Mindketten a színházban, mindketten a Lüszisztraté nyomán készült Szeretkezz, ne háborúzz! című előadás során kapták el a koronavírust. És mindketten alaposan megszenvedték. Bandor Éva egy éjszaka erős fejfájással ébredt. Béhr Mártont iszonyatos fáradtság vette le a lábáról. Ezek voltak a betegség első jelei. Ma már mindketten tünetmentesek, egészségesek, színpadon mégsem játszhatnak. A komáromi Jókai Színház bezárta kapuit.
Bandor Éva és Béhr Márton fegyelmezett emberek. Betartják a rendeleteket. Hordják a maszkot, és a kézfertőtlenítésre is ügyelnek. Egyikük sem él rettegésben, csak elővigyázatosak. Az életet mindketten jobban szeretik annál, mint hogy reggeltől estig ezen rugózzanak. Ami kötelezően betartandó, arra folyamatosan odafigyelnek. El is vonultak azonnal, amint megtudták, hogy fertőzöttek.
Lángossal ünnepelt
Bátor nő a Jászai Mari-díjas színésznő. Augusztus elején még repülőre ült. A tengerről nem tudott lemondani.
„Vírus ide, vírus oda, a férjemmel együtt eldöntöttük, hogy repülünk. Irány Szardínia! Hozzá kell tennem, hogy az a látvány, ami a pozsonyi repülőtéren fogadott bennünket, kicsit apokaliptikus volt. Az ellenőrzés után az első utam mindig a parfümökhöz vezet. Ott viszont üresen álltak a polcok. Rajtunk kívül nem is nézelődött arrafelé senki. Három repülőjárat volt kiírva egész napra. Délben indult a gépünk. A kontrollkapun két másodperc alatt átjutottunk. Ilyen gyorsan még soha! A kávézók és az éttermek zárva voltak. Nem ülhettünk be sehova. Szardínia repülőterén is teljes biztonságban mozogtunk. Ott sem kellett rettegnünk. Példaértékű volt, ahogy átadták a bérelt autót. Lepecsételve, kulcsok a zacskóban, volán, sebességváltó fóliával áttekerve, az autó belső tere fertőtlenítve. Mindenre odafigyeltek. Éttermekben, üzletekben betartják a kötelező előírásokat. Nyolc napot töltöttünk Szardínián, de nem a vírustól, hanem a vadon élő disznóktól féltem. Ugyanis szabadon kóricálnak a szigeten. Costa Paradiso hegyes vidék, ahol mindenfelé disznók túrnak, és ételért koldulnak. Az ott élők ezt már rég megszokták és elfogadták, a turistáknak viszont, főleg az első napon ez meglehetősen furcsa látvány. Megérkeztünk a helyszínre, ahol a lakást béreltük, és három másodpercen belül seprű volt a kezemben. Még jó, hogy megláttam az ajtó mellett. Meg tudtam védeni magam. Volt mivel elhajtanom őket.”
A vírust már itthon kapta meg a színházban. Kedden még a kertjében dolgozott, szerdán már ágyban feküdt. A Hamlet stúdióbeli bemutatója során talán már ott lappangott benne a vírus, csak még nem érezte.
„Hirtelen lettem beteg. Egy kolléganőm pozitív tesztjével egy időben jött elő nálam a betegség. Ő korábban csináltatta meg a tesztet, s mire ismert volt az eredmény, én már betegen nyomtam az ágyat. Őrült hajtás után voltunk. Bemutattuk a Lüszisztratét, három nap alatt ötször játszottuk, hogy láthassák a bérletesek, hiszen senki nem tudta előre, mi vár ránk októberben. Szeptember 23-án, szerdán éjszaka iszonyatos fejfájással ébredtem. Először arra gondoltam, hogy kimerültem. Nagy hajtás után, amikor megpihen, kicsit leereszt az ember, azonnal jelentkezik a nátha, vagy ami már korábban is ott bujkált a szervezetében. Ez akkor egy kicsit más volt. Nem szokott ennyire fájni a fejem, a hátam, a bordáim, a lábam. Nem tudtam kiszállni az ágyból. Másnap hívtam az orvost, aki azt tanácsolta, maradjak ágyban, vegyek be gyulladásgátlót, igyak sok teát, s az majd rendbe hoz. A végén a gyógyszer segített. Az volt a szerencsém, hogy a tüdőmet nem támadta meg a vírus, tudtam lélegezni. Elmondhatom: nálam enyhébb lefolyású volt a betegség. Enyhébb… öt napig alig bírtam kikászálódni az ágyból!”
Az ötödik napon már tett-vett maga körül. Porszívózott. A konyhában is rendet rakott. De nem érzett sem ízeket, sem illatokat. Még egy hétig eltartott, amíg be tudta azonosítani egy-egy étel fűszerezettségét. Akkor már a főzést is magára vállalta.
„Szerencsére sem a férjem, sem a kislányunk nem kapta el a vírust. Pedig kétszobás lakásunk van, amelyben, ha akarnám, akkor sem tudnám teljes mértékben elkülöníteni magam. Egy légtérben voltunk, de nem fertőződtek meg. Ügyeltünk természetesen arra, hogy a fizikai kontaktust mellőzzük.”
Közben kiderült, hogy a színházban kulminált a történet, hiszen többen is megbetegedtek. Kollégái közül nem egynek pozitív lett a tesztje.
