Egy úr a múltból

Több mint ötven éve ír a fociról. Szobájában futballrelikviák, csapatképek, régi könyvek. Jobb híján a mai meccseket is megnézi, de már nem jár ki a pályákra. A hatvanas években érzi otthon magát, amikor Albert Flórián és Varga Zoltán focizott, Audrey Hepburn volt a filmcsillag, és Metro-koncertre lehetett járni. Interjú Lakat T. Károly sportújságíróval.

*

Éveken át szerkesztettünk közös rádióműsort, úgyhogy az interjúkészítés szabályait áthágva maradjunk a tegeződésnél: hogy vagy?

Ha azt mondanám, hogy jól, akkor az hivalkodásnak tűnhetne. Ilyen korban, hetvenen túl szinte elvárják az embertől, hogy mindene fájjon, a haja tövétől a talpáig. Fáj is, mi tagadás. De a testi bajoktól eltekintek. Úgyhogy jól vagyok, köszönöm.

Bármiről kezdünk beszélni, mindig a múltba térsz vissza. Miért?

Mert ott érzem magam otthon.

Melyik évben?

1964 és 1969 között. Pedig azóta millió csoda történt velem. Vezettem a sportlap labdarúgó-rovatát, tudósítottam világ- és Európa-bajnokságokról, kint voltam négy olimpián, holott – Isten bocsássa meg nekem! – nem nagyon érdekel az olimpia. Küldtek, mert azt mondták, a Lakat egy széklábról is tud cikket írni. De életemben nem láttam bokszmeccset vagy tornagyakorlatot.

Mi történt 1964 és 1969 között?

Azok voltak a gimnáziumi évek. Mozik, strandok, koncertek. Albert Flóri aranylabdát kap. Apám a Fradi edzője, és a játékosai közül Albertet, Szűcs Lajost és Novák Dezsőt meghívják a világválogatottba. Én a Fradi-ifiben futballozom. Kettős rangadók a Népstadionban. Visszahozhatatlan és káprázatos.

A korszak árnyoldalait is láttad?

Egyszer egy olvasó a szememre vetette, hogy miért istenítem a Kádár-korszakot, hiszen embereket hurcoltak meg a véleményükért, politikai foglyok sínylődtek a börtönökben. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy én nem a Kádár-korszakot istenítem, hanem a saját kamaszkoromat. Amikor először mentem egyedül meccsre, először voltam szerelmes, először készültem Omega-, Illés- vagy Metro-koncertre. Néztem a Fradi–Vasast, és halvány fogalmam sem volt arról, hogy valakiket esetleg elvitt a fekete autó.

A technológiai változásokkal meddig tudtad tartani a lépést?

Mi nem voltunk modern család. Apám ódzkodott a gépektől. Sosem volt autónk. Sokáig televíziónk sem. Aztán a számítógépek megjelenésével jött egy óriási változás a világban. Emlékszem arra, ahogy a kilencvenes években a Nemzeti Sportnál számítástechnikai szakember magyarázza nekünk, hogyan kell működtetni az új masinákat. De az én igazi munkatársam az Erika írógép volt.

Az emberek is megváltoztak?

Nyilván igen, de erről nem tudok hitelesen szólni. Ritkán járok társaságba.

A televíziós korszakod majdnem tíz évig tartott, a kétezres években reggelente a stúdióban fogadtad a magyar kulturális élet színe-javát. Mit tanultál tőlük?

Gyakori vendégem volt például Szabó Magda, ő azt mondta: magával jó beszélgetni, mert maga szereti az embereket, nem akarja mindenáron legyőzni őket. És ez tényleg így volt. Az én tudásom egy picike kunyhó volt, némelyik vendégemé pedig százemeletes felhőkarcoló. Hankiss Elemértől egyszer kaptam egy könyvet, azt írta bele ajánlásként: „Mély tisztelettel, Hankiss Elemér”. Ez nekem többet ért, mint egy kézfogás Maradonával. A kis hangya állt, és az óriás azt írta oda: „Mély tisztelettel”.

Mit jelent számodra a futball?

Vele születtem, vele élek. Nincs az életnek olyan történése, amely ne kapcsolódna valahogy a futballhoz. Minden benne van. Születés, boldogság, csalódás, remény, árulás, csalás és halál. És olyan katartikus perceket okoz, amiket semmi nem ír felül. Na jó, a gyerekeink és az unokáink születése fontosabb. De mást aligha tudnék mondani.

Több mint ötven éve vagy sportújságíró. Csak fociról írtál?

Csak és kizárólag. Ja, nem! Az olimpiákról is. Ha visszaolvasnád, el se hinnéd… Ott ülök egy cselgáncsversenyen, és hüledezek, hogy miért tépkedik egymás ruháját.

Örkény István születésének a 80. évfordulójára 1992-ben emlékszámot jelentetett meg a Nemzeti Sport, a lap fejlécében az állt: Egyperces újság. Kitől jött az ötlet?

Akkoriban Szekeres István volt a lap főszerkesztője, egy kulturált, olvasott ember, aki gyakorlatilag szerelmes volt Örkény írásaiba. Ketten csináltuk az emlékszámot. Megszólaltattuk Örkény lányát, Örkény Angélát is, aki egy paddal mögöttem ült a gimiben – de csak jóval az iskolai évek után, egy érettségi találkozón tudtuk meg tőle, hogy ő az írónak nem névrokona, hanem a lánya!

Hogyan változott meg mára a sportújságírás?

Én történetmesélő vagyok. Nem akarom bántani a maiakat, mert van, amiben sokkal jártasabbak, mint mi voltunk. Nyelveket tudnak, például. A mi időnkben szinte kuriózumnak számított a Török Peti, aki anyanyelvi szinten beszélt angolul. Ma már ez természetes. Nekünk a nyelvtanulás kimaradt. De nem maradt ki, hogy nálunk minden egyes cikknek másnak kellett lenni, mint az előző volt. Nekünk úgy kellett tudósítanunk, hogy az égvilágon semmilyen ismétlés vagy visszajátszás nem létezett. Egyszer láttuk a pillanatot, és nem hibázhattunk. Egyszer azt írtam, lesgyanús helyzet. A rovatvezetőm, Németh Gyula leszidott. Mi az, hogy lesgyanús? Vagy les volt, vagy nem volt les!

Régen más volt ennek a szakmának a presztízse?

Jézusmária, Jóska! Milyen példát mondjak? 1992-ben Svédországban játszott a magyar válogatott, a meccs előtti este pedig az akkori szövetségi kapitány, Jenei Imre leült velünk, és megkérdezte, mi a véleményünk erről vagy arról a játékosról. Az a Jenei, aki korábban BEK-et nyert a Steauával.

Hogyan változott meg a foci?

Akik a mai futballon nőnek fel, ezt tartják jónak. A mai Real Madridot, például. Az én generációm azonban látott mást is. Senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy melyik a jobb. Olyan ez, mintha egy mai filmet ajánlgatnának nekem, hogy nézzem meg, mert zseniális alkotás, maga a csoda. Persze, mert nem látták a Casablancát!

A magyar válogatott meccsein gyakori rigmus a „Ki nem ugrál, büdös román”. A futballstadion sosem volt színház, de régen is ilyen volt a lelátói közeg?

Arra emlékszem, hogy egyszer Tatabányán egy meccs után összehívták a Szakszervezetek Országos Tanácsának helyi szervezetét is, felállt a szakosztályvezető, és azt mondta: elvtársak, bányász barátaim, szeretnék mindannyiótoktól elnézést kérni, mert a tegnapi mérkőzésen olyasmi történt, amire a mi városunkban eddig nem volt példa! És tudod, mi volt az a szörnyű eset? A Csepel elleni meccsen a nézők közül néhányan azt kiabálták, hogy „csürhe”. Emiatt ült össze a pártbizottság. Az én időmben ez szólt a tribünön: „Pestről a Fradi lejött hozzátok, bányászok, bányászok, máma a Flóri két gólt fog rúgni, lássátok, lássátok”. Ezt vesd össze a mai rigmusokkal.

A közönségnek volt humorérzéke?

Majdnem minden teltházas kettős rangadón megtörtént, hogy a Népstadionban bemondta a hangosbeszélő: hölgyeim és uraim, Kovács Józsefet a felesége várja a főbejáratnál. Hetvenezer ember felröhögött. Forgolódtak, nézték, ki az a szerencsétlen, akinek haza kell mennie a meccsről. Pedig bármiért hívathatták, tragédia is lehetett a háttérben, nem feltétlenül az, hogy elcsavargott a férj, és eljött érte a felesége. De mindenki nevetett.

Két éve, amikor a Ferencváros bejutott a Bajnokok Ligájába, a csapat edzője, Szerhij Rebrov egymilliárd forint bónuszt kapott. Apád, dr. Lakat Károly mesteredző 1968-ban európai kupadöntőt játszott a Fradival. Azért mennyi prémium járt?

A pontos összegre nem emlékszem, de a maihoz képest nevetséges tétel volt. Akkoriban a Fradiban az volt a szokás, hogy 1 pont 400 forintot ért, függetlenül attól, ki az ellenfél. Döntetlen a Komlóval, 400 forint. Aztán jött a BEK-címvédő Inter, Flóriék pedig a meccs után mentek a kasszához, és mondták, hogy hát mégiscsak a világ legjobb csapatával játszottak, Helenio Herrera híres Interjével, nem lehetne-e más a díjazás. A klubnál visszakérdeztek: Flórikám, mennyi volt az eredmény? 1:1? Akkor parancsoljatok, itt a 400 forint.

Amikor focizni kezdtél, a Lakat név előny volt?

A legnagyobb hátrány, amit el tudsz képzelni. Játszottam a Fradi kölyök- és ificsapataiban. Összesen hat csapatban. A hatból ötben gólkirály voltam. Nekem statisztikailag kellett igazolni, hogy ott a helyem. Ha nem lettem volna gólkirály, nem játszhatok. A Lakat név minden volt, csak segítség nem. Egyesek azt nézték, hol üthetnek oda apámnak rajtam keresztül. Tudták, hogy ahhoz gyenge vagyok, hogy megvédjem magam, de ahhoz elég önérzetes, hogy ne kérjem apám segítségét. A kis Albert ugyanezen ment végig a Fradiban.

Apád 1988-ban halt meg. El tudtatok búcsúzni egymástól?

Semmi komoly baja nem volt, tulajdonképpen általános kivizsgáláson vett részt a sportkórházban. Szombat délután beugrottam hozzá, elmondtam neki, milyen meccsről fogok aznap tudósítani. Kikísért a kórház kapujáig, jókedvűen váltunk el. Mire hazaértem, csöngött a telefon, a sportkórházból hívtak. Lakat úr? Az édesapja meghalt.

Ha még egyszer találkozhatnál vele, mit kérdeznél tőle?

Hogy miért nem jött ki soha egyetlen kölyök- meg ifimeccsre sem, amelyen játszottam, és hogyan tudott úgy meghalni, hogy fogalma sem volt arról, tudok-e focizni vagy sem.

A foci mellett a mozi a nagy szerelmed, a szobád nemcsak kis futballtörténeti múzeum, hanem filmarchívum is, rengeteg videókazettával. Hány filmed van?

Pontos számot nem tudok mondani, de több száz, talán ezer is. A magyar filmográfia legjava. Nem tudnál olyan filmet kérni a magyar filmtörténetből, amit nem veszek le a polcról.

A külföldi filmcsillagok közül kit szerettél jobban, Audrey Hepburnt vagy Sophia Lorent?

Audrey Hepburnt. A legbűbájosabb színésznő, akit valaha láttam.

Édesanyád a hatvanas években az Old Firenze nevű bárt üzemeltette Budapesten. Kik fordultak meg ott?

Focisták, művészek vegyesen. Ez volt az első olyan bár, amely éjjel-nappal nyitva volt. Bejáratos volt oda Latinovits, Sinkovits, Bodrogi. Én meg ott lábatlankodtam körülöttük. Néha nagy hangon szidták a rendszert. Főleg apám és Latinovits. Anyám olyankor inkább bezárta az ablakokat.

Egyszer azt mondtad, soha életedben nem ittál alkoholt. Semmit?

Semmit. Se fröccsöt, se sört. Egyetlen kortyot sem.

Szilveszterkor sem?

Akkor sem. Sőt: még konyakos meggyet sem ettem!

Miért?

Ebben nem akartam apámat és az ő baráti körét másolni.

Cigarettára azért rágyújtasz.

De már nem annyiszor, mint régen. A tévés korszakomban naponta öt csomag hosszú piros Marlborót szívtam el. Hajnali négykor keltem, éjfélig cigarettáztam.

A televíziós munka nagyobb stresszel járt, mint a sportújságírás?

Egyszer az éjszaka kellős közepén csöngött a telefonom. Néztem az órát, hajnali kettő. Beleszólt egy ismeretlen hang: jobb, ha tudja, hogy a nagy szerelmét, Jancsó Miklóst, ezt a szemét állatot itt tolják előttem halottaskocsin! És ennyi. Letette. Ott álltam döbbenten, hogy mi legyen. Meghalt a Jancsó? Akkor ezzel a témával kell indulni reggel! Hajnali kettőkör felhívtam a nagy rendezőket, Szabó Istvánt, Bacsó Pétert, Makk Károlyt, hogy reggel melyikük tudna bejönni a stúdióba – de csak akkor, ha Jancsó tényleg meghalt, mert ebben azért nem voltam biztos. Reggelre kiderült, hogy nem halt meg, vaklárma volt.

Az előszobádban ki van függesztve a falra egy kis terítő, belehímezve egy idézet Esterházy Pétertől: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”. Esterházy hat éve hunyt el. Hiányzik?

Nem hiányzik, mert itt van. Ami nagyon hiányzik, az a tőle érkező visszacsatolás. Általában éjjel tízkor kezdtem írni, s írtam hajnalig.  Amikor elkészültem, átküldtem neki a cikket, ő pedig azonnal véleményezte. Egyszer azt mondta: Karcsi, te olyan vagy, mint az amerikai nagybácsi, aki több év után hazajön, a családi ebédnél feleleveníti a régi sztorikat, a rokonság már kívülről ismeri az összeset, de magukban mind azt mondják, jaj, csak abba ne hagyja a mesélést!

Ha választhatnál, mit néznél meg szívesebben? Egy Real Madrid–Liverpool Bajnokok Ligája-döntőt Párizsban, 2022-ben – vagy egy Salgótarján–Komlói Bányászt a hetvenes években?

A kérdés is sértő. Már indulok is a tarjáni gyorsra.

Az interjú  a nyomtatott Vasárnap 2022/30. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene