Az önkéntesség lélektana. Segítek rajtad, és önmagamon is

Daniel Goleman ír le egy kísérletet, melynek során a résztvevőknek végig kellett nézniük, ahogy egy egyetemi diáklány rettenetes próbákon megy végig. A (beavatott) lány élénk érzelmi reakciókat mutatott, miközben olyan fotókat kellett megnéznie, amin egy összeégett test, vértől csöpögő arc volt, ezt egy patkány megfogása és simogatása követte, majd jeges vízbe kellett merítenie az alkarját harminc másodpercre, amit a fájdalom miatt csak húszig bírt. Aztán, mikor egy tarantellapókot kellett volna megsimogatnia egy terráriumban, akkor már felüvöltött: „Nem bírom tovább!” Ekkor a kísérletvezetők feltették a résztvevőknek a kérdést: ki lenne hajlandó arra, hogy önként a lány helyébe lép? A kísérlet – melyben a résztvevők a látványtól ijesztő érzelmi élményt éltek át – azt vizsgálta, hogyan hat a szorongás az együttérzésre. Az eredmények azt mutatták, hogy az empátia megjelenése összefügg azzal, ki mennyire szorongó alkat.

A segítségnyújtást és önkéntességet lehetővé tevő altruisztikus késztetésünk (olyan viselkedésforma, amikor akár saját kárunkra is segítünk másokon), mely az empátiából fakad, a bizonytalan kötődés miatti szorongásban elfojtódik, összezavarodik.

A magabiztos emberek nyilvánítják ki a legtöbb együttérzést, könnyen ráhangolódnak mások bajára, és azonnal a segítségükre sietnek. Gondoskodóbbak kapcsolataikban mint gyermekükkel törődő anyák, akár mint érzelmi támogatást nyújtó partnerek, mint gondozók, vagy akár egy bajba jutott idegenen segítők.

A szorongó emberek ellenben túlzott érzékenységgel reagálnak mások bajára, amitől az csak még rosszabb állapotba kerül, mert átragad rá a szorongás. Az ilyen karakterek, miközben átélik egy másik ember fájdalmát, olyan empátiás szorongást élnek át, ami, ha elég intenzívvé válik, már maga alá gyűri az együtt érző, empátiás embert is.

A mások sorsa felett aggodalmaskodó szorongó emberek, maguk is rossz állapotba kerülnek, tehát segítőből átváltoznak áldozattá.

Segítek, ameddig tudok

A másokról való gondoskodás tehát akkor a legerősebb, ha valakinek biztos talaj van a lába alatt, mert akkor nem merül el a másik érzéseiben, hanem képes fenntartani a sajátját, ami a segítségnyújtás, a megértés alapja lehet. Ha azonban ez nincs meg, akkor a saját szorongások és félelmek, kiegészülve narcisztikus énvédelemmel, oda vezetnek, hogy az illető nem képes együttérzésre, leginkább csak elmenekülni szeretne, vagy – és ez ma a leggyakoribb – távolságot tartani. Nagyon gyakran hallani olyan emberi történeteket, hogy a bajba jutott ismerős vagy családtag hiába kér támogatást, egyszerre egyedül találja magát. Ha azt kell átélni, hogy nem lehet számítani senkire, az még további szorongásokhoz vezet, mert nemcsak a saját problémákkal kell megküzdeni, hanem azzal a hatalmas csalódásérzéssel is, hogy cserben hagyták. Ennek vicces/kedves megnyilvánulását látjuk azokban a filmekben, ahol a szülő nőt kísérő leendő apuka a második pillanatban ájul el a szülőágy mellett, és őt kell felmosni, miközben eredetileg nem ő lenne a főszereplő.

De a mindennapi életünkben egy állásvesztés és vele együtt az egzisztenciális bizonytalanság is elérheti, hogy a barátok és rokonok kicsit hátrább lépnek, mert a segítőkészség mondatainál attól félnek, hogy majd most pénzt kell kölcsönadniuk, fel kell karolniuk azt az embert, akinek helyzete számukra is ijesztő.

A mai életben a legtöbb ember szorong valamiért. A pénz, a munkahelyek, a párkapcsolatok, a gyermekvállalás, a biológiai óra mind olyan tényező, melyeket nem tudunk szorongás nélkül kezelni. Kevesen vannak olyan megnyugtató élethelyzetben, hogy semmiért nem kell aggódniuk. A többség érzelmi erőfeszítéseinek nagy része megy el szorongáscsökkentésre, ami aztán az empátiás készség és hajlandóság csökkenéséhez is vezethet.

