Dr. Fekete Péter

Tizenkét évesen állt először kamera előtt, és rögtön utána már Oldřich Lipskývel forgatott. Fegyelmezett kamasz volt. „Osztályidegen.” Burzsoá származása miatt sem a bölcsészkart, sem az orvosi egyetemet nem célozhatta meg. Ügyvéd édesapját később építőipari segédmunkássá degradálták. Elsőre azonban a színházművészeti főiskolára sem jutott be, de mint mondja, meg sem érdemelte volna, hogy felvegyék. Felkészületlen volt. Kapcsolószerelői szakmunkás-bizonyítvánnyal a zsebében aztán újra próbálkozott, immár sikerrel. 1965-ben vette át színészi diplomáját. A Fekete Péterben nyújtott epizódalakításával az ország egyik legnépszerűbb színésze lett. Az Egy szöszi szerelmeiben már ő játszotta a férfi főszerepet, a vidéki bálokban zongoristaként hódító fővárosi fiút, aki könnyűszerrel ágyba csalja a hiszékeny lányokat. A legjobb rendezők, az új hullám legendás egyéniségei adták őt kézről kézre. Vojtěch Jasný, Jiří Krejčík, Jan Němec. Az éjszaka gyémántjai, Esküvő istenigazából, Vissza a paradicsomba – legendás alkotások ezek is.

Édesapja 1948-ig ügyvédként dolgozott. Mi volt a „bűne”, hogy ott kellett hagynia a hivatását?

Még a háborús években is elismert ügyvéd volt, hiszen a németek elismerték a csehszlovák jogrendszert, de jött a felszabadítás, apám pedig büszkén hangoztatta, hogy ő aztán nem lesz a szocializmus odaadó építője. Ki is maradt a nagy politikai perekből, amikor sokakat ítéltek el koholt vádak alapján.

Elárulta neki, hogy el akarja hagyni az országot?

Vele is, anyámmal is mindent megbeszéltem. Egyikük sem marasztalt. Tudták, hogy itthon nem lennék szabad.

Pedig az ország egyik legnépszerűbb színésze volt. És nem csak a filmszerepei révén. A legendás Činoherní klub tagjaként a Nőtlen urak panziójában is hatalmas sikere volt.

A darab filmváltozatában is szerepeltem volna, de tudtam, azzal, hogy disszidálni fogok, bajt okozok majd a rendezőnek, és betiltják a filmet. Ezért nem vállaltam el a munkát Jiří Krejčíknél. De az igazat, hogy el fogom hagyni az országot, neki sem árultam el, egyedül a színház művészeti igazgatójának. A revizort próbáltuk, és megegyeztünk, hogy a bemutató után még négyszer eljátszom Hlesztakovot, aztán viszlát!

Hogyan jutott ki 1967-ben Angliába, milyen trükkel?

Már egy évvel korábban kint akartam maradni. Svédországban vendégszerepeltünk a Činoherní klubbal, szóltam a társulat két főrendezőjének, hogy nem szándékozom visszautazni velük, aztán mégsem szakadtam el tőlük. Nem akartam senkit bajba sodorni. Fel voltam készülve rá, hogy amint hazaérünk, letartóztatnak. De senki nem árult el. Rá egy évre hivatalos meghívólevéllel utaztam a szigetországba. A szüleim segítettek egy angol lánynak Prágában, tőle jött a levél. Gyorsan megkaptam a kiutazási engedélyt. Mindene megvan, felkapott színész, a legjobb rendezőkkel dolgozik, nem fog kint maradni, gondolták az útlevélosztályon.

Tévedtek.

Nem egy normális társadalom volt a miénk, igazi rendőrállam. Diktatórikus körülmények között nem élet az élet. Nem éreztem semmiféle honvágyat. Nem tudtam, mi vár rám, de abban biztos voltam, hogy a szabadságomban nem fog korlátozni senki.

Valaki mégiscsak volt, akitől segítséget remélhetett.

Lindsay Anderson, az angol új hullám rendezője ismerte neves cseh kollégái alkotásait. Jó barátja volt Milos Formannak, egyszer meg is látogatta őt Prágában. Megnézett pár színházi előadást, de valahogy egyik sem nyerte el a tetszését. A Činoherní klubban aztán a Nőtlen urak panzióján jót szórakozott. Bejött hozzánk az öltözőbe, akkor beszéltem vele először. A második találkozásunkra már Londonban került sor, ahol Milos Formannal voltam, az Egy szöszi szerelmei vetítésén, egy nemzetközi fesztiválon. Az a beszélgetésünk már sokkal mélyebb volt, mint a prágai. Elmondtam neki, milyen kibírhatatlan rendszer uralkodik Csehszlovákiában, és szabadulni szeretnék tőle. Ő sem fecsegte el a titkomat. Amikor 67-ben, már egyedül megérkeztem Londonba, azonnal felajánlotta a segítségét. Úgy tekintettem rá, mint a második apámra. Egy hétig laktam annak a bizonyos lánynak a családjánál, majd átköltöztem tőlük Andersonékhoz.

És politikai menedékjogot kért?

Ha megtettem volna, két-három nap múlva már a csehszlovák lapok címoldalán szerepelek, és disszidensnek titulálnak. Tudtam, hogy ezzel otthon rendőrségi kihallgatások sorozatát indítanám el, és mindenkit berendelnének, akivel kapcsolatban voltam. Formant, Krejčíket és a Činoherní klub összes tagját. Inkább csak meghosszabbíttattam a kinttartózkodási engedélyemet. Arról itthon senki nem tudott. Lindsay elvitt az illetékes hivatalba, a hölgy megkérdezte, mennyi ideig szándékozik maradni a fiatalember, mire ő azt mondta: örökre. Erre a hölgy elsápadt, kiment az irodából, majd arra kért, pár nap múlva menjek vissza egy beszélgetésre. Akkoriban már volt egy kisebb pénzkereseti forrásom. Takarítást vállaltam különböző családoknál. Később kórházi asszisztens lettem egy mikrobiológiai laboratóriumban. Segédeszközöket készítettem elő orvostanhallgatóknak, a szabadidőmben pedig én is tanultam. Készültem az orvosi egyetem felvételijére.

Ott döntötte el, hogy megszerzi az orvosi diplomát?

Engem már itthon is az orvosi pálya érdekelt, de mert szóba sem jöhetett, nyelveket akartam tanulni. Angolt, spanyolt, franciát. Azt sem engedték meg.

És hogy zajlott az a bizonyos beszélgetés?

Nem lehettem túlságosan meggyőző. Láttam a hölgy arcán, hogy a felét sem fogja fel annak, amit mondok. A kommunista rendszer csapdáit nem volt képes értelmezni. Lehet, hogy félt is a kedvében járni egy általa bonyolult gondolkodásúnak hitt, kelet-európai fiúnak. Egy héttel később ugyanis értesítettek, hogy nem küldenek haza, de tíz napon belül találnom kell egy másik országot, amely befogad. Nehéz helyzet elé állítottak, de Lindsay nem hagyta annyiban. Felhívta jó barátját, Karel Reiszt, a jóval korábban ugyancsak Csehszlovákiából menekült neves filmrendezőt, aki telefonált John Le Carrénak, a híres írónak, és így hárman kiharcolták, hogy meghosszabbították a kinttartózkodási engedélyemet, és a munkavállalási engedélyt is megkaptam hozzá.

Hatvankilencben aztán szerepet vállalt egy német filmben, a Malatestában.

Nekem akkor már sokkal fontosabb volt a sheffieldi orvosi egyetem. Oda is Lindsay Anderson ajánlásával mentem. A diploma megszerzése után még hat évig éltem Angliában, majd 1981-ben Rosemaryvel, a feleségemmel és a két gyermekünkkel Kanadába költöztünk.

