Balázsovits Lajos a Nemzet Színésze lett. INTERJÚ

Tíz éve már, hogy visszavonultan él. Budai otthonában a családjáról szólnak a napjai. Almási Éváról, a feleségéről, Editről, a lányáról, s természetesen a vejéről és az unokájáról. Ami erre árnyékot vet, az egy krónikus betegség. A COPD. Negyven évig dohányzott, tönkretette a tüdejét.

Balázs Béla-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. És most bekerült a nemzet nagy csapatába, a tizenkét fős „elit alakulatba”.

Lehet, hogy vannak kollégák, akik kimondottan hajtanak a díjakra. Nekem egyetlen vágyam az volt, hogy színész lehessek. Játszani és rendezni szerettem volna. A díjak nem foglalkoztattak. Erre a mostanira pedig végképp nem gondoltam. Hatalmas megtiszteltetés ez számomra, hiszen egy szakmai testület döntötte el, hogy én kapjam. Nincs benne semmi politika, semmi protekció. Nem forszírozta senki. Titkos szavazás eredménye. Itt nincs helye kortesbeszédnek. Aránylag rövid idő alatt született meg a többségi döntés. Az alapító okirat szerint a Nemzeti Színház mindenkori igazgatója közli a hírt az illetővel, hogy őt választották.

Elsőre mégsem vette Vidnyánszky Attilának a telefont.

Mert nem a saját, hanem a titkárnője számáról hívott, ami nincs a telefonomban. Éva, a feleségem aztán szólt, hogy ezt és ezt a számot vegyem majd fel, mert a Nemzeti Színház igazgatója fog hívni. Hívott is újra. Még ágyban voltam. Éva elment itthonról, gondoltam, lustálkodom egy kicsit. Egyébként ő is nagyon diszkréten kezelte az ügyet. A legapróbb jelét sem adta annak, hogy esetleg én is szóba jöhetek. Szólt, hogy erre az ülésre megy, én meg mondtam, hogy jó, szevasz, siess haza! Picike szomorúság azért van a dologban. Haumann Péter, akinek ezzel az elismeréssel a helyébe léptem. Szoros barátság kötött hozzá. Rengeteget dolgoztunk együtt. Már a Madách Színházban is kollégák voltunk. Aztán a Játékszínben, az igazgatásom alatt még rendeztem is őt. Az elmenetele körülményeiről is sokat tudok, mert a feleségével is jóban vagyok. Tudtam, hogy Péter súlyos beteg. Már a Balatonnál, Paloznakon éltek, és azzal jöttek fel Pestre, a kezelések miatt, hogy majd nyáron visszamennek. Volt egy pillanat, amikor az orvosok azt mondták neki, hogy sikerül megállítani, megfordítani a betegséget. Aztán mégsem. Tavaly nyáron találkoztunk. Aggódott értem, mert rossz bőrben voltam. Majd összeszedem magam, mondtam, de eszembe sem jutott, hogy itt hagy bennünket. Furán hangzik, amit mondok: lehet, hogy a túlvilágról üzent, hogy legyen a Lajos! A lényeg az, hogy most igazán boldog vagyok.

Tordy Gézától tudom, aki szintén tagja a nagy csapatnak, hogy fölényes pontszámmal győzött.

Sokan gratuláltak a Nemzet Színészei közül. Géza is, Bodrogi Gyula is, Szegedről Király Levente, szülővárosomból, Nagykanizsáról a polgármester és a régi barátaim. Nem vagyok érzelgős pasi, legfeljebb érzelmes. Kicsordult a könnyem. Éva mondta, hogy a szavazás után Cserhalmi Gyuri is örömmámorban tört ki. Nem is tudtam, hogy ennyire kedvel. Géza régi haver. Cserhalmival mindig jóban voltunk, de most tudtam meg, mit érez irántam. Felhívott, hogy képzeld el, most vettem észre a telefonomban, hogy úgy vagy beírva, ahogy Sári lányom hívott kislányként, amikor nagyon szerelmes volt beléd. Balázsovits Jalos! Hát nem aranyos? Szinetár Miklós is felhívott.

Sokaktól hallottam, hogy a kedvenc növendéke volt a főiskolán.

Nádasdy Kálmánnak is. Miklóssal a főiskola után is dolgoztam a televízióban. Hálás vagyok neki, mert mesterségtanárként nagyon érzékenyen foglalkozott velem. Nem akart belőlem mást faragni, mint aki voltam. Hagyott érvényesülni. Időnként még nehezményeztem is, hogy nem kapok tőle több instrukciót. Aztán kiderült, hogy nem állt szándékában direkt irányítani. Hagyott arra fordulni, amerre én akartam menni. Amerre a szerep sodort.

Többször feltették nekem a kérdést, hogy szerettem-e az úgynevezett szépfiú szerepeket. Nem voltam annyira csúnya fiú, tudom, de egy normális színházban aligha osztották volna rám a szörnyű természetű III. Richárd szerepét. Szinetár megtette. Major Tamás jelmezében játszottam, de csak a darab elejét vittük színre. Az egész tanári kar szája tátva maradt. Senki nem számított arra, amit tőlem kapott.

A Madách Színház tagja volt, amikor találkozott Luchino Viscontival, a híres olasz rendezővel, aki Thomas Mann A kiválasztott című regényének megfilmesítésére készült, és önt választotta a történet főszereplőjének.

Két filmben látott Cannes-ban. A Feldobott kőben és a Fényes szelekben. Tőle tudtam meg, hogy a magyar kultúrdiplomácia fúrta meg, hogy én kapjam a legjobb férfialakítás díját a fesztiválon. Visconti elárulta. Ő ezen annyira bedühödött, hogy ott, helyben elhatározta, megkeres, és felajánlja a Thomas Mann-regény címszerepét. Meghívott magához Olaszországba. Milánó mellett, a családi birtokon levetítette a Rocco és fivéreit. Lenyűgözött a film. Akkor már nagyon beteg volt. Azt mondta, ha felépül, megcsinálja velem a filmet. Sajnos nem épült fel. De itthon, a szakmában gyorsan elterjedt a híre, hogy dolgozni akar velem. És most elmondok egy intimitást. Két ember volt a pályámon, aki rá akart beszélni, hogy hagyjam el az országot, mert külföldön is sikeres lehetek. Nádasdy Kálmán és Páger Antal. Nádasdy behívott magához a főiskolára. Magas hangon beszélt. Hülyézte azt, akit nagyon szeretett. „Ide figyeljen, maga hülye – mondta –, szerzek magának útlevelet Bécsbe, menjen el! Magának nem itt van dolga!” De tanár úr, most végeztem, a Madách Színház szerződtetett, óriási kollégák mellett játszom. „Akkor is! Magának külföldön a helye. Milyen nyelven beszél?” Magyarul, tanár úr. „Akkor itt a névjegykártya, hívja fel a fiamat, holnap elkezd tanulni angolul. Aztán szerzek magának útlevelet, és elmegy Bécsbe.” Bécsbe? Mit csináljak én ott, tanár úr? „Maga hülye, Bécsből majd eljut valahogy Olaszországba. Ha oda kérek magának útlevelet, kilóg a lóláb.”

És Páger?

Vele forgattam egy tévéfilmben. Akkor mondta, hogy: „A legelső utadon azonnal húzz el Olaszországba! Nem itt a helyed.” De Téni bácsi, én itt… „Nem, neked oda kell menned!” Végül mégsem mentem. Itthon maradtam. A családom miatt. Képtelen voltam itt hagyni őket. Ki tudja, mikor, milyen körülmények között jöhettem volna először haza. Biztos, hogy más típusú karrier várt volna rám, de nem sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.

Izgalmas történet. De legalább a Nemzet Színésze lett.

Még mindig zavarban vagyok, ha erről beszélek. Elárulja a hangom. Dadogok. Komolyan mondom, ez hihetetlen. Ha a legmagasabb állami kitüntetést kaptam volna, akkor sem lennék boldogabb, mint ezzel a megtisztelő elismeréssel. Vidnyánszky Attila már jelezte, mert ma is beszéltem vele telefonon, hogy lesz majd egy ünnepélyes átadás az új évad elején, és nézők előtt, a Nemzetiben, egy előadást megelőzően adják át a díjat. Személyesen fogom átvenni.

A családi ünnepség azért megvolt?

Nem ünnepeltünk különösebben. Boldogság volt. Feljött hozzám a lányom, a vejem és az unokám, mert egy házban lakunk, és együtt felköszöntöttek. Láttam rajtuk, hogy mennyire örülnek. Elképesztő érzés volt. Majd Csopakon, ha együtt leszünk, ott fogunk ünnepelni. Most a szélrózsa minden irányában van a család. A vőm külföldön, mert nemcsak fogorvos és szájsebész, hanem a Magyar Síszövetség elnöke is. Edit is kiruccant itthonról a fiával, és Évának is dolga van. Megtaláljuk az idejét a családi összejövetelnek.

Három színész egy családban. Már rég összehozhattak volna egy különleges színpadi produkciót.

Az elmúlt tíz évben nem is voltak színházzal kapcsolatos nagy beszélgetéseink. Én már ugye, amikor eljöttem a Játékszínből, lehúztam a rolót. De most, hogy még azok is jelentkeztek, akikkel egykor együtt játszottam diákként, Nagykanizsán, valami megmozdult bennem.

Olyan csendben töltötte el ezt az elmúlt tíz évet, hogy most sokan azon is meglepődtek, hogy még él.

Ez az örömünnep remélhetőleg jobban ki fog húzni a betegségből, mint a sok gyógyszer. Felébredt bennem egy belső késztetés, hogy gyorsan össze kell szedni magam. Meg kell gyógyulnom.

Ez a díj ugyanis olyan gyógyszer, amelynek nincs semmiféle kellemetlen mellékhatása.

Nincs, nincs, nincs! Ez most talpra fog állítani. Én tényleg mindig színész akartam lenni. Ha a kaposvári színház Nagykanizsán játszott, mindig néztem az előadást. Fiúiskolába jártam, a színjátszó körben női szerepeket is játszottam. Még öregasszonyt is.

El sem tudtam képzelni, hogy valaha más legyek, mint színész. Az első budapesti, nagy színházi élményem a felrobbantott Nemzeti Színházhoz köt. A Peer Gynt volt műsoron. Major Tamással, Gobbi Hildával, Garas Dezsővel, Törőcsik Marival. Teljesen lenyűgöztek. Később Bodrogit láttam II. Richárdként, Gábor Miklóst Hamletként, Latinovitsot a Körszínházban. Nem emlékszem, hogy jutottam be a nézőtérre, de még el sem kezdődött az előadás, én már bent ültem. Évekkel később már ezekkel az emberekkel játszottam. Óriási élmény volt.

Akkor erőre fel, vesszen a betegség!

Itthon tréfásan azt szoktam mondani: vigyázzatok, mert úgy döntöttem, a ravatalról is fel fogok kelni. Most egy kicsit meg vagyok rogyva, de nagyon remélem, sikerül összeszedni magam.