Agnieszka Holland hősei nem a képzelet szülöttei

Agnieszka Holland

Minden filmjével ugyanazt a történetet írja. A hatalom és az egyén komplikált viszonyát. Ezért nyert Aranyglóbuszt, ezért díjazták Cannes-ban, ezért terjesztették fel többször az Amerikai Filmakadémia díjára. És ezért kapta meg idén az Európai Filmakadémia elnöki posztját. Agnieszka Hollandhősei nem a képzelet szülöttei, valós személyiségek

Rimbaud és Verlaine, az elátkozott költők. Solomon Perel, a nácik elől menekülő zsidó fiú. Pipieluszko, a meggyilkolt lengyel pap. Jan Palach, a prágai tavasz tragikus hőse. Gareth Jones brit oknyomozó újságíró, aki elsőként tudósított az ukrajnai éhezésekről. Jan Mikolášek, a kivételes tehetségű népi gyógyító. Filmjeinek nagy része angol, francia, amerikai produkció. Két rendezése köti a csehekhez. Rendezői diplomát ugyanis Prágában szerzett.

Varsóban született, Bretagne-ban él, a világ különböző pontjain rendez. Anyanyelve lengyel, főiskolás évei alatt megtanult csehül, férjétől szlovákul, angolból automatikusan vált át franciára, és az orosszal sem áll hadilábon. Věra Chytilovával és Mészáros Mártával hosszú évekig Közép-Európa vezető rendezőnői triumvirátusát alkották. Cseh kolléganője nyolcvanöt évesen meghalt. A magyar nyolcvankilenc éves. Agnieszka Holland még csak hetvenegy.

Pontosan tudja, mit akar, és azt is, hogyan fogja elérni. Elvárásai sokak számára elsőre teljesíthetetlennek tűnnek. Különös képességével erősen motiválja az embert. Munkabírása egyszerűen elképesztő.” Ezek a tizenkilenc éves Josef Trojan szavai, aki az Oscar-jelölt Sarlatánban a fiatal Mikolášeket alakítja. Ugyanebből a filmből Juraj Loj, a felnőtt Mikolášek barátjának és munkatársának életre keltője szerint Agnieszka mindenkiből a maximumot hozza ki, de a lehető legintelligensebb és legemberibb módon. Ön melyik három tulajdonságát tartja a legértékesebbnek?

A kíváncsiságot, az erőt és a türelmet.

Maradjunk akkor a belső energiánál. Hogyan viseli, amikor az élet sarokba szorítja? Mint például most, a koronavírus-járvány idején.

Az ember mindenhez tud alkalmazkodni. Nem állítom, hogy mindenbe képes beletörődni, de akklimatizálódik. Tizenhét éves voltam, amikor felvettek Prágába, a filmművészeti főiskolára. A szemem előtt zajlott a szovjet csapatok bevonulása. Nagyon szégyelltem magam, hogy lengyel honfitársaim is részt vettek a prágai tavasz elfojtásában. Természetesen én is beálltam a lázadó egyetemisták közé, és a börtönt nem kerülhettem el. A félelem minden fokát megismertem, de közben mindenre kíváncsi voltam magam körül. Figyeltem nagyon, hogyan hat rám a környezet, helyt állok-e emberileg, sikerül-e megtörniük, vagy tehetnek velem bármit, akkor sem adom meg magam. Huszonkét éves voltam. Az volt a szerencsém, hogy a mestereim, tudván, hogy fentről hamarosan parancsba kapják a kizárásomat, a harmadéves vizsgafilmem alapján lehetővé tették, hogy az elméleti tantárgyakból gyorsan levizsgázhassak. A börtöncellában én már kész rendezőként ültem. Biztosra vettem, hogy egyszer erre az élményre is szükségem lesz. A sztálini idők lengyel neuralgiájáról szóló Kihallgatás című film egyik szereplőjeként kamatoztatni is tudtam mindazt, amit évekkel korábban Prágában elszenvedtem. Mikolášek celláját a Sarlatánban a magamban hordott kép alapján mintáztam. Az enyém nézett ki úgy 1970-ben, mint az övé, amikor koholt vádak alapján 1957-ben elítélték, és öt évre börtönbe vetették. Az én sorsom azonban szerencsésebben alakult, mint az övé, hiszen csak pár hétre zártak rács mögé. De mondom, az alkalmazkodóképességemnek köszönhetően lelkileg nem sérültem.

És a pandémiát, ezt a másfajta bezártságot hogyan éli meg?

Párizsban voltam, ez még tavaly márciusi történet, amikor Emmanuel Macron elnök bevezette a szigorításokat. Mr. Jones című filmem bemutatója előtt három nappal bezártak a mozik. Azonnal vonatra ültem, és már utaztam is haza, Bretagne-ba. Kasia lányom a barátnőjével együtt ott lakik a szomszédban, így olyan három hónapot töltöttünk együtt, amilyet már régóta nem. Rengeteget beszélgettünk, olvastunk, filmeket néztünk. Egyvalami zavart csupán. Hogy nem feküdhettem ki a tengerpartra. Az nagyon hiányzott.

Kasia Adamik ugyancsak filmrendező. Közös munkáikban nem érzik terhét az anya-lánya kapcsolatnak?

Egyáltalán. Az ő tehetsége és az enyém abszolút kompatibilis. Kasia abban jó, amiben én nem annyira, és fordítva. Köztünk nincsenek viták.

Pedig Olga Tokarczuk, irodalmi Nobel-díjas barátnője szerint ön egy személyben ezredes és királynő.

Ezen mindig jót nevetek, mert egyvalamit rendre elhallgat. Hogy a személyes masszőrje vagyok. És nem is akármilyen. Oslóba is elkísértem őt, a nagy ceremóniára. Őrületesen kemény hét várt rá. Mivel a szállodabeli masszőr teljesen be volt táblázva, én vettem őt kezelésbe. Elfáradt nagyon, erőt kellett gyúrnom belé. Megnyugodtam, hogy nem vagyok mellette feleslegesen. Olgának remek férje van, de mintha érezte volna, hogy szüksége lesz rám, szólt, hogy menjek el vele. Van némi tapasztalatom az ilyen parádés díjátadó ünnepségekkel. Egy férjnek egyébként is ritkán jut az eszébe, hogy módfelett figyeljen a feleségére, arra, hogy rendesen egyen, és a sok állástól össze ne essen. Mi, filmesek olyanok vagyunk, mint a sportolók. Tudunk bánni a testünkkel. Ha forgatok, napi tizenkét-tizennégy, sőt tizenhat órákat dolgozom. Hajnalban kelek, és késő este zuhanok ágyba. Be kell osztanunk az erőnket, különben kiütjük magunkat. A sorozatos bemutatóktól, a sok utazástól is ki lehet fáradni. Egy bizonyos kor után a fesztiválok is kimerítők. Lengyelországban egyébként sem a jóga, sem a keleti tanok nem olyan népszerűek, mint például Franciaországban.

És az olyan természetfeletti, kivételes képességű gyógyítókhoz, mint Jan Mikolášek, magánemberként hogyan viszonyul?

Vannak tapasztalataim. A derekammal sokat szenvedek. Forgatás közben nemrég iszonyatos fájdalmaim voltak. Szerencsére ott állt a közelemben egy nővér, aki „suttogással” gyógyított. Egy szakorvos biztos lebeszélt volna róla, a munkatársaim azonban biztattak, hogy próbáljam ki. Én magam sem hittem a módszerében, de kíváncsi voltam a tudományára. És csodák csodája, segített rajtam. Ott, helyben „kisuttogta” belőlem a fájásokat. Nem tudom, hogyan csinálta.

A vallás milyen szerepet tölt be az életében? Elárulja, mikor volt legutóbb templomban?

Két éve lehet. Sosem voltam igazi katolikus. Ateista családban nevelkedtem. Apám zsidó volt és kommunista, anyám sosem volt hívő keresztény. Gyerekként titokban jártam hittanra. Nem mintha a szüleim megtiltották volna, csak éppen nem tudtak róla. Azt sem árultam el nekik, hogy meg akartam keresztelkedni. Tizenegy-tizenkét éves lehettem. Amikor a harmadik pap is elutasított, mert mindegyik félt, hogy bajba keveri magát, egy nagyon vallásos barátnőm a maga módján megkeresztelt. Amikor elmondta, micsoda misztikus élmény magamhoz venni Isten testét, azonnal tudtam, hogy vasárnap én is áldozni fogok. Előtte természetesen meggyóntam, de nem árultam el a papnak, hogy nem vagyok rendesen megkeresztelve. Amikor a nyelvemre tette az ostyát, a barátnőm a fülembe súgta, hogy halálos bűnt követek el, és perceken belül meg fogok fulladni, hiszen szenteltvíz nem érte a homlokomat, amikor megkeresztelt. Ijedtemben kiköptem az ostyát, és kiszaladtam a templomból. Ezzel véget is ért a barátságunk, mert otthon mindent elmesélt a szüleinek, akik azt mondták neki, hogy én csak egy büdös zsidó vagyok. Akkor értettem meg, hogy az én kapcsolatom a lengyel egyházzal nem lesz olyan egyszerű.

Azóta, gondolom, semmiféle csodában nem hisz.

A hetvenes évek elején, miután Prágából hazaköltöztem Varsóba, Illumináció című rendezésében Krzysztof Zanussi asszisztense lehettem. A film kapcsán több asztrológussal és látnokkal találkoztam, akiktől hihetetlen történetek tucatját hallottam. Az egyik látnok asszony hónapokkal a teherbe esésem előtt megjósolta, mikor, milyen nemű gyerekem születik. Mindent pontosan megjövendölt. Nemcsak azt, hogy lány lesz, hanem még azt is, hogy fog kinézni, és milyen súllyal születik.

Tizenöt éves koráig festőnek készült. Miért döntött végül is a filmrendezés mellett?

Okos és racionális döntés volt ez a részemről. Szerintem jól rajzoltam, szépen festettem. Az akkori szerelmem, egy nálam több évvel idősebb fiú azonban sokkal tehetségesebben festett, mint én. Voltak napok, amikor le sem akarta tenni az ecsetet. Talán autista volt. Három hónapja tartott a kapcsolatunk, amikor megmutattam neki a munkáimat. Negyven percig nézegette őket, majd azt mondta: Nő létedre nem is olyan rossz! Naná, hogy megsértődtem! Végül rá kellett döbbennem, hogy nekem sokkal kevesebbet jelentett a festészet, mint neki, ezért nem láttam értelmét folytatni. Így jött a filmrendezés, elvégre ez is olyan művészeti ág, amelyben fontos szerepet kap a szín- és formavilág. Ráadásul itt is, ott is az érzelmeivel játszik, a gondolatait közli ez ember.

Bárhol él és dolgozik, a lengyelországi eseményeket mindenütt figyelemmel kíséri. Elnehezül a szíve az otthoni történések láttán?

Ha a lengyel köztévé műsorait nézem, a goebbelsi propagandát látom keveredni a legrosszabb kommunista példákkal. Csupa hazugság, félrevezetés, manipuláció, a kisebbségek elleni lázítás, az ellenzék csepülése. A lengyel kormány legfőbb támasza az agresszív katolikus egyház. Félelemmel tölt el a közös programjuk, amelyet a leginkább vidéken tudnak érvényesíteni. Elhitették az emberekkel, hogy a migránsoktól rettegni kell, miközben Lengyelországot tömegesen elkerülik. Szerintük a melegek veszélyeztetik az ideális családképet, a klímakatasztrófa ellen elég egy kőfallal védekezni, és máris nyugodtabban fogunk élni. Én javíthatatlan pesszimista vagyok. Tudom, hogy az emberek a legnagyobb borzalmakra is képesek. Még mindig. Három filmet forgattam a holokausztról, egyet az éhezésről. Nincsenek illúzióim. Tudom, milyen könnyű ellenségképet kreálni, és milyen könnyű manipulálni a népet. A történelem annyiszor ismétli magát, hogy már nem tudok miben bízni. Attól tartok, a jó már csak a mesében tud győzedelmeskedni a rossz felett. Mégis azt mondom: az igazságért harcolni kell, ezt a küzdelmet sosem adhatjuk fel. Akkor sem, ha ez valóban sziszifuszi küzdelem.

Lehet, hogy a következő filmjének a főhőse nő lesz?

Eltalálta. Méghozzá Viktoria Wouldhull, aki a szabad szerelem híveként indult el az Egyesült Államok elnöki székéért. Ő volt az első amerikai női elnökjelölt. Bátor nézeteivel meg is előzte a korát. Ha ma élne, anarchista boszorkánynak neveznék őt.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/4. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?