„Beltenyészet lett a színház, mindenkit leteszteltek, és sok mindenre fény derült. Be is zárt a színház azonnal. Elmaradtak a soron következő előadások. Én Budapestre sem mehettem. Nem kockáztathattam. Októberben két előadásom volt a Vígszínházban. Mindkettőt ki kellett hagynom. Beugrott helyettem egy fiatal kolléganőm. Azt gondoltam, október 6-ra meggyógyulok, addigra átmegy rajtam az egész, és hosszabb szünet után ismét színpadra léphetek a Mágnás Miskában. De a doktornőm nem ajánlotta az utazást. El sem hagyhattam a lakást. Karanténban vártam, hogy minden jóra forduljon. Amint egy kicsit jobban érzetem magam, már nyúltam is a könyv után. Vagy filmeket néztem. Ez jelentette számomra a kikapcsolódást, hogy más gondolat is legyen a fejemben, ne csak a vírussal foglalkozzak. Megnyugtatott, hogy olvastam, vagy ha belemerültem egy izgalmas filmbe.”
Az első teszt miatt el kellett hagynia a várost. Buszra kellett ülnie.
„A kollégáim egyik részét Dunaszerdahelyen, a többieket Nyitrán tesztelték. Valamilyen furcsa okból kifolyólag Komáromban nem lehetett eljutni tesztre. Nevetve azt mondtuk, csoportos kirándulásra megyünk. Velem is Dunaszerdahelyen közölték, hogy pozitív lett a tesztem, és karanténba kell mennem. Amikor kiderült, hogy már negatív vagyok, nagy kő esett le a szívemről. Örültem, hogy ismét bemehetek egy üzletbe. Borzasztó érzés volt, amikor rám sütötték a bélyeget, hogy pozitív. A felelősségtudatom sem engedte meg, hogy másnap, mintha minden rendben lenne, lemenjek bevásárolni.”
A negatív tesztet Bandor Éva azonnal megünnepelte. Nem is akármivel.
„Szerintem a világ egyik legfantasztikusabb lángossütője a komáromi, a vasútállomás alatt. Odamentünk a férjemmel, és bár vettem neki is, egyetlen falatot sem kapott belőle. Annyira ki voltam éhezve, és annyira ízlett, még a fokhagymát is éreztem rajta, így percek alatt azt is begyűrtem, amelyiket Gábornak szántam. Lángossal ünnepeltem meg, hogy újra egészséges vagyok.”
Forgott vele a világ
Béhr Márton a Lüszisztraté premierje után még fellépett a komáromi Kaszás Attila-esten. Énekelt egy nagyot A padlásból, és pár nappal utána már érezte a tüneteket. Mint mondja: ő is a próbák során, a Jókai Színházban fertőződött meg.
„Nálam iszonyú fáradtsággal, levertséggel kezdődött minden. Egy nappal a premier után még azt hittem, hogy nincs baj, ez csak másnaposság. Pedig sem kedvem, sem energiám nem volt már semmihez. Aludni akartam. Napközben is. A következő reggel már lázasan ébredtem. Akkor még egyetlen pozitív eset sem volt a színházban, de én már sejtettem, hogy a koronavírus döntött ágynak. Olyan furcsán voltam lázas. Semmim nem fájt, még a torkom sem, csak éppen belázasodtam. Aztán jött egy szörnyű fejfájás, és az ízületeim is elkezdtek fájni. Mindez három nap alatt átment rajtam. Kifeküdtem, mint egy rendes influenzát. Ami viszont később következett, az nagyon durva volt. Három-négy nappal azután, hogy már kezdtem jobban érezni magam, hirtelen levert lettem, nem maradt bennem egy fikarcnyi energia sem. Egész nap aludtam. Ahogy javult az állapotom, nekiálltam takarítani, pakolgatni a konyhában. A hatodik nap reggel, ahogy felemeltem a fejem a párnáról, forgott velem a világ. Rég éreztem ilyet. Azt hittem, elfogyott körülöttem a levegő. Visszafeküdtem. Kicsit megnyugodtam. Később ablakot akartam nyitni, de nem bírtam felállni, kiegyenesedni. Visszaroskadtam az ágyra. Arra gondoltam, talán nyitva hagytam a gázt a konyhában, attól vagyok rosszul. Szőlőcukrot kellett bevennem, mert majd elájultam. Szilárd talajra kellett hajtanom a fejem. Amint felemeltem pár centire, mintha ringlispilben ültem volna, minden forgott velem. Irtózatosan rosszul éreztem magam. Egész nap nem ettem egy falatot sem, inni is csak alig ittam. Képtelen voltam lábra állni.”
A legrosszabbra gondolt. Attól félt, hogy szívroham kerülgeti, vagy agyvérzést kap. Nem tudta, mi ez, hiszen még sosem élt meg ilyet.
„Azt mondta az orvos, hogy várjak egy-két órát, s ha nem változik az állapotom, hívjak mentőt, bevisznek. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy be tudjanak jönni értem. Nem akarok pánikot kelteni, lehet, hogy ez csak nálam jött ki így. Hozzáteszem: kettős front volt akkor. A környezetemben többen is egy kis szédülésre, fejfájásra panaszkodtak, csak mivel le voltam gyengülve, nálam ez ilyen formában jelentkezett. Estére már jobban éreztem magam, másnap reggel pedig még jobban. Innentől számítva még egy hetet töltöttem otthon. Nagyon kevés energiám volt, de már léteztem. Jó tanácsként mondom: nem szabad pánikolni. Senki ne kövesse el azt a hibát, amit én követtem el, hogy amikor már egy kicsit jobban éreztem magam, elkezdtem tenni-venni. Pihenni kell. Ki kell várni, hogy teljesen elmúljon a betegség. Rá kell szánni tíz napot. Addig semmit nem szabad csinálni. Észnél kell lenni nagyon, mert lehetnek komolyabb következményei is a betegségnek. Ki kell várni szépen a teljes felépülést.”
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 45. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.