Az írónő, aki a fiával együtt belehalt a spanyolnáthába

Kaffka Margit nagyon szerette az életet, de az élet nem szerette őt, írta halálakor a Vasárnapi Újság. Vezetékneve egyetlen betűvel tért el a világirodalom klasszikusának tartott Franz Kafka vezetéknevétől. A hasonlóság még nagyobb, ha felidézzük, hogy volt idő (miután férjhez ment Fröhlich Brúnóhoz), amikor leveleit úgy írta alá: Fr. Kaffka Margit.

Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?

Kaffka Margit fiatalon, harmincnyolc évesen hunyt el. „Asszony létedre ember voltál, mint kevesen” – mondta búcsúbeszédében Babits Mihály. Korábban Ady Endre is úgy jellemezte őt: „Egy asszony, aki ember.” Az ilyen mondatokra ma sokan felkapnák a fejüket, és Kaffka Margit már akkoriban is azt írta Adynak: „Férfiúnak fogalma sem lehet róla, hogy milyen semminek érezheti magát egy asszony, ha egyszer ráébred… Bandika, mennyiért lennél helyettem asszony?”

„A mi kultúránk tagadhatatlanul férfi-kultúra, és Kaffka Margit tudatosan szembeszállt ezzel, fellázadt ellene” – írta Radnóti Miklós, aki a „legnagyobb magyar asszonyírónak” nevezte őt, Török Sophie pedig úgy fogalmazott: Kaffka Margit volt az, aki minden asszony helyett beszélt.

Forró magány

Az etnikailag vegyes, magyarok, németek, románok és zsidók lakta Nagykárolyból (románul: Carei) származó Kaffka Margit már kamaszként is verseket ír; ezeket édesanyja elküldi egy idősebb rokonuknak, aki a Petőfi Társaság tagja. „Nem rosszak a lányod versei, édes húgom – válaszolja az iskolázott rokon –, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Kár volna, ha nem a főzőkanál mellett maradna meg.”

Kaffka Margit vidéki tanítónőként indul, de a gyárfüstös, zsúfolt Miskolcot unalmas, pókhálós kisvárosnak tartja („korlátolt, otromba, elmaradt és nyomorult Mucsa”), ahol a háztartás és az iskola rabjának érzi magát. Első férje Fröhlich Brúnó erdészmérnök, akivel „érzelmivel megalapozatlan” házasságot köt. Retteg, hogy a hajszolt hétköznapok megfojtják benne a költőt és az írót. Pesten érzi jól magát, a „bűnös, isteni metropolisban”.

1910-ben elválnak, Budára költözik, ahol földszinti lakást bérel, Füst Milán visszaemlékezése szerint egy homályos, rosszul fűthető lakást, amelynek a berendezése is szedett-vedett volt. Vasárnaponként azonban irodalmi szalonokat tartott itt, nála gyűltek össze a nyugatosok, hogy aztán a Bristolban vagy a Márványmenyasszony vendéglőben fejezzék be az estét.

Kaffka Margit ekkoriban különféle szerelmi kalandokba bonyolódik (életrajzírói szerint „lépcsőnek használta a férfiakat”), viszonya van Papp Viktor hírlapíróval, Fémes Beck Vilmos szobrásszal és a Nyugat nagy tekintélyű szerkesztőjével, Osvát Ernővel is. Műveiből azonban, ahogy Illés Endre írta, „forrón süvít a magány”.

Még Adyval is van egy furcsa románca, egy este fiákeren hajtanak hazafelé egy pezsgős vacsora után, amikor a költő „célratörően közeledik” felé, „szobalányoknak való fogdosásokkal traktálja”. Ady akkoriban már sokat iszik, s bár Kaffka Margit tiszteli benne a költőt, mint férfit azonban „gusztustalannak” tartja, ezért nem kér az ölelésből, kiszáll a konflisból, és inkább gyalog megy haza.

Ekkor már a Nyugat állandó szerzője, mégis folyamatosan anyagi nehézségekkel küzd. Egész nap kenyér után futkos, kisfiát egyedül neveli, s közben krajcáros gondok nyomorítják: cipőtalpa lyukas, és gyakran úgy spórol, hogy nem ebédel. Emellett önérzetes is, semmit sem fogad el ingyen, nem lehet őt meghívni egyetlen kávéra sem. Egyszer báró Hatvany Lajos vendégeként néz meg egy színházi előadást, majd – Hatvany tiltakozása ellenére – akkurátusan leszámolja a belépő árát a mecénás tenyerébe.

Dühbe duzzadt kanpulyka

Különös ismertetőjegye, hogy sokat beszél. Ahogy Tersánszky Józsi Jenő írja utóbb: megállás nélkül csacsog, ő a fő közbekotyogó, a tárgytól elcsapongó, aki retiküljéből gyakran előkapja a noteszét, hogy feljegyezzen valamit.

Amiben minden kortársa egyetért: Kaffka Margit öltözködik a legslamposabban. Szabó Dezső az Életeim című memoárjában így ír róla: „Nem ismertem nőt, sem cselédet, sem hercegnőt, aki annyira ellent tudott állani annak a természetes női ösztönnek, hogy némi ízlést mutasson öltözködésében, mint ő. Öltözete állandóan egy vad néger plasztikai muzsika volt, hol minden darab a maga elütő hangjával ordinkálta a maga makacs nótáját, miközben az egymáshoz nem illő színek vad pofozkodása csattogott. Hihetetlen mértékben nem volt ízlése. Kalapja sajátságos középlény volt egy afrikai bennszülött falusi ház, egy tigris tank és egy dühbe duzzadt kanpulyka között, blúza ravatalos fekete, de szoknyája rikító zöld. Míg cipői zord tanítónői, majdnem férficipők. E nő nem volt szép, de megállító arca volt. Valószínű, hogy mélyen aláárkolt, nagy sötét szemei állították meg az ember pillantását.”

Ezek a szemek Szabó Dezsőt is megállítják, olyannyira, hogy együtt utaznak Párizsba, később pedig Kaffka Margit félig tréfás ajánlatot tesz neki: „Ha te engem elvennél feleségül, még ötszáz év múlva is írnának rólunk, mint híres szerelmesekről.”

„Kár volna a strapáért, Margit lelkem – hangzik Szabó Dezső lakonikus válasza. – Hidd meg nekem, még ötven év, még öt év múlva sem írna a kutya se rólunk.”

„Álmomban se csallak”

Kaffka Margit végül Lesznai Anna írónő családjának körtvélyesi kastélyában ismerkedik meg élete nagy szerelmével, a nála nyolc évvel fiatalabb, lőcsei születésű Bauer Ervinnel. „Szerény, egyszerű modorú, teljesen póztalan ember, nagyon csinos fiú és okos, de főleg végtelen jó. Ő a legjobb, legkedvesebb ember a világon” – írja egy ismerősének. A Bauer család ellenzi a házasságot, „nem nagyon szimpatíroznak” Margittal, aki azonban – életében először – boldognak érzi magát.

A felhőtlen öröm nem tart sokáig, néhány nappal később kitör a háború, Bauer Ervinnek be kell vonulnia. Gyorsan összeházasodnak (felhajtás nélkül, a városházán szerzett tanúkkal), mert úgy gondolják, egy katonafeleségnek nagyobb esélye van arra, hogy férje közelében legyen.

Addig is leveleket és táviratokat küldenek egymásnak. „Édes szerelmes egyetlen Margitkám, galambom, drága mindenségem”, írja a férj, akit hátországi állomáshelyekre vezényelnek, előbb Kassán, majd Temesváron teljesít szolgálatot a hadikórház kórboncnokaként. Kaffka Margit fölmentést kér tanári állásából, és férjéhez utazik („kit szívvel, szóval vallak, és álmomban se csallak” – írja róla a Litánia című versében).

A kenyérgondokat ők is megérzik, jegygyűrűiket kénytelenek zálogba tenni. 1918 májusában Kaffka Margit verskötetéről Ady Endre közöl méltató kritikát a Nyugatban: „Gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnő, azaz: költő. […] Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő a feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókot mondani.” 

„Éhes fia, Laci”

1918 nyarán Kaffka Margit a dévai Állami Reáliskolába íratja be fiát. Levelezésük fennmaradt: „Édes jó anyám! Legyen olyan jó, küldjön csomagot, mert korog a gyomrom. Kezeit csókolja éhes fia: Laci.” Kaffka Margit postafordultával válaszol neki. „Az Ervin bácsitól kapott kiskést el ne veszítsd, a kabátod el ne hagyd, s a fehérneműszekrényt tartsd rendben egy kicsit, ha szeretsz. Ölel nagyon szerető Édesanyád.”

Sokat ingázik Budapest és Temesvár között. Szeptemberben a spanyolnátháról ír férjének. „Szörnyű a járvány itt, sokan halnak. Kellemetlen baj mindenképp, mert néha egy hétig 40 fokos lázzal és őrült rosszulléttel jár. Holnaptól nem járok villamoson.”

Fiának azt írja, szomorú béke jön. „A háborút elvesztettük, ahogy azt sokszor jósoltam. Az ántánt se jobb, mint mi lettünk volna, ha mi győzünk (nem mi, hanem a háborút intéző dísz-emberek). Ahogy mi bántunk románnal, orosszal, szerbbel, most ugyanúgy bánnak velünk.” Levele végén azt a tanácsot adja fiának, „dolgozni, élni kell a hazáért, nem meghalni oktalanul és fiatalon”. Férjével néha naponta több levelet is vált. Bauer Ervin arra biztatja feleségét, tartson ki. „Eljön még a mi időnk! Remélem, nemsokára.”
 

Spanyolnátha

1918. november 25-én Schöpflin Aladár jár nála látogatóban. „Nyugodt volt, derűs kedvű, az arca is kisimult. Örült, hogy nincs már háború, nem kell többé féltenie fiatal férjét.” Margit a regényterveiről beszél, vendégét étellel és borral kínálja. Laci fia, aki addigra hazaköltözött az internátusból, fejfájásra panaszkodik. Az anya lefekteti gyermekét, de beszélget tovább vendégével, a fejfájásnak nem tulajdonít jelentőséget.

Másnap azonban rendkívül magas lázzal kórházba kerülnek, a túlzsúfolt influenzás osztályra. Két szomszédos kórteremben helyezik el őket. Az első diagnózisok még biztatók. „Kaffka Margit beteg” – írja a Pesti Napló, de hozzáteszik, hogy a gondos kórházi ápolásnak köszönhetően valószínűleg csakhamar visszanyeri egészségét.

A kórtermek között tilos az átjárás, Kaffka Margit azonban nehezen viseli, hogy nem láthatja szeretett fiát, ezért minden erejét összeszedve az ajtó felé iramodik, az ápolónővérnek kell őt lefognia. Egészségi állapotuk romlani kezd, anyánál és fiánál is súlyos, kétoldali tüdőgyulladás jelentkezik, s a gyógyszerek nem segítenek. Kaffka Margit magához kéret egy szolgálatot teljesítő orvostanhallgatót, és közli vele a végrendeletét.

Drága lélek, Isten veled!

„Mondja meg az uramnak, akit imádtam és olyan boldog voltam vele, amilyen boldogságot csak álmodni tudtam, hogy ne gyászoljon engem. Ne állítson sírkövet, az én emlékezetemet nem egy sírkő fogja őrizni. Nősüljön meg hamar, de csak olyan nőt vegyen feleségül, aki éppen úgy a magasba viszi, mint ahogyan én vittem. A fiamból, aki egyszerű gyerek, neveljenek becsületes embert.”

Nem sokkal később férje is megérkezik, szótlanul ölelik egymást órákig. Másnap Kaffka Margit arca szilvakék. Enni kér, húst kíván, de amikor a nővér a terítékkel az ágyához ér, felkapja a kést, és magába akarja szúrni. Injekciót kap, megnyugszik, és férje karjaiban meghal. Harmincnyolc évesen. Tizenkét éves fia egy nappal éli túl.

Kaffka Margitot és fiát, Fröhlich Lacit 1918. december 3-án helyezik végső nyugalomra Budapesten, a Farkasréti temetőben. Közös sírba temetik őket. A tomboló járvány ellenére a temetésen az irodalmi élet számos ismert alakja részt vesz, a halottasházat elborítják a koszorúk.

„Kaffka Margit elment – mondja búcsúbeszédében Móricz Zsigmond. – Mint jó anya elvitte magával, megmentette e kínnal teljes élettől egyetlen gyermekét; mint jó ember itthagyta mindannyiunk vigasztalására lelkének drága szülötteit: könyveit. […] Kaffka Margit, kedves társunk, nemes asszony, kemény ember, drága lélek, Isten veled!”

Epilógus

Férje, Bauer Ervin néhány hónappal később megnősült, elvette Szilárd Stefánia matematikust, aki két gyermeket szült neki. Előbb a berlini Rákkutató intézetben dolgozott, majd 1925-ben családjával a Szovjetunióba költözött, ott jelent meg főműve, az Elméleti biológia. Sorsának későbbi alakulásáról sokáig semmilyen információ nem jelent meg a magyar sajtóban, nem véletlenül: a sztálini koncepciós perek során a Bauer házaspárt elítélték. Egyes források szerint agyonlőtték őket, mások szerint a Gulág süllyesztőjében tűntek el.

S hogy mi lett Kaffka Margit írói örökségének a sorsa? Radnóti Miklós róla írta doktori disszertációját, de amikor 1938-ban kiment a farkasréti temetőbe, hogy néhány szál virágot tegyen a sírra, a temető gondnoka tanácstalanul tárta szét a karját: a „Kaffka Margit” név ismeretlenül csengett számára.

„A magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot” – írta Schöpflin Aladár, Török Sophie pedig egy, a Nyugatban közölt esszéjét (Hol az én életem? Kaffka Margit emlékezete) azzal zárta: „Senkije se maradt, se családja, se híre, se olvasója.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/49. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene