„Azt olvasni a nagyoktól, az egyensúlyt kell megőrizni a mindennapjainkban. Az hozza el a lelki békét, attól leszel jól – mondja Juli lelkesen a bevásárlást követő pakolásban, miközben csak nézem a tekintetét, amely izzik a lelkesedéstől. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert most tényleg rátalált valamire, vagy ez csak a szokásos megvilágosodása.
Az a fajta, ami pontosan addig tart, amíg az egyensúly azon oldalán van, ahol szépen süt a nap. És ez így van az általa nevezett nagyokkal is. Mindig talál valakit, akiről azt hiszi, ő hozza majd el neki a boldogságot, a szerelmet, a szerencsét, a jólétet, az új autót a sarki szalonból. Őszintén csodálom ezt a lelkesedést, ilyenkor boldog, úgy hiszem. Szeretném mindig így látni, szikrázó tekintettel, örömmel áthatva, energizált mozdulatokkal. Szeretném, de ez nem mindig van így. Pontosabban az esetek többségében azzal hív át, hogy mekkorát csalódott, magában az életben, abban a nem is nevezi nevén férfiban, a nagyrabecsült tanítóban – pedig ő aztán tényleg a nagyok közül való volt –, hogy megint hülyeségeket beszélt és ezzel neki csak még rosszabb lett. Ilyenkor szitkozódik, s az a fajta lelkesedés, ami most is pajkosan villog a szeme sarkában – miközben figyelem innen a kanapéról – egy pillanat alatt tűnik el és vált át gyűlöletté. Enyhébb esetekben csak puszta villámcsapásokká, melyek nem egy szemvillanásig tartanak. Furcsa, súlytalan egyensúly ez nála, gondolom, miközben a lelkes monológja végén egyszer csak az asztalra csap, jelezvén, hogy kész a pakolással és septében hozzáteszi, súlya van az egyensúlynak, na.”
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.