Pihenő

Beer Miklós: „Esélyt kaptunk egy meghittebb karácsonyra”

A nyugalmazott püspökökről vagy megfeledkeznek, vagy akkor is számít a véleményük, hallatszik a hangjuk, amikor a hivatal már nem erősíti, mert hitelesek. Beer Miklós tizenhat évig szolgálta az egyházat váci megyéspüspökként, de tavalyi nyugdíjba vonulása óta sem tétlen. Most a csüggedőket szolgálja jó szóval, a rászorulókat cselekedettel, s mint mondja, az egész magyar népet imádságos gondolattal. Advent kezdetén nagymarosi otthonában beszélgettünk vele.
Vrabec Mária

2020. december 29. 09:00

Beer Miklós: „Esélyt kaptunk egy meghittebb karácsonyra”
Somogyi Tibor felvétele

Amióta nyugállományban van, fokozottan aktív az interneten, rendszeresen oszt meg videókat. Papként megszokta, hogy nagyobb közösséghez szólt, és ez hiányzik, vagy felelősséget érez a társadalomért, és ezért nem hallgathat?

Mindkettő benne van, és most még hozzájárult a karantén is, ami sokak számára azt hozta, hogy az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal az internet. De az időm nagy részét a Szent Ferenc Szegényei Alapítvány köti le, amellyel csatlakoztunk az országos Jelenlét programhoz. Ez az ország háromszáz legszegényebb, túlnyomórészt romák lakta településén próbál az elesettek hóna alá nyúlni, és a születéstől az első munkahelyig kísérni őket.

Ez olyan, mintha örökbe fogadnának egy falut.

Pontosan olyan. Az alapítványunk egy nógrádi települést, Ságújfalut mentorálja, ami kimondottan jó tanácsot, segítő szándékú iránymutatást jelent, semmiképp nem pénzadományokat. Pályázati támogatásból vettünk ott egy házat, amelyben mindenféle foglalkozásokat tartunk, és két szociális munkást foglalkoztatunk. Ők napi nyolc órában ott vannak, sorra látogatják a családokat, felmérik, ki miben szorul segítségre.

Mennyire fogékonyak erre egyrészt az érintettek, másrészt a többségi társadalom?

Ez hosszú folyamat. A mélyszegénységben élő romák elszoktak a munkától, már akarni sem tudnak, és erre meg kell őket tanítani. A jóléti társadalmat pedig együttérzésre kell tanítani, mert korunk legfontosabb kérdése, meg tudjuk-e menteni a leszakadó rétegeket. Mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk, senki nem tehet úgy, hogy a nincstelenekhez semmi köze.

Pedig kívülről nézve a magyar társadalom elég kirekesztő, fogékony a mások iránti gyűlöletre.

Életünk részévé vált a politikai megosztottság, már meg sem hallgatjuk a másikat. Sajnos ez az egyházba is beférkőzött. 2014-ben írtam egy püspöki körlevelet a cigányság helyzetéről – nem volt nagy sikere, némely papok nem is voltak hajlandók felolvasni.

Az egyházi emberekben sincs meg a hajlandóság lehajolni az elesettekhez?

Elszigetelt próbálkozásokról van csak szó, a többséget nem érdekli a téma. Az előítéletek csak erősödtek, amióta a migránstémát ügyesen beépítették a magyar közbeszédbe. Ezzel sok embert megfogtak, meggyőztek, és merem mondani, hogy megmérgezték a lelkét. Ami engem igazán felébresztett, az az volt, hogy egyházi emberek is kezdték Ferenc pápát támadni, amiért könyörületre szólított fel a menekültek iránt. Kezdetét vette a migránsozás, az ország tele volt plakátokkal, akarjuk-e, hogy elvegyék a munkánkat. Oda jutottunk, hogy már szinte mindenki deklarálni akarja, melyik oldalon áll, és a másikat meg sem hallgatja. Sokan megorroltak rám, amikor kimondtam, hogy az egyháznak ebben nem kellene részt vennie. Nem köteleződhet el a jobboldal mellett, és nem hagyhatja magukra a baloldali híveket.

Sőt, időnként a szavát is fel kellene emelnie, amikor túl sok a gyűlölet, mindent átsző a korrupció. Miért hiányzik ez a hibákra figyelmeztető hang Magyarországon is, nálunk is a pásztorlevelekből, nyilatkozatokból?

Mert hallgatni egyszerűbb, mint konfrontálódni. És hellyel-közzel kifizetődőbb is.

Ön nem hallgatott, el is könyvelték liberális püspöknek. Az egyik oldal kirekesztette, a másik szerette volna kisajátítani.

Pedig egyik oldalhoz sem tartozom, én mindig a párbeszédre törekszem. Tudom, hogy az Európa felé tartó menekültáradat óriási probléma, de azt is tudom, hogy nem a gyűlölet a megoldás. Csak az én életem során háromszorosára nőtt a Föld lakossága, nagy részük éhezik. Jézus egyértelműen arra tanít, hogy aki éhes, annak adjunk enni, és aki idegenként hozzánk folyamodik segítségért, azt fogadjuk be, de tisztában vagyok azzal, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert ezek az idegenek nem mind akarnak velünk békében élni, elfogadva a hitünket, kultúránkat. Nem tudom a megoldást, de épp ezért kell higgadtan beszélnünk róla mindenkivel, hogy megtaláljuk. Ha ez az, hogy otthon maradjanak, akkor az ottani jobb feltételek megteremtéséhez kell hozzájárulnunk akár úgy, hogy mi, gazdagabbak hozunk ezért áldozatot. A gazdasági érdek nem írhatja felül az emberséget, mert ezt a bolygót közösen lakjuk.

Azok, akik a falat látják az egyetlen megoldásnak, nem annyira gazdasági kérdésekkel, mint a kulturális identitás és a vallás megvédésével érvelnek.

Azzal a kereszténységgel takarózunk, amelyet közel sem élünk olyan mély meggyőződéssel, mint sok moszlim a saját hitét. Amióta nyugdíjas vagyok, reálisabban látom az egyházunk helyzetét, mert amikor még bérmálni jártam püspökként, volt piros szőnyeg, virágkoszorú, dugig tele templom – ez könnyen abba az illúzióba ringatja az embert, hogy minden rendben a hitéletünkkel. Most, hogy inkognitóban járok, látom, hogyan ürülnek ki a gyönyörűen tatarozott templomaink. Hol van az a keresztény Európa, amelyre hivatkozunk?

A püspöki kar foglalkozik ezzel egyáltalán, vagy mindenki arra számít, hogy ő még kihúzza valahogy?

Magunknak sem merjük bevallani, hogy nagyon gyengék vagyunk. A 15–25 év közötti fiatalság két-három százalékával van kapcsolatunk, mert elkényelmesedtünk. Mindent megtehetnénk, hogy többet legyünk közöttük, de néhány „megszállott” papot kivéve, nem csináljuk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy az emberek még megkereszteltetik a gyerekeiket, de sok családban ez már csak hagyomány, ünnepség, és utána nem nevelnek a gyermekből gyakorló keresztényt. A megszokásaink és a látszat fenntartására irányuló igyekezetünk elnyomja a valódi problémák meglátásának képességét.

Hogyan látja ilyen körülmények között az egyház jövőjét?

Kis élő közösségekben, amelyek együtt imádkoznak, közös programokat szerveznek, akár laikusok vezetésével is. Nem hihetjük azt, hogy a mai rendszer fenntartható, amikor egy papnak hat-nyolc faluja van, és egyikből a másikba rohan misézni, gyóntatni, temetni. Így tényleg nem lehet lelki vezető, csak szolgáltató, ezért szorgalmaznám, hogy minden közösségnek legyen helyi vezetője, úgy, mint az apostolok idejében. Az állandó diakónusi szolgálat is lehetne egyfajta megoldás, de itt mindig belebotlunk abba, hogy hát ők nem misézhetnek, mert családos emberek.

Önmagában érték volna a papi nőtlenség?

Nem lehet az. Amikor bevezették a kötelező cölibátust, a szerzetesi életet vették alapul, de ők közösségben élnek. Régen egy városi plébánián hárman-négyen is laktak, falun is elég volt átbiciklizni a másik faluba az ottani plébánoshoz. Ma egy huszonöt éves „gyereket” elküldünk egy ormánsági faluba, plusz rábízunk még öt-hat falut, és ott kell feltalálnia magát anélkül, hogy bárkire számíthatna. A család megtartó közösség, háttér. Nem attól lesz valaki jó pap, hogy magányos és cölibátusban él. Talán azért ragaszkodunk hozzá, mert ettől többnek, emelkedettebbnek gondoljuk magunkat.

Ferenc pápa már felhozta a témát, de nem aratott osztatlan lelkesedést.

Hiszem, hogy a Szentatya óriási türelemmel mindig egy kicsit előbbre jut, de nagyon nagy a visszahúzó erő. Több pápa életútját kísérhettem figyelemmel papi életem során, de ilyen tiszteletlenséget egyikkel szemben sem engedtek meg maguknak az egyház emberei, mint vele.

Ez főleg a menekültkérdés kapcsán volt érzékelhető. A túlzott lojalitás magyarázható egyszerűen azzal, hogy az egyházat az állam finanszírozza?

Nagyon nehéz kiszolgáltatottnak és közben elvhűnek is lenni, de az egyház emberei mindig hivatkozhatnak egy felsőbb parancsra – ez a krisztusi tanítás. Az állami finanszírozás itt még bonyolultabb történet, mint Szlovákiában, mert a mindenkori kormányok a mai napig meg sem nevezték az elkobzott egyházi tulajdont. Nem kellene, hogy visszaadják, csak mondják ki, mennyit ér az a vagyon, amit az állam azóta is használ. Rögtön tisztább lenne a kép, hogy nem kegyet gyakorol az állam, amikor pénzt ad az egyháznak, nincs miért szervilisnek lenni. A teljes pénzügyi függetlenség nagy álmom, de mi inkább becsapjuk magunkat azzal, hogy szolgáltatásokat árulunk. Kiszámlázzuk, mennyibe kerül egy temetés, egy esküvő, holott tisztességesebb lenne, ha az egyházközösség tagjai tagdíjat fizetnének. Akkor derülne ki igazán, mennyire becsülik az emberek az egyházukat.

Az első pedofilbotrányok és korrupciós ügyek kirobbanása óta, idestova tíz éve a belső megújulás és megtisztulás szükségességéről beszélnek a katolikus egyházban. Elindult ez a folyamat?

El, mert vannak jó papok, tisztességes püspökök és van egy karizmatikus pápánk. Még nem rendszerszintű, de minden az egyéniségeken múlik.

Sok múlik azon is, milyen papokat képeznek, egyáltalán milyen jelentkezők közül válogathatnak. Szlovákiában nincs nagyon miből, egyre lejjebb csúszik a mérce. Az esztergomi szeminárium rektoraként is ezt tapasztalta?

Hogyne. Szoktam is kicsit ironikusan mondani, lassan ott tartunk, hogy a felvételinél már csak azt kérdezzük meg a jelentkezőtől, van-e barátnője. Szomorú, hogy szinte mindenkit felveszünk, aki jön, és sokról csak utólag derül ki, hogy a saját problémái elől menekül. De hát ők is csak a társadalom állapotát tükrözik. Azt hittem, ez a járvány változtat rajtunk, jobbá tesz, de az első tavaszi megdöbbenés után visszatértünk a képmutató életünkhöz.

Pedig a kormány szereti a valódi értékek védelmezőjeként feltüntetni magát. Nem álságos az a családtámogatási program, mely pénzzel ösztönzi a fiatalokat a gyerekvállalásra, aztán majd számonkéri rajtuk?

Helyesnek tartom, hogy a családokat támogassa a kormány adókedvezménnyel, lakásprogrammal, de hogy valaki azért vállaljon gyereket, mert pénzt kap érte, az már nem stimmel. Ilyen direkt módon nem lehet a demográfiai helyzetet megoldani.

Ezzel kapcsolatban hallgat az egyház, az abortuszok és mesterséges megtermékenyítés témájával viszont sokat és szívesen foglalkozik. Mit gondol, milyen mértékben lehet és szabad beleszólni az emberek intim életébe? Hiszen végeredményben Isten előtt mindenki magáért felel.

Engem ebben az zavar a leginkább, hogy úgy foglalkozunk a témával, mintha ez lenne az egyetlen főbenjáró bűn. Itt is az emberségességet és az egyedi megközelítést hiányolom. Ha tőlem egy fiatal pár megkérdezi, vegyen-e részt a lombikbébiprogramban, nyilván nem tanácsolom nekik, de ha mégis úgy döntenek, és megszületik az a gyermek, magamhoz ölelem. Nincs jogunk ítélkezni, mert cölibátusban élő papként nem is érthetjük teljesen, mit jelent a gyermek utáni vágy, és ízléstelennek is tartom, hogy mások hálószobáiba kukucskáljunk. A szexualitással kapcsolatban is ideje volna, hogy elmozduljon az egyházunk attól a ki nem mondott, de még mindig uralkodó megközelítéstől, hogy ez csak valami megengedett rossz. Az Úristen szándékát kellene keresnünk, mert ő teremtette férfinak és nőnek az embert, és az élet ajándékát bízta rájuk. Ez tiszteletet, sőt, csodálatot érdemel, nem pedig burkolt rosszallást. Ha folyton csak dorgálunk, kit fog érdekelni a fiatalok közül, mit mondunk?

Ön szerint a hangnem, a megközelítés az oka, hogy egyre kevesebben veszik komolyan az egyház tanítását?

Az irgalmasság hiánya. Gyakran olyanok vagyunk, mint a farizeus Pilinszky egyik írásában: rendet akarunk és teremtünk is, csak épp a szeretetről feledkezünk meg”, és ezért veszítjük el az embereket. Ferenc pápa mondta, hogy akkor járunk helyesen Jézus útján, ha úgy követjük őt, mint a vonat a sínpáron: az egyik sín az eszmény, a másik az irgalom. Mindkettőnek egyszerre kell jelen lennie, máskülönben kisiklik a vonat. A pápát hallgatva értettem meg, mit értenek a jezsuiták a megkülönböztetés adományán. Azt, hogy ne adjuk fel az elveinket, például a házasság szentségéről szóló tanítást, de amikor egy rossz házasságban vergődő pár elválik, ebben az esetben nem ítélkezni kell, hanem irgalmat gyakorolni. Jézus is azt mondta: Nem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezz.

Talán az jelentheti a gondot az egyház képviselői számára, meddig terjedjen ki ez az irgalom? Vonatkozzon az elváltakra, a házasságtörőkre, azokra a nőkre, akik abortuszon voltak, esetleg a homoszexuálisokra is?

Az ember összetettebb lény annál, minthogy csupán a szexualitása alapján ítélhetnénk meg, ez ugyanolyan nehéz kérdés, mint a migráció. Az Úristen ilyen világot teremtett, és a mi dolgunk, hogy kezdjünk vele valamit. Annál is inkább, hogy az LMBTQ-emberek közül sokan kereszténynek vallják magukat, és küzdenek azért, hogy jó keresztények legyenek. Nagyon nehéz okosan beszélni erről, az Úristen nem is kímél meg a gyötrődéstől, hogy megtaláljuk a megoldást, de én hiszem, hogy az irgalom útja vezet efelé.

Önmagában az, hogy valaki elvált vagy homoszexuális létére vágyik a szentségekre, a szentáldozásra, nem lehet elég? Ez nem a vezeklés útja?

Szerintem az, de ez nem azt jelenti, hogy minden mindegy, hanem hogy mindig az ember egyedi élettörténetét nézzük. Most például a járvány kapcsán nagyon érdekes helyzetbe kerültünk az általános feloldozással és a lelki áldozással. Egyik napról a másikra felértékelődött az őszinte bűnbánat és az áldozás utáni vágy, de azt senki nem mondta ki, vajon az elváltak és újraházasodottak, vagy a homoszexuálisok mehetnek-e lelki áldozásra.

A püspöki jelmondata: Rendületlenül a hitben. Annak ellenére, hogy reálisan látja az egyház hibáit, mi őrizte meg a hitét, az optimizmusát?

Azok a szép élmények, amelyekben minden nehézség ellenére részem volt. Sok olyan hiteles papot ismertem, akik az életükkel mutattak példát, és ilyenkor mellékessé válik az intézmény. Azt a belső szabadságot, hogy kimondjam, amit gondolok, mindig fenntartottam magamnak, nem azért, mintha született rebellis volnék, hanem mert így tartom tisztességesnek.

Ön nagy híve az ökumenizmusnak, valóban hisz a vallások közeledésében?

Igen, mert valamennyien ugyanarra a hegycsúcsra igyekszünk, csak más-más hegyoldalról közelítjük meg. Nem vagyunk egyedüli birtokosai a teljes igazságnak, sem vallási, sem semmilyen más szempontból. A protestánsokkal már sikerült kibékülnünk, miért ne sikerülhetne másokkal is? A legszebb az egészben az, hogy ehhez tényleg nem kell más, csak az, hogy jó keresztények legyünk. A baráti társaságom tagja egy moszlim sejk, ő szokta mondani, hogy ha mi, moszlimok valóban a Korán szerint élnénk, ti, keresztények pedig a Biblia szerint, nem lenne köztünk soha semmi baj. Zsoldos Gábor református lelkésszel húsz évig együtt szolgáltunk Pilismaróton, erős barátság szövődött köztünk. Egyszer a református templomban imádkoztunk együtt, és utána megkérdezte, miért fohászkodtam az elcsendesedéskor. Elárultam neki, hogy azt kértem az Úristentől, hogy ők legyenek még jobb reformátusok. Erre megölelt és azt mondta, hogy ő meg azt kérte, hogy mi legyünk jobb katolikusok. Mindenkinek a saját dolgát kell jól végeznie, ennyi csak a titok.

Szlovákiában a járvány első hulláma idején az egyik püspök helikopterről áldotta meg az országot Krisztus vérének ereklyéjével, a másik pontban éjfélkor az Oltáriszentséggel osztott áldást a püspöki palota ablakából. Miért ragaszkodik a katolikus egyház a 21. században is sok teátrális gesztushoz, amelyek a nem katolikusok számára gyakran nevetségesek?

Elszomorodtam, amikor hallottam, hogy Magyarországon is néhol kivitték az Oltáriszentséget az utcára, hogy ettől majd elmúlik a járvány. Az Úr Jézus biztos nem körmenetekre, ceremóniákra gondolt, amikor az utolsó vacsorán az Eucharisztiát alapította. Magunkat áltatjuk, amikor azt hisszük, hogy ettől az emberek meghatódnak. Nem ártana olykor a protestánsok szemével látni önmagunkat. Ötszáz évvel vagyunk Luther után, és azt mára minden józan katolikus megértette, hogy a reformációra szükség volt. Ha nincs belső megújulás, beleveszünk a külsőségekbe, és hiteltelenné válunk. Nagyon remélem, hogy lassan visszatalálunk az evangéliumi gyökereinkhez.

A változásokhoz biztosan hozzájárul a pandémia is, hiszen sokan épp most fedezték fel az internetet, a szűk körű imalehetőségeket.

Amióta itt lakom, egymásnak adják nálam a kilincset az emberek – jönnek beszélgetni. Erre a templomi gyónáskor nem volt mód és idő, így viszont tényleg adott a lehetőség, hogy tanácsot kérjenek a lelkiatyától. Most még inkább nyitva kell tartani a plébánia ajtaját, mint máskor, hogy élő kapcsolatunk is legyen a hívekkel. Nem tudjuk még felmérni, mennyien szoktak el a templomba járástól a járvány alatt, de a visszajelzésekből úgy érzékelem, hogy az online közvetítéseken sokkal többen követik a miséket, mint akik templomba jártak. Sokakban talán most kezd csírázni az igény az Istennel való kapcsolatra.

Úgy látja, voltak ennek az időszaknak pozitívumai is?

Az mindenképp, hogy a családok többet lehettek együtt, volt idő játékra, közös étkezésekre, imára. Én magam is nagyon sok jó beszélgetésen vehettem részt, sok jó könyvet kaptam és adtam kölcsön. Szeretném ezt a helyzetet is úgy látni, mint egy lehetőséget arra, hogy visszatérjünk a hitünk bensőségesebb megéléséhez, új megoldásokat keressünk. Korábban szinte elképzelhetetlen volt egy otthoni családi mise, most már nem az.

Ha kinyitják is templomokat, a karácsony sem lesz olyan, mint ezelőtt. Hogyan próbáljuk a megszorítások és a szorongásaink ellenére is örömteli lélekkel megülni az ünnepet?

Fogadjuk el, hogy ez van, és nem először a történelemben, hiszen voltak már háborúk, üldöztetések, járványok máskor is. Esélyt kaptunk az ünnep igazabb, meghittebb megélésére, mert a külsőségek most háttérbe kerülnek. Ne azt nézzük, mi minden hiányzik, hanem azt, hogy az Istengyermek mégis eljön közénk. Lássuk meg őt nélkülöző, szenvedő, magányos embertársainkban, mert az Úristen egymásra bízott bennünket. Ez a karácsony talán arra is jó alkalom, hogy tudatosítsuk: jó kereszténynek lenni azt jelenti, hogy hogy tiszta szívvel, őszinte jóakarattal fordulunk egymás felé, és elfogadjuk egymást. Nem csak az egyház hitele, a mi lelkünk üdvössége is azon múlik, hogy a mindennapi kapcsolatainkban átéljük-e Isten szeretetét, aki Egyszülött Fiát küldte el nekünk.


 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Vrabec Mária munkája is támogatást nyert a Facebook Covid-alapjából
Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Eduard Heger

Heger: léptünk egyet a szabadság felé

b

Tragikus baleset Naszvadnál

a

Danko: a magyarok viszik a Szputnyikot

Vlagyimir Putyin

Ennyit keresett Putyin 2020-ban

kézilabda

GALÉRIA: A magyarok kiütötték az olaszokat

koronavírus rendőrség határ

A Szlovákiába érkező személyeknek karanténba kell vonulniuk

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.