Amikor egy fiatal szülő távozik örökre

f

Hogyan lehet érzelmileg kezelni egy ilyen helyzetet?

Ha meghal egy fiatal, közeli szerettünk, távozása értelmetlennek és kibírhatatlannak is tűnhet. Mindenkiben feltolulhat a kérdés: miért pont ő? És szinte ugyanakkor: most mi lesz velem/velünk?

A túlélés kettős érzelmi terhe

Amikor valaki elveszíti fiatal társát, és ott marad egyedül szülőként, az rendkívül nehéz élethelyzet, mert az illetőnek egyszerre kell a múltba és a jövőbe is tekintenie. Helyt kell állnia a családban, és futnia kell a tudattalan gyászfolyamatnak is. Mikor ilyen élethelyzetet hollywoodi filmen látunk, akkor ennek a heroikus érzelmi munkának csak a felvillanásait látjuk, és legtöbbször gyorsan megmutatják nekünk a „kivezető utat”, egy szimpatikus és szeretetteljes személy képében, aki kevés problémával, sikeresen alkot majd új családot. Láthatjuk, hogy nem feledik az elhunyt személyt, de az élet folytatását képviselik.

Ám a valóságban nem ilyen egyszerű a helyzet. Sokszor találkozunk olyan gyászolóval, akinek érzelmei között ott a fájdalom, a veszteség érzése. Aki azt fogalmazza meg: „egy részem veszett el”, tulajdonképpen azt a belső valóságot írja le, ami a realitás, mert bizonyos értelemben önmagunkat a kapcsolatainkon keresztül is definiáljuk. Ha a legfontosabb kapcsolatunk szétszakad, és helyrehozhatatlan veszteség éri, akkor lassú folyamat, amíg a túlélő fokozatosan felépíti magában az „elvesztett másik” belső képét, és lassan ennek köszönhetően enyhülő szorongásokkal képes lesz arra, hogy a jövőn gondolkodjon.

A fájdalomtól való megszabadulás vágya

Sokszor találkozunk a pszichoterápiás rendelőkben olyan férjekkel és feleségekkel, akik a gyász fájdalmát elviselhetetlen tehernek írják le. Olykor megfogalmazzák, hogy ilyen érzelmi helyzetben mit lehetne mondani a gyerek(ek)nek, hogyan lehetne egyáltalán normálisan élni?

És minden kérdésükre csak az lehet a válasz, hogy lassan az érzelmek változni fognak, ám ezt sajnos nem lehet siettetni. Aki gyorsan akar haladni, majdnem biztosan úgy él majd, hogy maga előtt görgeti a fel nem dolgozott halál és veszteség élményét.

Mikor amerikai katasztrófafilmet látunk, amiben a főhős még a saját vagy valakinek a gyerekét is menti, általában rövid, lényegre törő párbeszédeket hallunk, s ezekben a tájékoztatás a helyzet komolyságáról a legkisebb számára is érthetővé válik, hiszen építeniük kell az ő együttműködésére is. A cél, hogy sikeresek legyenek, megmeneküljenek, lehetőleg az időgazdálkodásban hátráltató gyerekhiszti, a félelem szülte rosszalkodások és a szófogadatlanságok kiküszöbölésével. Ha a jeleneteket modellként értelmezzük, akkor a felnőttek nem tesznek mást, mint a jelenlévő gyereket kettős szerepbe helyezik, egyrészt partnerként bánnak vele, amennyiben tájékoztatják, és komolyan veszik, másrészt viszont meghagyják gyerekstátusát, hiszen a kontroll a felnőttek kezében marad, a gyereknek el kell fogadnia a szabályokat, és tiszteletben kell tartania őket.

Az élet hasonló helyzeteiben is érzékelhetjük, hogy egy gyerek akkor ijed meg igazán, ha azt látja, hogy az őt gondozó felnőtt fél és szorong. Ha erről beszélni tudnak, kettős eredmény születhet. A gyerek szorongásszintje csökken, mert nyílttá tehető az ijesztő érzelmi élmény, és a felnőtt átélheti saját kontrollszerepét, amiben a legfontosabb tényező, hogy képes megnyugtatni gyermekét, egyben önmagát is. 

Az életben a fájdalmaktól menekülő szülő sokszor viselhetetlen terhet tesz a gyerekére azzal, hogy vagy „titkot képez”, vagy tudattalanul is elvárja, hogy a gyerek ugyanúgy akarjon már egy másik, teljes életet. Ezek a felnőttek azok, akik viszonylag gyorsan találnak új társat, akire támaszkodni kezdenek. Ám ez a sebesség nem azonos az érzelmek alakulásának jellemzőivel. Ekkor látjuk, hogy egy új néni van apával, miközben a szekrényeken még kint áll anya fotója. Az is előfordulhat, hogy ez a lakásbelső valójában az érzelmi kettősség meglétét jelzi, a fotó a gyászét, az új kapcsolat a jövőbe vetett hitét. Bármilyen tudattalan érzelmi ok is álljon a háttérben, minden felnőttnek tudnia kell, hogy nemcsak ő szenvedett el hatalmas veszteséget, hanem a gyereke(i) is, amit ugyanolyan gondossággal kellene kezelni. Gyakori és szeretetteljes beszélgetésekkel, közös emlékezéssel és következetes válaszokkal, ha a gyerekek (végre) kérdezni kezdenének.

Tudjuk, hogy a bizonytalannál a biztos rossz is jobb, nincs ez másképp ebben az esetben sem, csak az életkori határokat komolyan figyelembe kell venni. Sokszor gondolják azt a felnőttek, hogy kiválóan palástolják a rosszkedvüket, gondjaikat, szorongásaikat a csemetéik előtt. Máskor részben megmutatva a valódi érzelmeiket, csak kevés vagy elégtelen információt közölnek, azt gondolván, a gyerek úgysem érti, nem is azzal foglalkozik és nem is figyel oda. Ezzel szemben a gyerekek akkor is figyelnek és éreznek, ha nem látványosan teszik, vagyis miközben látszólag játszanak, akkor is fókuszálnak a felnőttekre, hallják őket, és tudattalan módon észlelik rejtett érzelmeiket. Nyilván kevésszer fordulhat elő, hogy egy gyerek feltegye a kérdést: „mit titkolsz előlem?”, mert számára ugyan nagyon szorongáskeltő a felnőtt viselkedése, de nincsenek eszközei még arra, hogy a helyzet feletti kontrollt a kezébe vegye.

Hogyan lehetne jól továbblépni?

Nincs nehezebb érzelmi helyzet, mint kettős terhelés alatt élni. Gyászolni és reménykedni abban, hogy az élet mégis jobbra fordulhat, ez olyan ellentétes tudattalan folyamat, ami akkor futhat le jól, ha engedjük mindkét oldalnak, hogy lassú módon ugyan, de végigfusson. A gyorsaság helyett jobb a fájdalommal szembenézve keresztülmenni azokon az érzelmeken, amik a gyötrődéssel járnak.

Ezt nem lehet valójában kikerülni, csak elodázni, ám jobb, ha tudjuk, az elfojtott érzelmek nem szűnnek meg, csak épp kikerülnek a látótérből, és egy adott helyzetben újra aktiválódnak.

K. késő harmincas nő, a férje váratlan halála után úgy élt, mint aki hermetikusan lezárta magában a fájdalmat, nem beszélt róla, nem nézett fényképeket, és kikerült minden olyan helyzetet, amikor a férje szóba kerülhetett. Ez a viselkedés a hatéves gyerekével szemben is megnyilvánult, úgy gondolta, hogy a gyerek lelkében minden elrendeződhetett már, mert sosem beszélnek a halálról, mikor egy szomszédtól megtudta, hogy gyereke a kertbe a bokrok közé jár sírni. A pszichoterápiája során jutott el odáig, hogy megfogalmazza, nem tudja, valójában a gyereke hogyan kínlódik. K.-nak a gyereke gyászával kapcsolatban mutatott anyai érzelmi reakciója valójában tagadás volt. Ennek következtében az otthoni légkörben lehetetlen volt a gyászt kifejezni, mindegyikük kivitte a közös térből a fájdalmát, a hatéves egyedül a kertbe, ő pedig a „szorongásos tüneteibe”. Az érzelmek ilyen száműzése pedig szeparációra ítélte mindkettőjüket. „Képtelen vagyok mást tenni” – mondta, mert nem akar sírni, és szomorúnak lenni a gyerekkel. A jövővel kapcsolatos fantáziáiban egyre többször fogalmazta meg, hogy szeretne egy egész családot, mert így nem akar élni, ilyen csonka közösségben, hiányzik neki egy társ, akivel megbeszélhetne mindent, de a környezetében lévő férfiak közül egy sem tetszik neki annyira, hogy el tudná képzelni maga mellett. Minden alkalommal oda jutottunk, hogy valójában egy ugyanolyan férfit szeretne, mint a férje volt, külsőre és belsőre egyaránt. Érezhető volt, hogy keveredik az elválás és az újratalálás érzelmi folyamata, a realitás és a fantázia sokszor bonyolította és szorongásokkal öntötte el őt. Gyászának és fájdalmának valódi feldolgozása aztán nehezen, de megindult, két évvel később már egy új kapcsolatban élt, amiben új partnere és fia egymásra találtak.

A társ korai halála mindenkit megvisel, nincs olyan személyiség, aki egy ilyen érzelmi helyzetet jól tudna kezelni. A legfontosabb azonban az, hogy nem is kell „jól csinálni”! Rábízhatja magát mindenki a saját érzelmi sebességére, ami segít abban, hogy a továbblépés időben és viszonylag sérülésmentesen történjen. A családban lévő gyerekeknek még jobban szükségük van arra, hogy beszélhessenek a történtekről, és így oldódhasson az ő fájdalmuk is. Ha nem esünk abba a hibába, hogy azt várjuk az élettől: „most hozzon rendbe mindent!”, akkor képesek vagyunk újra élni, de ehhez aktívan kell foglalkoznunk azokkal az érzelmeinkkel és emlékeinkkel is, amelyekről azt gondoltuk, sosem következhet be, hogy ezt kelljen tennünk.

Tari Annamária pszichoanalitikus

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?