Miért nem maradt Nagy-Britanniában?

Nottinghamben, az egyetemi kórházban kaptam állást, gyermekorvosként. Ott találkoztam a torontói gyermekkórház újszülöttosztályának intenzív részlegét vezető kollégával, aki fiatal orvosokat keresett. A feletteseim pedig engem ajánlottak a figyelmébe. Így kerültem Kanadába. Egy évvel később azonban kiderült, hogy csak akkor maradhatok az osztályon, ha megkapom a kanadai állampolgárságot. Angliába már nem akartam visszamenni, Nottinghamben nem maradhattam, ezért felköltöztünk északra, egy eldugott helyre, ahova hóviharban, jeges utakon jutottak el beteg gyerekeikkel az emberek. Gyorsan megszerettem az ott élőket, mert sosem panaszkodnak és segítőkészek. A kórházi kollégáim is készségesek és önfeláldozók voltak. A rendőrséggel szoros kapcsolatban voltunk. Előfordult, hogy a tőlünk 130 kilométerre levő vérbanktól jött a szállítmány, rendőri kísérettel. Mindig számolhattunk velük.

Hány évig maradt fent északon?

Harminc hónapig. Nagy küzdelmeink voltak a bürokratikus katolikus kórházzal, mert hozzájuk tartozott a szülészet és a csecsemőosztály. El kellett érnünk, hogy engedélyt kapjunk az újszülöttek intubálására. Ha a csecsemő nem tud lélegezni, ez a legegyszerűbb és leggyorsabb beavatkozás, hogy megelőzzük az agykárosodást. Angliában az intubáció engedélyezve volt, Ontarióban, néhány kivételtől eltekintve nem. Ezért adtam fel a North Bay-i állásomat, és ezért mentem vissza Torontóba, ahol komplikált szüléseket vezettem le, és beteg újszülötteket gyógyítottam, később pedig magánrendelőt nyitottam.

Meglátogathatták a szülei Kanadában?

Engem otthon feltételes szabadságvesztésre ítéltek. Nyolcvankilencig nem mehettem haza. A szüleim sem utazhattak ki hozzám. Svédországba, a lánytestvéremhez igen. Ő visszafizette az államnak a taníttatása költségeit. Apám szerencsére megélte a bársonyos forradalmat, boldoggá tette a politikai változás.

Honvágya később sem volt?

Miért hiányzott volna az az ország, amely kilökött magából? A szüleim hiányoztak, a barátaim, azok a kollégáim, akiket szerettem. Más nem. Ma sem gondolom, hogy kötelezően csak egy ország polgára kell, hogy legyek. Világpolgár vagyok. Brit és kanadai állampolgár. Kanada csodálatos ország. Nyugalomban és biztonságban élünk Torontóban. Nagyobb nyugalomban és nagyobb biztonságban, mintha az Egyesült Államokban élnénk. Azt hiszem, ott most a Szabadság-szobornak sem könnyű a sorsa.

Dolgozik még, vagy már a nyugdíjas éveit éli?

Négy évvel ezelőtt befejeztem. Hetvenkét éves vagyok. A jó orvos gyors, éles szemű, döntéseiben megkérdőjelezhetetlen. Tudtam, mikor kell elköszönnöm. Boldog, kiegyensúlyozott ember vagyok. Néha úgy érzem, két életet éltem. Hány embernek adatik ilyen lehetőség? Ha filmekben látom magam, azt mondom, az nem is én vagyok. Ha elmegyek egy kórház előtt, nyugodt a lelkiismeretem. Mit akarhatnék még? Ha nem hagytam volna el az országot, lélekben megnyomorítanak. Ez volt az egyetlen és legfontosabb oka annak, hogy disszidáltam. Nem bántam meg. Ember maradtam. Ugyanaz a fiú, aki kamaszként mindenkinek úgy köszönt: Ahóóój!

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/29. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene