Adakozás, jótékonykodás, önkéntesség

A múlt márciusban ránk zúduló járvány következtében nagyon sokan segítettek a bajba jutottakon. Voltak, aki szájmaszkokat varrtak, mások bevásároltak az idősebbeknek, néhányan pedig ételt osztottak a rászorulóknak. Az emberség és a szeretet a legnagyobb bajban mutatkozik meg, ezt láttuk.

Apró figyelmességek

„Nálunk, a faluban nagyon összetartó a Vöröskereszt csapata – meséli Mariann, az egyik önkéntes. – Szívesen járunk össze a szabadidőnkben is, azt mondhatom, barátok vagyunk. Amikor Szlovákiát is elérte a koronavírus, azonnal rendkívüli gyűlést hívtunk össze. Kötelezővé vált a szájmaszk, de az üzletekben hozzájutni nem lehetett. Néhányan maguk próbáltak sálból eszkábálni valamit, de hogy ez használt-e egyáltalán, azt nem tudtuk. A többi vöröskeresztessel megbeszéltük, hogy gyűjtünk anyagot, gumizsinórt. A faluban kihirdettettük, és olyan sokan adtak alapanyagokat, hogy minden egyes lakosnak két maszkot tudtunk varrni. A postaládákba tettük a kis meglepetéseket. Csapatunk azon része, aki nem igazán ügyes a varrásban, a bevásárlást intézte. Minden héten felhívtuk a nyugdíjasokat – kis közösség vagyunk, nem okozott ez gondot –, és összeírtuk, hogy mi mindenre lenne szükségük, aztán megrendeltük, szétválogattuk, és az ajtajuk elé tettük. Több vöröskeresztes a vendéglátásban dolgozik, ebben az időben otthon voltak. Így ők se érezték azt, hogy haszontalanok. Azt gondolom, szervezetünknek mindig is a segítségnyújtás volt a feladata, igyekeztünk ehhez tartani magunkat a vészhelyzetben is. Sajnos, hallottam más szervezet tagjaitól, hogy ők nem tettek semmit. De akkor miért is tagok? Miért működnek egyáltalán, ha nem azért, hogy segítsenek? Szerintem ezt a kérdést mindnyájan feltehetnék maguknak. Nem azt mondom, hogy mi megváltottuk a világot, de abban teljesen biztos vagyok, hogy legalább egy picit hozzátettünk ahhoz, hogy a legelveszettebbeknek, a legkilátástalanabb helyzetben lévőknek jobb legyen, érezzék, fontosak.”

Mi, a Vasárnap szerkesztősége is éreztük a szeretetet, a jó szándékot. Hiszen olvasóink támogatnak minket, még ma is, mert tudják, mekkora szükségünk van rá. Szerzőink nagy része lemondott a honoráriumról, mert tudták, az olvasó többet ér pár eurónál. Ez a szeretet adott nekünk erőt az otthoni munkához, az elzártságban.

És ha mi ekkora szeretetet kaptunk, csak elképzelni lehet, mit érzett az az egyedül élő, idős nyugdíjas, aki az ajtaja elé kapta a heti bevásárlást. A tudat, hogy szeretik, hogy gondoskodnak róla, több erőt ad a vészterhes időkben, mint bármi más. Úgy még a bezártság is sokkal elviselhetőbb. Nem kellemes, de elviselhető.

Minden a régi?

Aztán jött a nyár, az enyhítések, és valahogy a segítő szándék is alább hagyott. Azok, akik addig segítőkészen tevékenykedtek, többé már nem varrtak maszkokat – hiszen be lehetett bárhol szerezni –, nem segítettek az idősebbeknek – volt vásárlási idősávjuk, így gond nélkül bevásárolhattak maguk is.

Mintha kicsit minden visszatért volna a régi kerékvágásba. A sorban állásnál alig tartottuk be az előírt távolságot, ismét türelmetlenek, kevésbé elnézőek lettünk. Ígértük, változtatunk az életmódunkon, hogy amint lesz vakcina, már oltatjuk is magunkat, hogy minden sokkal jobb lesz. Annyira vissza akarjuk kapni a régi életünket, annyira, hogy már el is felejtettük, mint ígértünk tavaly.

Ismét rohanunk. Megint bedugulnak a városok. De ha megállunk egy pillanatra, és visszanézünk az elmúlt évre, akkor mit látunk? Mikor voltunk utoljára önzetlenek? Mikor segítettünk valakin úgy, hogy nem volt semmilyen hátsó szándékunk? Legyen ez akár az, hogy a szomszédnak adtunk egy kiló cukrot, esetleg részt vettünk a véradáson. Nem kell azonnal hatalmas hősi tetteket végrehajtani. Az apró figyelmességek éppoly fontosak a mindennapokban.

A gyerekek bevonása

A jótékonykodástól pedig már csak egy lépés az önkénteskedés. Hiszen, ha ráérzünk arra, milyen jó az, amikor másnak örömet szerzünk, segítünk, akkor hamar a rabjai leszünk. „Mikor kicsi voltam, a kinőtt ruháimat mindig odaadtuk az egyik szomszéd lánynak – mondja Mari. – Lett volna a szélesebb családban is helye, de tudtuk, hogy az a szomszéd kislány milyen nehéz körülmények között él. Az apuka meghalt fiatalon, az anyukának kellett eltartania a két gyereket. A helyi szövetkezetben dolgozott, hogy legalább a közelben legyen. Persze, nem fizették túl, így ott spórolt, ahol tudott. Mi meg ott segítettünk – megjegyzem, a többi szomszéd is –, ahol tudtunk. Mi ruhákkal, mások paradicsommal, paprikával. Így én már kiskoromban megtanultam, hogy milyen jó adni, hogy milyen jó, amikor másokon segítünk. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez volt az oka, amiért szociális munkásnak tanultam. Amikor jelentkeztem az egyetemre, a gimnáziumi tanáraim próbáltak lebeszélni róla, hogy több eszem van ennél, jó jegyeim vannak, mehetnék orvosira vagy építészetire is, de engem ez érdekelt. Én mindenképp segíteni szerettem volna másokon. Persze, az egyetem elvégzése után nem úgy alakult a munkahelytalálás, mint ahogy szerettem volna, így létrehoztam egy szervezetet, ahova a nem használt ruhákat lehet leadni, mi meg új gazdát keresünk nekik. Sajnos, nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy lomtalanítónak néznek minket, és szinte tépett rongyokat hoznak. Ilyenkor feljegyezzük, kitől jött a felajánlás, és legközelebb alaposabban átnézzük, mit is hoz. Ez sajnos elkerülhetetlen, de az, hogy vannak olyan adakozók is, akik önzetlenek, akik szinte a vadonatúj ruháikat hozzák be, mindig megvigasztal.”

Mikor segítsünk?

Mari története rámutat arra, milyen jó, ha már a kisgyerekekkel is beszélünk arról, miért fontos adni. Sőt, ne csak beszéljünk róla, hanem vonjuk is be őket. Vegyünk részt a karácsonyi cipősdoboz programban, válogassuk ki együtt, hogy mi kerüljön más gyerek karácsonyi csomagjába. De év közben is lehet segíteni, a kinőtt ruhák továbbadása nemcsak praktikus és környezettudatos, hanem segíteni is tudunk vele valakin. Ez a jóra való nevelés, amit nem lehet elég korán elkezdeni.

De, ami még ennél is fontosabb, hogy ne azért cselekedjünk másokkal önzetlenül, hogy azt világgá kürtöljük. Mert az önzetlenség, a jótékonykodás, az adományozás nem erről szól. Örök igazság Máté evangéliuma, mely szerint:

Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.

(Máté evangéliuma 6:2–4)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene