Adna még

Könyörgöm, akasszuk fel! Legendás felszólítása ez egy vásott kis zsidó gyereknek, aki tízéves korában maga is háborús árva volt. Apja munkaszolgálatból hazatérve, édesanyja Auschwitzban lelte halálát, róla az életben maradt rokonok gondoskodtak rövid ideig. Harkányi Endre nyolcvanhat évesen már nem a hajdani kis vörös utcagyerek jelmondatát idézi, hanem egy másikat, amellyel Bernard Malamud kisembereire is utal: Attól vagyok zsidó, hogy szenvedek.

Itt hagyták a francba’

Nem kis öniróniával teszi fel a kérdést, mielőtt beszédbe elegyednénk. Magamon kívül ki kíváncsi rám? Nincs is időm kimondani, hogy például én, mert megelőz a válasszal. Már senki! Hiába állítom, hogy rosszul látja, nem vesz komolyan. Higgyed el, én jobban tudom! – közli határozottan, és a hangjából érzem: téma lezárva.

„Sok rossz történt a magánéletemben – szólal meg hosszabb hallgatás után. – Sokan itt hagytak. A feleségem, a fiam, a testvérem… már csak az unokámnak élek. Itt, Lipóciában, Budapest tenyérnyi falujában, Újlipótvárosban sok az ismerősöm. A kis unokám is itt lakott a közelben, de már elmentek a város peremkerületébe, Mátyásföldre. Oda már nem merészkedem el kocsival, de Zamárdiba se, ahol van egy kis lakásom. Az M7-esen simán lejutnék, de nem kell nekem karambol. A megmaradt életemet féltem. Gyalogosan is csak itt, a környéken közlekedem. Pozsonyi út, Szent István park, Duna-part. A boltba pizsamába is lemehetek. Tisztító is van a közelben, meg OTP, posta, utazási iroda. Mennék is már valahova. Volna miből, csak nincs kivel, egyedül meg nem vágok neki. A rokonaim New Yorkban, Párizsban, Jeruzsálemben élnek. Egyszer megkerestem őket. Kezit csókolom, én vagyok a Bandi gyerek! Tetszik emlékezni rám? Itt hagytak a francba’, egy csillagos házban.”

Nem szakít, menekül

Megyünk vissza az időben. Ő akarja. Szívesen mesél, mintha dögnehéz lelki terhektől akarna szabadulni. Cipel belőlük rengeteget. Szabadulni szeretne tőlük, csak nem tud. Hiába tolja el magától a múltat, utoléri, ráakaszkodik.

„Túlélő vagyok. Mindent túlélő. Zsidóüldözést, forradalmat, ötvenhatot, mindent és mindenkit. Rákosit, Kádárt, Aczél elvtársat. De azért szorongtam. Tízéves koromig csavargó voltam. Teleki tér, Kálvin tér, egyik mozi, másik mozi. Ennivalóm mindig akadt. Valahogy összekapartam. Szabadnak akkor éreztem magam, ha játszottam. Ha van egy kis ismeretem a világról, az emberekről, a zenéről, azt a színháznak köszönhetem. Sok tehetséggel találkoztam, sok sorsot megéltem. Sokan csak illusztrálnak, én állítólag arról vagyok híres, hogy megélem a szerepeimet. De nem csak játszani tudok. Menekülni is. Ha úgy éreztem, mennem kell, nem szakítottam, hanem menekültem. A Vígszínházból, ahol a legtöbb évet töltöttem, csendben jöttem el. Úgy sétáltam ki, hogy hátra sem néztem. Olyan váltás volt a színház művészeti életében, hogy én már abba nem fértem bele. Már a sírásók valamelyikét sem játszhattam volna el a Hamletben, mert azok is nők lettek. Megsértődtem egy kicsit. Talán nem kellett volna. Ma már azt sem tudom, hogy igazam volt-e vagy sem.”

Nem akart megszületni

Proligyereknek született. Nyomorgott is eleget. Kárpitos volt az édesapja. A háború előtt már alig akadt munkája. Ha otthon, az udvaron dolgozott, rendszerint feljelentették. Ha kapott sráfkocsit, lapos rakterű szekeret, rátette a sezlont, ha nem, a hátán vitte, Bandi fia pedig a fejtámlát cipelte utána. Bátyja vizet árult a moziban. A Kisbüdösben. Ha razzia volt, oda szaladtak be a nepperek, a zugkereskedők. Csengetős mozi volt. A sötétben csókolózóknak csengő jelezte, hogy mindjárt vége a filmnek, tessék, kérem befejezni! Bandi gyerek reggeltől estig a moziban ült. Ha rátalált az apja, kirángatta a sötétből.

„Anyámat a szemem láttára hurcolták el Auschwitzba. Volt egy házaspár a második emeleten, ők vittek be magukhoz, elbújtatni. Ha megírnám az életemet, nagyon jó címe lenne a történetnek. Valahogy Európában. Ugyanis három valahogy volt az életemben. Az első: nem akartam megszületni. Anyám olyan pici asszony volt, hogy az orvos azt mondta: vagy ő hal meg, vagy én. A végén kivágtak belőle. Császármetszéssel. Láttam a heget a hasán. A másik valahogy: életben maradtam a holokauszt idején. A harmadik: disszidáltam és visszajöttem. Elmúltam kilencéves, amikor elvitték az anyámat. Tizenhét éves volt a bátyám, szaladtam hozzá, mondtam, mi történt. Ő már be volt spájzolva a Bástya mozi épületében. Többedmagammal ott aludtam mellette a földön. Félni kellett a nyilasoktól. Volt köztünk egy édes szerelmespár. Ha jött a razzia, a rekamié fiókjába bújtak. Mivel vörös voltam, befestették a hajamat feketére. A bátyám meg beöltözött nemzetőrnek. Ott reszkettünk jó darabig a házmesterlakásban. A disszidálási történetem meg annyi, hogy kollégista voltam, bezárt a főiskola, a menza sem működött, akkor most mi van? A bátyám már albérletben lakott a feleségével, hozzájuk nem költözhettem. Volt egy tüneményes barátom a főiskolán. Gábor Pál, aki később az Angi Verát rendezte. Vele vágtunk neki a határnak. Csak lesz valami, gondoltuk. Szörnyű idő volt. November. Esett az eső. Kúsztunk a földön, reflektorok fénycsóvái követtek. Éhesek voltunk és fáztunk. Már az osztrák határ közelében jártunk, amikor jött két katona. Maguk mit keresnek itt? – kérdezték. Kínomban azt feleltem, hogy az Akácfa utcát. Az nincs itt! – mondták. Határőrök voltak. Figyeltek bennünket. Nem akartak hinni a szemüknek. Hol átmentünk a határon, hol visszajöttünk. Komikus helyzet volt. Döntsék el, mit akarnak! – szólítottak fel bennünket, majd elengedtek. Mehettünk volna, mi mégis visszajöttünk.”

Még a fogait is megnézték

Még egy lépés vissza, a múltba. A családi tragédiákhoz. Volt egy nagynéni, édesapja testvérének a felesége, aki összeszedte az itthon maradt árvákat. Így került be egy cionista otthonba. Ez már akkor történt, amikor Izrael megalakulóban volt.

„Kollektív életet éltünk az otthonban. Minden közös volt. Amerikából kaptunk csokoládét, a szekrény tele volt ruhával, ha kellett valami, elvettük. Aztán jött a rendszerváltás, megszűnt a demokrácia, lezárták a határt, és Harkányi Gizi nénit tevékenysége miatt letartóztatta az államvédelmi hatóság. Egy évre börtönbe zárták. Az egyik csoport már elment Izraelbe, én maradtam. A másik nagynéni vett ki az otthonból. Tizenhét évesen jelentkeztem a színművészetire, érettségi nélkül. Nyilas Misi monológját mondtam rövidnadrágban, tornacipőben, vörös hajjal. Sokkal kisebbnek látszottam a koromnál. Még a fogaimat is megnézték. Mehetsz, fel vagy véve, mondta Rátkay Márton. Aztán elküldtek szakérettségire, mint Soós Imrét és Szirtes Ádámot. Imrét is láttam színpadon. Mérnököt játszott egy szovjet darabban. Amikor a Körhintában azt énekli, hogy Hosszú útról visszatérni nem lehet, ma is megkönnyezem. Óriási színész volt. Férfibájjal játszott. Garas sem volt szépfiú, de tüneményesen bájos. Színésztestvéremnek Pártos Erzsikét tekintettem. Sokat voltunk együtt. Egyszer belebotlottam a Váci utcában. Állt egy áruház előtt. Kérdeztem tőle, hogy Erzsike, mit csinálsz te itt? Nem tudom – felelte. – Nekem már ez a huszadik század is olyan idegen! Ültünk egy kávéház teraszán, helyes volt a pincér, elkezdte simogatni combközépen. Erzsike, ne csináld, kértem. Miért ne? – csodálkozott. – Ez neki is jó, nemcsak nekem! Imádtam őt. A színészet egy szakma. Önmagában nem ér semmit. Annyit ér, amennyit hozzáteszel magadból, a megélt dolgaidból. Nekem volt, van, és még lenne is mit hozzátennem.”

Kolonc is volt, nem csak keresztes pók

Játszott sokféle figurát. Lordot, pincért, susztert, királyt, rabbit, főeunuchot, Mézga Gézát. A Sorstalanságban ott állt a halálraítéltek között. Édesapja is megjárta a poklok poklát. A munkaszolgálatosokat százával lőtték le. Őt nem tudták, mert orosz fogságba esett.

„Betegen jött haza. Egy néni ápolta, amíg meg nem halt. Akkor én ott laktam a nagybácsikáméknál, ahol nem éreztem jól magam. Kolonc voltam a nyakukon. A papa halála után, tizenöt éves koromban a barátom szülei vettek magukhoz, ahol ószeres volt a nagypapa. Ruhát, cipőt, mindent veszek, kiabálta az udvarokon, ahová bement. Sok ilyen emlékem van, amitől nem tudok szabadulni.”

Majd hiányozni fog

Kérdezem őt, este hat körül hogyan érzi magát? Feltámad-e még benne a vágy a színpad iránt. Zsótér Sándor, Alföldi Róbert, Marton László nevét említi. Velük jól tudott dolgozni. Utóbbiról azt mondja: korszakos rendezője volt a Vígszínháznak. Vele még lehetett beszélni. Ízlése volt, kultúrája, és kezében volt a cérnaszál, amely a Várkonyi Zoltánnal tovább élt hagyományokhoz kötötte. De már ez is elmúlt, mondja keserűen, szanaszét ment minden.

„Hogy hiányzik-e a színház? Már csak reflexszerűen. A mi szakmánk a szeretetről szól. Vagy annak hiányáról. De ehhez adni kell. Szeretetet. Én gyűjtöttem az embereket magam köré. Szeretem, ha megismernek. Esténként azon kapom magam, hogy verset mondok, hangosan. Reggelente megnézem a táncrendemet, kivel kell találkoznom, mit kell elintéznem, aztán nyakamba veszem Lipóciát. Ha itthon vagyok, olvasgatok, zenét hallgatok. Színház nélkül is jól megvagyok. Abból, ami most zajlik a szakmában, nem kérek. Ha nem leszek, majd hiányozni fogok magamnak.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene