Anyanyelvi oktatás teljes elhivatottsággal

Már gyerekként is tanító néni szeretett volna lenni?

Az sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán leérettségizhetek. Az ötvenes években nem volt Balogfalán, sőt Gömörben sem szokványos, hogy egy falusi lány tanuljon. Édesanyám, aki akkor már súlyos beteg volt, azt szerette volna, ha munkába állok a gyárban, és minél előbb férjhez megyek. Beírattak ugyan a füleki gimnáziumba, de még augusztus 31-én sem tudtam, mehetek-e a tanévnyitóra. Végigbőgtem az éjszakát, de reggel édesapám, aki mindig vajszívűbb volt, és látta bennem a hatalmas akaratot, azt mondta, menj. Tizennégy éves voltam, öcsém nyolc, húgom hat, amikor édesanyánk meghalt, édesapánk tíz évvel később hunyt el. Szomorú, nehéz évek voltak ezek, de édesapám, míg élt, nagyon törődött velünk. Nagyanyám volt a segítségére, aki ugyan nem lakott velünk, de mindig rajtunk tartotta a szemét. Nagyon értelmes, ma azt mondanánk, haladó gondolkodású asszony volt, másként látta a világot, mint a kortársai többsége. Ő már akkor zongorára járatott engem, azt akarta, hogy tanuljak, műveljem magam – talán látott is bennem valamit, de annál szigorúbb volt, hogy ezt kimondta volna.

Terelgette, óvta a kistestvéreit? Próbált anya helyett az anyjuk lenni?

Tudatosan nem, de persze, odafigyeltem rájuk, és a pedagógiai érzékemet is rajtuk próbálgattam. Rebellis gyerek voltam, soha nem akartam beállni abba a sorba, amelybe mások állítottak volna. Sok minden akartam lenni, még újságíró is, mert gyerekként írogattam az akkori pionírlapokba. Rengeteget olvastam, és volt érzékem ahhoz, hogy jól válasszak, de azért élvezettel hallgattam azt is, amikor a szomszéd néni az utcabeli gyerekeknek filléres füzetekből olvasta fel Angyal Bandi történeteit – nem is tudta, hogy amit tesz, az mesepedagógia. Minél többet olvastam, annál inkább beláttam: ahhoz, hogy íróember legyek, kevés a vágott dohányom. De ez mind fontos tanulóidő volt. Most olvasom Robert Greene könyvét, A kiválóság hatalmát, és ő ír arról, hogy mindenkinek kb. tízezer órára, azaz tíz évre van szüksége ahhoz, hogy megérjen, összeszedje az alapkészségeket ahhoz, hogy elinduljon az útján

És ez az út az ön esetében egyenesen a katedrára vezetett.

Hamarabb, mint hogy képesítésem lett volna hozzá. Távúton Nyitrán végeztem a magyar–szlovák szakot, közben Csízben tanítottam, ez volt a második főiskolám. Az igazgatónő Kolár Péter édesanyja, Erzsike néni volt, ő és a férje Auschwitzból jöttek haza. Amit tőlük tanultam emberségből, tisztességből, tartásból, az egy életre szóló útravaló volt. Soha nem felejtem el, hogy egyszer kilakkoztam a körmöm, és Erzsike néni azt mondta: Zita, ne ezt lássák magán a gyerekek, hanem a felkészültséget érezzék. Nagyon elszégyelltem magam, és örökre megjegyeztem, hogy a gyerekek elé belső értékekkel kell kiállni. Utána tanítottam Rimaszécsen, Ajnácskőn és Almágyban – mindenhol olyan igazgatóim voltak, hogy csupa jót és hasznosat kaptam, sosem traktáltak ideológiával.

Lehetett azokban az években új módszerekkel kísérletezni?

Én mindig érdeklődtem az új módszerek iránt, így kezdtem el foglalkozni azzal is, hogyan lehetne egy tananyagot úgy átadni, hogy azt a gyerek is élvezze – a gyengébb csoportban dolgozzon, a tehetségesebb pedig egyedül próbálja megoldani az igényesebb feladatot. Akkor még türelmetlen voltam, nem tudtam, hogy a nevelés hosszú folyamat, egy képesség huzalozása az agyban évekig tart, és a gyerek akkor is tanul, amikor nem aktív. Egy osztályban mindig vannak szóvivők, akik viszik a prímet, a többiek látszólag vitetik magukat, de közben ők is szívják magukba a tudást.

Szlovák szakos volt Gömörben, ahol a hatvanas-hetvenes években minden magyar gyerek úgy ment magyar iskolába, hogy otthon soha nem hallott szlovák szót. Nem lehetett egyszerű dolga.

Mindenféle segédeszközöket gyártottam, játékokat találtam ki. Abból indultam ki, én magam hogyan kezdtem szlovákul tanulni, mert Balogfalán is csak magyarul beszéltek. Amikor harmadik osztályban megkaptuk az első szlovákkönyvet és az volt beleírva, hogy „poď sem”, nagyon csodálkoztam, hogy ami magyarul szemet jelent, az szlovákul azt, hogy ide. Pedagógusként is sokszor ilyen alapokra kellett építenem, de valahogy mindig ráéreztem, mivel lehet megfogni a gyerekeket.

Később pedig a kollégákat is meg tudta nyerni annak, hogy állandóan képezzék magukat.

Az illetékesek látták, mennyire aktív vagyok, és elhívtak a Rimaszombati Járási Módszertani Központba gyakornoknak. Ez egy nagyon jó intézmény volt, amit most fedeznek fel újra az oktatásügyi minisztériumban. Kell a pedagógusoknak a módszertani útmutatás, az új dolgok, és nem utolsósorban az is, hogy ismerik egymást, tapasztalatot cserélnek. Sajnos 1993 óta, amikor megszűntek a módszertani osztályok, teljesen magukra vannak hagyva. Pedig a diploma még nem elég ahhoz, hogy valaki jó pedagógus legyen, a folyamatos fejlődéshez folyamatos tanulás kell.

A pozsonyi Pedagógiai Kutatóintézet munkatársaként szlovák tankönyvet is írt, majd egyik napról a másikra elveszítette az állását. Nagyon kétségbeesett?

1994-ben munkanélkülivé válni maga volt a tragédia. Sokat tépelődtem, de egyszer csak csörgött a telefonom, és Fodor Attila hívott, hogy az SZMPSZ-ben (Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége – a szerk. megj.) megteremtettek egy főmunkatársi béralapot, oda felvennének. Alapító tag voltam, de addig társadalmi munkában, civil kurázsiból végeztem a munkám, mint sokan mások is. Az egy hőskorszak volt, a fizetett állásom is úgy kezdődött, hogy a szövetség irodájában két éjszaka kartonpapíron aludtam. A nulláról építettünk fel mindent, és ez így is volt jó, mert tudtuk értékelni az eredményeket. Semmink nem volt, csak jövőképünk: a szlovákiai magyar pedagógusok munkáját akartuk segíteni, és ezáltal az egész helyi magyar közösséget.

Ezt a munkát értékelte most az államfő is, ami nagy dolog, hiszen kimondatlanul is azt jelenti, fontosnak tartja, hogy a nemzetiségi oktatás színvonalas legyen.

Úgy érzem, hogy ez a díj az egész közösségünké, nem csak én kaptam. Nem is akartam elhinni, amikor telefonáltak az elnöki palotából, oda kellett hívniuk a hivatalvezetőt, hogy meggyőzzön. Amikor megkérdeztem, miért esett rám a választás, azt mondta, nézzek vissza a pályámra.

Ez a pálya egy nagyon szép és tartalmas ív után 2004-ben visszakanyarodott Rimaszombatba. Visszahúzta a szíve?

Gömöri vagyok, ennek a tájnak a szépségeit és értékeit akartam megmutatni a gyerekeknek, vagy inkább felfedeztetni velük. A Rimaszombati Regionális Pedagógiai Központban könyvbe gyűjtöttük a helyi hagyományokat, természeti, művelődéstörténeti, honismereti kincseket, és módszertani kiadványt is írtunk hozzá. A helyi és regionális értékekre való nevelés azóta választható tantárgy számos gömöri iskolában, de 2007-ben elindult egy regionális projekt is, amelynek keretében szakköröket, tanulmányi versenyeket, hagyományok hetét szervezik az egyes iskolák. Idén már a tizenötödik projektünkön dolgozunk, és ebben a műhelymunkában benne vannak a pedagógusok, a gyerekek, sokszor a szülők is. A tanulás és szórakozás által közösséggé formálódnak, ezt rendkívül fontosnak tartom, mert csak az erős közösség képes megőrizni az identitását.

Egy ilyen díj után sem ül a babérjain. Vannak új ötletei, esetleg dolgozik valamin?

Most fejezzük be azt a kiadványt, amelyben a szövegértési kompetenciák módszertanát és óravázlatait foglaljuk össze, mert minden felmérésben ezzel van a legtöbb gondjuk a gyerekeknek. Emellett pedig meg akarom írni a Rimaszombati, a Nagyrőcei és a Rozsnyói járás magyar iskoláinak történetét. Ilyen 1909 óta nem jelent meg, a ʼ90-es évek óta sok iskolában krónikákat sem vezetnek. Így most kutatok, polgármesterekkel, adatközlőkkel beszélek és gyakran igazi kincseket találok. Füleken olyan krónikák vannak 1920-ból, ʼ38-ból, ʼ50-ből, hogy elsírtam magam felettük. De láttam Egyházasbástban olyan 1946–47-es osztálynaplókat is a szlovák iskolából, ahol minden gyerek csak négyest, ötöst kapott, vagy azt írták a neve mellé, hogy nem osztályozható, vagy átköltözött Magyarországra. Ez is a múltunk, sok megszűnt iskolánknak csak ennyi nyoma maradt. Ha mi nem fogjuk feldolgozni, dokumentálni, más nem teszi meg helyettünk.

Ön szerint a mai pedagógusoknak a tisztességes béren kívül mi hiányzik a legjobban?

A szakmai felkészültség, aminek köszönhetően tudnák, hogyan kell a gyerekeket megtanítani tanulni. Ma rengeteg továbbképzés van, de a legtöbb csak a pontszerzésről szól. Ez teljes tévút, mert akit érdekel a szakma, az önszántából is képezi magát, akit meg nem, az úgysem tanul meg semmit. A pedagógusi hivatás, amivel gyakran szeretnek a kollégák is érvelni, nem puszta munkavégzést jelent, hanem a szakma iránti teljes elhivatottságot és odaadást.