Nehéz megállni és önzetlenül segíteni

Philip Zimbardo írja le azt a kísérletet, melyet teológushallgatókkal végeztek 1977-ben, s mely arra irányult, hogy ha a sürgősséggel manipulálják a diákokat, annak lesz-e hatása az empátiás érzelmekre. A hallgatókat egy előadásra kérték fel az irgalmas szamaritánus evangéliumi példabeszédéről. A felkészülés és a tényleges előadás helyszíne egymástól távol esett, ami az időtényezővel való manipulációt lehetővé tette. Egy csoport diáknak azt mondták a felkészülés után, hogy máris késésben van, várnak rá, siessen át, a másik csoportnak, hogy még bőven van ideje, nyugodtan maradhat, de át is sétálhat. A két szituáció között egyetlen változó volt tehát: a sürgősség. A felkészülés helyszíne és a prezentáció stúdiója közötti mellékutcában a kísérleti alanyok minden alkalommal találkoztak egy köhögő, földre rogyó emberrel, aki láthatóan segítségre szorult. A hallgatóknak – mivel nem volt más a közelben – el kellett dönteniük, hogy mit tesznek, irgalmas szamaritánus módjára segítenek, vagy sem. Azok a diákok, akiknek volt még idejük, többségükben megálltak. Azonban a „siető” hallgatók 90%-a nem állt meg, hanem rohant, hogy megtartsa előadását az irgalmas szamaritánus témakörben. Az eredmény azt mutatta, hogy a derék és jó szándékú emberek is arra kényszerültek, hogy fontosabbnak tartsák saját jelenlegi gondjukat. Az időperspektíva tehát megváltoztatja az emberek viselkedését. Ha ilyen eredményt kaptak a kutatók 1977-ben, elgondolkodhatunk azon, milyen lenne most, amikor nyilvánvalóan olyan időkényszerben él mindenki, ami kiszorítja olykor az alapvető érzelmeket...

Húsz évvel később Robert Levine összefüggést keresett a nagyvárosok, az élettempó, a társas viselkedés között. Azt találta, hogy a leggyorsabb Boston, New York és több északkeleti város lett, a lista legvégén Los Angeles állt. Annak valószínűségét vizsgálta, hogy: visszaadnak-e az emberek egy leejtett tollat, segítenek-e egy járókeretes embernek felszedni a holmiját, átkísérnek-e egy vakot az úttesten, felváltanak-e egy negyeddollárost, feladnak-e egy „elvesztett” levelet, és adnak-e adományt a gyerekbalesetek megelőzésére létrejött szervezetnek. Nem meglepően, az eredmény: a segítőkészség és az élettempó fordított arányosságban áll egymással, vagyis minél lassúbb az élet, annál inkább megjelenik az empátia az idegenek iránt.

Empátiás készségeink sokkal jobban működnek egy nem rohanó, nem túlzsúfolt közegben, de csak akkor, ha állunk a saját lábunkon, és átéljük a valódi biztonságot, melyet magunk állítunk elő.

Segítek neked, és segítesz nekem

Az önkéntesség olyan cselekedet, melyben – mi lehetünk a domináns pozícióban, aki a segítséget nyújtja – átélünk bizonyos érzelmeket, mint a „jó ember vagyok”, „ott segítek, ahol tudok, mert jószívű és nagylelkű vagyok”. És ez így is van. Az önkéntesség általában fizetség nélküli munka, amit felajánlunk az épp rászorulóknak. Ez az „ajándék”, vagyis munkánk ellenérték nélküli gesztusa valójában nekünk is jó érzéseket ad. Lélektanilag tehát olyan narcisztikus érzelmeket élhetünk át, ami javít saját önértékelésünkön, láthatóvá teszi pozitív tulajdonságainkat, átélhetővé énünknek azokat a vonásait, melyek talán nem is látszanak a hétköznapjainkban. Segíteni tehát nagyon jó dolog, de kell hozzá az empátia, a magabiztosság, a szorongásaink kontroll alatt tartása és az, hogy önbecsülésünk optimális szintje megtámogasson. Aki segít, mindig erősebb és jobb pozícióban van annál, mint akiket ellát. Ez természetes és törvényszerű. A valódi nagylelkűség azonban nem igényli a köszönetet, a hálát vagy a csodálatot. Csendben és láthatatlanul is működik anélkül, hogy kikiáltanánk magunkról: „Ide nézzetek! Én segítek!”

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene