Egy nő darabjai

Egy csecsemőhalállal végződő otthonszülést követően részesei leszünk a gyászfeldolgozásban megrekedt főszereplő, Martha történetének. Végigkísérjük, hogy hogyan birkózik meg a gyermeke elvesztésével, valamint a holokauszt-túlélő emigráns zsidó családja generációkon átívelő traumáival. A kétórás játékidő alatt betekintést nyerhetünk Martha lelkébe, s megértjük, mi vezet ahhoz, hogy a szülésnél segédkező bába tárgyalásán végül kijelenti: a lánya haláláért senki nem felelős. A film keletkezésének körülményeiről és lélektanáról maga a forgatókönyv írója, Wéber Kata mesélt.

Adott egy kellő tisztelettel, odaadással, érzékenységgel megírt forgatókönyv. Ennek ellenére a film végeztével mindenki egy dolgot szeretne tudni: hogy sikerült egy férfinak és egy gyermektelen nőnek ily átütőt alkotni?

Az írásnál nyilván arra törekedtem, hogy minél autentikusabban ábrázoljam a gyászfolyamatot és ennek a nőnek a történetét. A film rendezője, Mundruczó Kornél a férjem, tehát nem volt nehéz közös nevezőre jutnunk azzal kapcsolatban, hogy mennyire kell közel kerülni Marthához, s milyen szemüvegen keresztül mondjuk el mindazt, amit átélt. Abban viszont rengeteg erőfeszítésünk volt, hogy amit a nézők látnak, az igazán hiteles legyen. Vanessa Kirby rettenetesen aggódott, hogy képes lesz-e eljátszani a szerepet, ahogyan az is felmerült, hogy ő-e a tökéletes színésznő erre. Aztán valahogy arra jutottunk, hogy számunkra a cselekmény egyik legfőbb eleme a veszteség. Az, hogy milyen típusú veszteségről van szó, kevésbé fontos, mint az, hogy maga a gyászfolyamat tényleg ott legyen az alakításban. Különösen ebben az esetben, hiszen itt egy speciális, egyfajta megrekedt gyászfolyamatról van szó, aminek pont az a lényege, hogy nem feltétlenül látszik. Az elszenvedő ilyenkor nem megy keresztül a gyász megszokott öt fázisán. Vanessával természetesen sokat beszéltünk arról, hogy mindez miként ábrázolható a vásznon, hiszen színészi akcióban és extrémitásokban mindig sokkal könnyebb megfogalmazni valamit, mint a nemcsinálással. Ha valaki képes egyfajta létezést, egy hiteles belső világot megmutatni, az valóban a színjátszás legfelsőbb foka. Vanessának, azt hiszem, ez sikerült. Ez persze alkat kérdése is. Ő, mondhatni, kívül hordja az idegrendszerét. A háttérmunka ehhez csak hozzátett. Rengeteg szakértővel beszéltünk, olyanokkal is, akik érintettek a témában.

Kirby kvalitásait említve, hihetetlen erősek a csendjei.

Egyetértek. Amikor Kornél és Vanessa először találkoztak, és felkérte őt a szerepre, Kornél pont ezt fogalmazta meg. „Azért szeretném, hogy ő játssza, mert a hallgatásai épp olyan erősek, mint amikor beszél.”

Ha néhány éve nem akad Kornél kezébe az a bizonyos jegyzetfüzet, s nem bátorítja önt, akkor megszületett volna a Pieces of a Woman?

Nem. De azt hiszem, ez minden közös munkánkra igaz. Ő hozzám képest sokkal vakmerőbb. Azt hiszem, nélküle legfeljebb az asztalfióknak írnék. Vagy még annak sem. Nyilván hálás vagyok neki, hogy folyamatosan motivál, viszont ebben az esetben bennem is meg kellett érnie az elhatározásnak, hiszen itt másról is szó volt. Ez egy olyan témakör, amihez félve és óvatosan nyúltam hozzá.

A veszteség érzése, ugyan teljesen más formában, mint Marthának, de önnek is ismerős. Az átélt trauma feloldásra került az írás során, vagy általa újra visszatértek az életébe a múlt árnyai?

Ahogy említette, az én esetem összehasonlíthatatlan azzal, ami a vásznon volt látható. Nekem van egy megszületett gyermekem és egy meg nem született gyermekem. Tehát volt bennem egy emlék, amit szerettem volna körbejárni, viszont a végeredmény egy egész másfajta elbeszélés lett. Amikor elkezdtem dolgozni, tényleg tartottam ettől az egésztől. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű volt, viszont egy idő után azt éreztem, hogy a segítségemre van a papír, hiszen általa kifejezhettem a gondolataim.

Martha elhatározása az otthonszülés mellett egyfajta kinyilatkoztatás arról, hogy ő szeretne döntéseket hozni a saját teste felett. Ez a téma a mindennapjainkban is egyre gyakrabban merül fel. A munka során sikerült-e választ találnia arra, hogy ki is uralja a nő testét?

Őszintén remélem, hogy a nő maga. Ez egy nagyon jelentős kérdés, és nem hiszem, hogy vannak például az otthonszüléssel kapcsolatban fekete-fehér válaszok. Szerintem mindenkinek a saját útját kell megtalálnia ahhoz, hogy képes legyen a saját testéről befolyásolás nélkül dönteni. Emiatt örülök, hogy a film nem teszi le a voksát sem az otthonszülés mellett, sem ellene. Továbbá, egy másik szempontból számomra az is mérvadó volt, hogy Martha azt gondolja, az, hogy a lánya mikor szeretne a világra jönni, a kicsi döntése kell, hogy legyen. Ő ezért jut arra, hogy a megszokott környezetében szeretne vajúdni.

Martha a gyermeke nélkül is anya, ezt azonban időbe telik elfogadnia. Mi vezet ahhoz, hogy békére lel, s a tárgyalóteremben végül jó döntést hoz?

Azt hiszem, hogy a konfliktusa az édesanyajával, abban a jelenetben, amit mi csak a vacsorának nevezünk. Martha a kettejük vitája alatt érti meg hirtelen, hogy az anyja ellenségesnek tűnő magatartásával, amit egészen addig nem tudott értelmezni, valójában őt próbálta megóvni. Ekkor jön rá, hogy noha saját gyermek materiális értelemben már nincs mellette, ő is, mindig is védelmezni fogja. Ahogyan – bár egész életében a tökéletességre törekedett – arra is rádöbben, hogy valójában a tökéletlenségei teszik őt acélosabbá. Az emlékezésekből ugyanis az köszönt vissza, hogy a gyermeküket elvesztő nők majdnem mindannyian elszigetelődve érezték magukat, nagyon kevés kapcsolatuk volt a családjukkal. Legfeljebb egy maroknyi bizalmassal tudták megosztani a tapasztalásaikat. Bizonyos esetekben még azt is megfogalmazták, hogy szégyellték magukat azért, ami történt. Azt hiszem, egy nőnek sohasem szabadna ilyesmit éreznie. Emiatt érzékeltetni szerettem volna, hogy Martha képes a veszteség érzésén túllépve erősebbé válni.

Az édesanyja is a vészkorszak idején volt csecsemő. Önnek mennyire ismerősek azok a transzgenerációs örökségek, amelyek szintén megjelennek az említett anya-lánya epizódban?

Nyilván egy olyan közegbe szerettem volna helyezni a sztorit, amiben otthonosan mozgok. Számomra is ismeretes, hogy ezekben a családokban mennyire fontos a perfekcionizmus, az, hogy az ember soha ne tűnjön gyengének. Azt gondolom, hogy a traumák, valamint a feldolgozási módjaik valóban generációról generációra öröklődnek, öröklődhetnek. És bizony sok esetben, ami az egyik nemzedéknek megoldást jelentett, az nem feltétlenül segít az utána következőknek. Az élethelyzetek folyamatosan változnak. Ha az egyes korosztályok szeretnék megérteni egymást, belátással kell lenniük egymás iránt

Elhangzottak olyan kifogások, hogy a magyar alkotópáros ellenére a végeredmény elég amerikaira sikerült. Azonban, ha valaki kellően figyelmes, feltűnik neki, hogy az a két óra bizony tele van magyar vonatkozásokkal. Ön erről hogyan vélekedik?

A kritikákkal különösképpen nem foglalkozom, viszont el kell mondanom, nagyon büszke vagyok arra, hogy ez egy amerikai film, merthogy annak készült. Nagyon nagy baj lenne, ha ez teljes egészében magyar mozi lenne, mert akkor éppen ahhoz a piachoz nem szólna, amelyre készült. Ha valaki példának okáért megnézi a lengyel színházi változatot, érezheti, hogy bizony más elemek is megjelennek benne, ott másféle szempontból közelítettük meg a dolgot, miközben a történet univerzális üzenete mégis ugyanaz maradt. Ahogyan, amikor eredetileg megírtam a forgatókönyvet Magyarországra, szintén eltérő részletek erősödtek. Mondok egy példát. A lengyel előadásban a zsidó származás egyáltalán nem szerepel, manapság ugyanis nem akkora az ottani zsidó közösség, hogy ezt a történetszálat értelmezhetően el lehessen helyezni. Vagy egy másikat: Amerikában az otthonszülést és az azzal kapcsolatos érzelmeket teljesen másképp ábrázoltuk a filmben, mint ahogyan az az eredeti magyar verzióban szerepelt, hiszen ott semmilyen politikai tartalma nincs ennek a kérdéskörnek. Ez egy nagyon bonyolult térkép, amelyen mi megpróbáltuk a hajót oda navigálni, ahová kellett. Örülök, hogy ez sikerült, és révbe értünk vele.

Nyakunkon a díjátadó szezon, Vanessa Kirby a Golden Globe-on versenyzett a drámai filmek mezőnyében a legjobb női főszereplőnek járó aranyglóbuszért, és ott van az Oscar-jelöltek listáján is. Mernek reménykedni abban is, hogy esetleg nyerhet?

Életemben nem volt még hasonló gondom, hogy ilyesmin kelljen töprengenem, de ez egy nagyon édes teher. A film bemutatásától az Oscarig hosszú és kalandos ösvény vezet, s látjuk, ahogy egyre szűkülnek a listák. Persze, az embernek eszébe jut, hogy mi lenne, ha? De azért azt nem mondanám, hogy álmatlan éjszakáim vannak, mert mi már bőven elégedettek lehetünk. A produkció szépen teljesít, viszont ami még ennél is fontosabb, hogy nagyon sokan találnak meg minket a saját mondanivalójukkal, mert ezután nem szeretnének tovább hallgatni. Ennél nagyobb visszaigazolás pedig, azt hiszem, nem is kell egy alkotónak. Így bármi, ami következik, már tényleg csak a ráadás.

Okoz egy-egy mű sikere akkora katarzist az írónak is, mint a színésznek? Hiszen az író közvetettebben érzékeli a sikert, míg a színész rögtön megkapja a visszajelzést a nézőktől.

Egy alkotás fogadtatása mindig mérvadó, de egyszer hallottam egy kiváló véleményt egy írótól, s úgy döntöttem, hogy megfogadom ezt a tanácsot. Az írónak akkor kell örülni, amikor zöld utat kap a mozi, szóval, amikor elfogadják a scriptet. Ami utána jön, vagyis a kritikai és nézői fogadtatással, valamint azzal, hogy miként forog le a film, s mi lesz a sorsa annak, amit ő a papírra vetett, azzal kevésbé kell törődnie. Kicsit talán én is így érzem. Nincs annál nagyobb boldogságforrás, hogy a Pieces of a Woman egyáltalán elkészülhetett.

A hallottak alapján úgy érzem, bármennyire rutinos is a színpadi jelenléte, ön az írásban teljesedett ki igazán.

Az biztos, hogy most az írásban érzem magam otthon, egykor pedig a színészetben is volt ilyen időszak, ha nem is túl hosszú. Nekem nagyon összefügg a kettő. Nem gondolom, hogy le tudnék írni egy sort anélkül az idő nélkül, amit én a pódiumon eltöltöttem, vagy azok nélkül az emberek nélkül, akikkel találkoztam, esetleg a darabok nélkül, amikben játszottam. Egyáltalán nem tudom különválasztani őket. Úgy érzem, hogy ez csak egy másfajta kifejeződése ugyanannak a vágynak.

Tilajcsík Dóra

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/13-14. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene