúlt hat-nyolc évben egyébként is szívügyemmé vált a segítségnyújtás. Ökumenikus segélyszervezetekkel dolgozom. De most ez akkorává nőtte ki magát a háború miatt, hogy nem tudnék tükörbe nézni, ha minden erőmet nem erre fordítanám.”

Hogy miben bízik, miben reménykedik Józan László?

„Először is abban, hogy minél előbb helyreáll a normális élet, a szétbombázott rend. Hogy a közel 120 ezer kárpátaljai magyar nagy része, aki Magyarországon talált menedékre, biztonsággal visszatérhet majd az otthoni életébe. Ha ugyanis hónapokig elhúzódik ez a szörnyű állapot, akkor félő, hogy kevesen fognak visszaköltözni. Munkát találnak, berendezkednek, gyökeret eresztenek Magyarországon, ebből kifolyólag pedig megcsappan a magyarság Kárpátalján. Szerintem nagyon fontos az ottani magyarság megőrzése. Az egy másik szemlélet, másfajta gondolkodásmód, ami nekem nagyon fontos.”

Legutóbb karácsonykor járt otthon, amikor még felhőtlenül tudtak örülni egymásnak. Az elmúlt öt-hat évben ugyanis a karácsonyi ünnepekre sosem jutott haza, mert mindig játszott.

„Apukám is, nővérem is nagyon örültek, hogy együtt lehettünk. Sokat beszélgettünk, finomakat ettünk. Meglátogattam a családtagokat. Három keresztgyerekem közül kettő már Magyarországon van. Ha még rosszabbra fordul a helyzet, jön a család többi tagja is. Nekik is segíteni fogok. Karácsonykor abban maradtunk, amint jó idő lesz, megyek haza, és kertészkedni fogunk apukámmal. Fákat, bokrokat, virágokat ültetünk majd az udvarba, az utóbbi években ugyanis nagyot változott a kis portánk. Ez most, úgy tűnik, nem fog összejönni.”

A budapesti orosz nagykövetség előtti háborúellenes tüntetésen is részt vett, sőt beszédet is mondott.

„Magyarul mondtam el, amit akartam. Felhívtak, hogy vegyek részt a megmozduláson mint kárpátaljai születésű, ismert magyar ember. Egy pillanatig sem hezitáltam. Teljesen mindegy volt, hogy ezt melyik oldal szervezte. Ha a másik oldal hívott volna, akkor is ott vagyok. Nem a politikát láttam ebben. A gyerekkoromról beszéltem. Arról, hogyan éltem abban az országban, ezeket a gondolatokat akartam eljuttatni a jelenlevőkhöz. Én békében nőttem fel egy vegyes lakosságú területen, ahol magyarok, ukránok, lengyelek, szlovákok és románok zavartalanul éltek egymás mellett. Mindenki a saját kultúrájában, ami még a gasztronómiában is megmutatkozott. Kedvenc ételeim között ott van a borscs és a pelmenyi, vagyis a hússal töltött tészta, ami az orosz–ukrán konyha specialitása. Anyukám rendszeresen elkészítette, és én is szoktam csinálni.”

Kérdezem tőle, a telített nappalai után milyenek az éjszakái? Egyértelmű a válasza.

„Ha átadok egy nagy táska élelmiszert vagy ruhát, hálát és pillanatnyi megnyugvást látok az arcokon. Ez minden napomnak értelmet ad. A másoknak szerzett öröm. Ebből a szempontból a nappalok sokkal könnyebbek. Mivel minden este színpadon vagyok, az éjszakák a nehezebbek. Reggel próbálok időben kelni, mert a színházon kívül is vannak elfoglaltságaim, így időben keveset alszom. Az éjszakáim attól is nehezek, hogy sosem tudom, mire ébredek. Kinyitom a telefont, és a hírportálon azonnal azt keresem, mi történt az elmúlt órákban, hányan vesztették életüket, hányan jutottak át Lengyelországba, Szlovákiába, Magyarországra. A kevés alvás felőrli az embert egy idő után. Ha van fél órám, igyekszem hasznosan eltölteni, de aludni akkor sem tudok. Ez nem panasz, csak jelen pillanatban ez a helyzet. Egészen brutális időszak ez. Nem az foglalkoztat, hogy nem tudok moziba menni a barátaimmal, azt majd bepótoljuk, hanem az, hogy miképpen tudom most jobbá, szebbé tenni mások életét.”

Kárpátalja 3200 főt számláló településén, Mezőváriban született, ott nőtt fel, és ott végzett a II. Rákóczi Ferenc Középiskola mezőgazdasági szakán, ahol traktorvezetésből is képesítést nyert. Édesapja ugyanebben az iskolában érettségizett. Mezővári 1987-ben, amikor a Vígszínház Junior Prima díjas művésze született, még a Szovjetunióhoz tartozott. Amikor elkezdte iskolai tanulmányait, Ukrajna már független ország volt, de mivel magyar tannyelvű iskolába járt, csak az ukrán nyelvet és irodalmat tanulta ukránul. Tizenhárom évesen mesemondó versenyt nyert a korcsoportjában. A zsűri elnöke, Vidnyánszky Éva néni, az akkori beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház gyermekstúdiójának vezetője diákszínjátszó csoportot vezetett Nagymuzsajon. Egészen az érettségiig oda járt hetente kétszer-háromszor biciklivel, busszal, vagy az édesapja vitte autóval. Tizenhét éves koráig játszott azokban az előadásokban, amelyeket aztán elvittek több helyre is az országban. A kijevi színművészeti főiskola helyett azért választotta a budapestit, mert nem beszélte tökéletesen az ukrán nyelvet. A Keresztanyu című sorozat csencselő Igor Tatarenkójaként ukránul is megszólal. Mezővár csupán pár kilométerre fekszik a magyar határtól. Ha a túloldali Tiszakóródon felhangzik a vasárnapi harangszó, azt ők is hallják az udvaron. De még a fagyiskocsi zenéje is áthallatszik. Gyerekként, bár tudta, hogy nem szabad, olykor-olykor mégis átúszta a Tiszát. Ha kilépett volna a folyóból, tiltott határátlépés miatt meg is büntethették volna.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/12. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene