Az elvetemült és mindenre elszánt önkéntesekről

Vasárnap

Állatmentő és embermentő önkéntesek százait ismertem meg mintegy két évtized alatt a munkám során, és merem állítani, hogy igen magas hőfokon égnek. Nem ismernek lehetetlent, és időnként rendkívül elfogultak. Állítom ezt róluk szeretettel és mélységes tisztelettel.

Befogadás és elfogadás

Nagyon sok becsületes, ideiglenes és ál állatmentőt ismerek. Megtapasztaltam azt is, hogyan lehet őket megkülönböztetni.

A becsületes állatmentők nem titkolóznak, tárt kapukkal várják az őket segítőket, az adományozókat és a kutyák szocializálódásában segédkezőket egyaránt. Nyílt napot tartanak, az állatok világnapján kivonulnak védenceikkel a terekre. Egy baj van velük csupán, hogy ők maguk menthetetlenek. Amint sikerül néhány kutyát örökbe adniuk olyan gazdiknak, akiktől rendszeres visszajelzést kapnak az állat állapotáról, máris betelnek a kennelek újabb gazdira váró ebekkel. Időnként más bajba jutott szervezeteket segítenek ki, és alig győzik a rengeteg tennivalót. Ez elsősorban a magánkézben vagy civil szervezetként működő menhelyekre érvényes. Mégis szeretetreméltók ezek az önkéntesek, mert azt ajándékozzák a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott állatoknak, ami a legértékesebb, a szabadidejüket. Érdemes melléjük állni, mert különben beleroppannak abba, hogy képtelenek eltűrni a négylábúak, legyen az kutya vagy macska szenvedését, és minden követ megmozgatnak a megmentésük érdekében.

Icát évtizedek óta ismerem, önkéntesként és menhelyvezetőként egyaránt dolgozott, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Meggyőzni őt bármiről egyenlő a lehetetlennel, makacs és szívós, nagyon sok rosszat tapasztalt az emberek részéről, ezért idővel meggyűlölte őket. Akiről „kiszimatolja”, hogy nem lesz belőle megfelelő gazdi, annak nem ad kutyát. Néha próbáltam meggyőzni, hogy esélyt kell adni a befogadónak, de hiába.

Az ideiglenes állatmentőt arról ismerni fel, hogy időnként részt vesz az önkéntesek csapatával a mentésben, aztán megcsömörlik a negatív tapasztalatoktól, és odébbáll.

Az ál állatmentő ennél jóval veszélyesebb fajta, mert érdekből és a látszat kedvéért cselekszik. Edina, a nyugalmazott hölgy több kisebb méretű kutyát fogadott be az utóbbi években, akiket bent tart a lakásban, nem éppen higiénikus körülmények között. Sok köztük a sérült, hiányzó végtagú állat, de akadnak fajtatiszta egyedek is, akik könyörtelen állatszaporítóktól kerültek hozzá. Túl sokan vannak, nem győzi a takarítást, így az állatok ismételten rossz, elfogadhatatlan, ingerszegény környezetben élnek. Majdnem úgy, mint a kegyetlen szaporítóknál. Az ál állatmentők másik csoportja igencsak aktív a közösségi oldalakon, meglátnak egy láncra vert állatot valamelyik porta udvarán, vagy autózás közben egy szabadon kószáló négylábút az út mentén, és félreverik a harangokat. Hozzáteszik, hogy nekik most nincs idejük kimenni, de „valaki” segítsen már. Amikor éppen ráérnek, és magukhoz veszik egy időre az állatot, akkor világgá kürtölik, és szidnak mindenkit, aki nem jelentkezik ideiglenes vagy állandó befogadónak.

Mondhatná valaki, nagy az Isten állatkertje, valóban nagy. Mégis azzal zárnám a leírtakat, hogy szerencsére még mindig elég sok a becsületes, igazhitű állatvédő, akikben bízhatnak kutyák és cicák.


 

Elaludt ez az ország?!

A környezetvédő, környezetszépítő önkéntesekkel az utóbbi években barátkoztam össze.

Rendszerint a harmincas éveikben járó családokról van szó, akik néhány esztendőt külföldön is eltöltöttek már tanulmányaikat követően. Az ott látott, tapasztalt környezetszépítést, a már feleslegessé vált tárgyak újrahasznosítását leginkább a szülőhelyükön szeretnék megvalósítani. Mondván, hogy külföldön már teljesen más az emberek életkörnyezethez való viszonya. Ez az ország maradi, és az emberek túlságosan fásultak, egymásra mutogatók. Jankó kétgyerekes családapa, önkéntesként részt vett számos olyan projekt kidolgozásában, melyeket pályázati pénzen valósított meg más, hasonlóan gondolkodó korabeli önkéntessel. Rengeteg tetszetős, igazán hasznos tervük valósult már meg a városban, mert szakképzett kertészekkel, tervezőmérnökökkel együttműködve végzik a dolgukat. Minden lépést megfontolnak, több évre előre terveznek, és a már kész parkokat, facsemetéket és virágágyásokat egész évben lelkesen gondozzák. Ami Jankónak és a baráti körének felróható, hogy a rengeteg erőfeszítés ellenére is túl sokat bírálják a környezetüket. Az utóbbi időben már a középkorosztály is részt vesz a környezetszépítésben, és a nyugdíjasként még több szabadidővel rendelkező önkéntesek is csatlakoztak hozzájuk.

Ők annyiban különböznek Jankóéktól, hogy nem ítélkeznek azok felett, akik másképpen élnek, és már nem nagyon kívánnak ezen változtatni.


 

Embermentés „nem középiskolás fokon”

Szándékom szerint szívesen kihagytam volna az embermentést, illetve azoknak az önkénteseknek az említését, akik értékes szabadidejüket arra szánják, hogy segítsenek bajba jutott, hátrányos helyzetű embertársaikon.

Sokan vannak, és nagyon szeretem őket. Egy részük kint dekkol kánikulában vagy havas esőben is az utcán, és próbálja meggyőzni a járókelőket arról, hogy rendszeresen támogassa jövedelméből a rászorulókat. Oly sokszor küldik őket a fenébe, és oly kevés alkalommal értik meg a szándékukat, de ez sem tántorítja el őket attól, hogy folytassák a munkát. Csekélyke, jelképes összeget kapnak csupán, és tulajdonképpen nem is ezért teszik. Mások ételkiadókban vállalnak ingyenmunkát, vagy élelmiszert gyűjtenek az éhezőknek. Őket is gyakran szidják azok, akik egész életükben dolgoztak, és éhbérből fizették a rezsiköltségeket, hogy miért az ingyenélőknek segítenek. A professzionális embermentők éjszakai melegedőkben, szociális központokban dolgoznak, mint Mónika. Azon karizmatikus vezetők egyike, aki meg tudja szólítani a lakosokat, és képes meggyőzni őket arról, hogy az idénymunkát vállaló hajléktalanok képesek felzárkózni, és idővel ismét önellátókká válni. Ékes példája annak, hogy az embermentéshez, az állatmentéshez és életkörnyezetünk szebbé tételéhez nem árt némi szakértelem. El kell tudni magunkat időnként vonatkoztatni a helyzetektől, sorsoktól ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk. Ne sajnáljunk és lesajnáljunk! Önkénteskedjünk és jótékonykodjunk együttérzéssel, de elsősorban azért, hogy szebb legyen a világ, és mi magunk jobb emberekké váljunk benne. Ne bíráljunk másokat amiatt, ha ők nem teszik és nem érzik szükségesnek. Ettől egyáltalán nem leszünk többek és értékesebbek.

A minap fejeztem be Kepes András, A boldog hülye és az okos depressziós című könyvének olvasását. Az utolsó lapon Rumin, egy tizenharmadik századbeli perzsa misztikus költő sorai állnak. „Tegnap okos voltam, így meg akartam változtatni a világot. Ma bölcs vagyok, így megváltoztatom magam.”

A szerző az Új Szó munkatársa


 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene


 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?