Pihenő

A túszejtő

Egy közép-európai kis országból – nem nehéz kitalálni, melyikből – vágott neki a világnak a Farkas házaspár, pár évvel azután, hogy a második világháború véget ért. Kanadába indultak hat hónapos kisfiukkal, valamilyen oknál fogva azonban mégsem ott, hanem Dél-Amerikában kötöttek ki.
author
Vasárnap

2021. szeptember 1. 08:15

Vasárnap
Fortepan Szalay Zoltán

Odahaza mindenüket pénzzé tették, aranyat vásároltak rajta, az ékszereket pedig a kis Jánoska pelenkájába rejtve vitték át a határon, és valamennyi ellenőrzőponton. Olyan nyomorultnak és elgyötörtnek látszottak, hogy igazán senki nem kérdőjelezte meg szegénységüket.

A családfő csak egyetlenegyszer ingott meg egy pillanatra, hogy mi történne velük, ha azt a pelenkányi ékszert is elvennék tőlük, de mivel ez nem következett be, már csak a jövőjüket tartotta szem előtt, számtalanszor végiggondolva minden lehetőséget, mit is tehetne azért, hogy a sorsuk valóban jobbra forduljon.

Megérkezvén a végső célállomásra, egy metropolis külvárosában telepedtek le. Az asszony valaha jobb napokat látott családból származott, így a német mellett a spanyolt is beszélve, segített férjének eligazodni az idegen országban. Ő a nyelvet beszélte, férjének viszont volt egy jó szakmája, amit mesterfokon művelt: pék volt, igazán jó pék. A liszt legyen megfelelő minőségű, a többi csak rajtam múlik, mondogatta. Hogy be is bizonyíthassa, mennyire mestere a szakmájának, lehetőséget kellett kapnia. Az első két évben segéd volt egy pékségben, amikorra olyan biztosan megállt már a lábán, az idegen nyelv ismeretét is beleértve, hogy önállóságra is gondolhatott. Körbeérdeklődött, hol lelhetne olyan épületre, amelynek megvételét lehetővé tenné kicsit még mindig rongyos pénztárcája. Ajánlottak is egy elfogadható ingatlant, megfizethető volt, mivel senkinek nem kellett. Az egyik legszegényebb környéken álldogált magában az emeletes, furcsa építmény. Kívülről puritán volt a ház, de odabenn belső udvarral, körfolyosóval és a tetején üvegablakkal hivalkodott. János úgy tervezte, alul lesz a pékség az üzlettel, felülre meg beköltözteti a családot, a feleségét a gyerekekkel, mármint, ha lesz több gyerekük is, az egy szem Jánoskán kívül.

Futott is a szekér vagy két évig, amikor bekövetkezett a tragédia: Farkas Jánosnak levágta a jobb kézfejét az egyik darabológép, és a munkából kiesett idő, na meg a gyógyíttatás költségei felemésztették tartalékaikat, s mondhatni, egyik napról a másikra tönkrementek. A kis család otthagyta az emeletes, furcsa épületet, beljebb költözött a nagyvárosba egy olcsó bérlakásba, a férj éjjeliőrnek, az asszony takarítónőnek állt, Jánoskát azonban a nélkülözések közepette is taníttatták. Olyan jófejű gyerek volt, hogy az iskola ösztöndíjjal támogatta, segítették továbbtanulását, majd az egyetem után az elhelyezkedését is, s így egyre feljebb jutott a társadalmi ranglétrán. Szülei ugyan már nem nyomorogtak, de nem is változott lényegesen az anyagi helyzetük. Nekik azonban már úgy is jó volt. Fiuk, immár Juan Lobos néven, hamarosan beházasodott egy jómódú családba, s kis idő múlva, megörökölvén apósa vállalatát, egy hatalmas építőkonszern vezérigazgatói székében találta magát. Teltek-múltak az évek, édesanyja már rég nem volt közöttük, édesapjával is csak hébe-hóba találkozott, azt se szívesen, mert öregkorára hóbortos lett. Ha kicsit felöntött a garatra, állandóan arról beszélt, hogy ő még nem is adta át fiának az igazi örökségét, és majd ha ahhoz hozzájut, akkor lesz csak igazán boldog és elégedett. Mert mi tagadás, a nagy vagyoni jólét nem tette maradéktalanul boldoggá a valamikori kis Farkas Jánoskát, alias Juan Lobost. Valami hiányzott az életéből, úgy érezte, homályos a múltja, tisztán csak a sivár bérlakásra emlékezett, de álmai mélyén olykor előkerült valami furcsa fantomkép egy palotáról, ahol ő volt a kicsi királyfi, ami nyilván nem volt igaz, de eldönteni nem tudta, hogy hol ért véget a valóság, és hol kezdődött a képzelgés.

Egy nap, további gazdagodását meghatározóan befolyásoló döntést kellett hoznia, nevezetesen egy külvárosi lakónegyed letarolása, a helyén hatalmas építőanyag-raktár, kiszolgáló irodák, konténertároló létesítése volt tervben. Az igazgatótanács tagjai, a főmérnök és még néhány vezető részvényes kiment a helyszínre terepszemlét tartani, hogy végre a már ezerszer látott maketten kívül egyszer saját szemükkel is meggyőződhessenek róla, s belehelyezhessék a térbe a rombolás helyén épülő majdani csodát.

A luxusbusz, mely tárgyalót, teakonyhát, sőt még egy alkalmi pihenőhelyet is magában foglalt, rendben megérkezett a helyszínre. Juan Lobos is a buszon ült, azzal, hogy sofőrje szintén kimegy a helyszínre, és ha neki nincs kedve a busszal hazamenni, telefonon hívja az autót. A sofőr a kocsit lezárta, és ment, hogy a környéken meglátogassa egyik ismerősét. Az igazgatótanács tagjai nem szerették a sok gyaloglást, orrukat facsarta a szegénység szaga is, Juan Lobost azonban valahogy megfogta az egyszerű környék látványa. A lakók a kis házakból részben már elköltöztek, akik azonban nem, azok valamiben reménykedtek, hogy nem vásárolják fel aprópénzért a házaikat, maradhatnak, és felnevelhetik ott a gyermekeiket, bár erre egyre kevesebb volt az esély. Az iskolák bezártak, több boltos elköltözött, az elhagyott házak udvarát felverte a gyom, kóbor macskák kölykeztek az elhagyott padlásokon, és éjszakánként kivert kutyák falkája ugatta a holdat. Lassan olyan lesz ez a környék, mint a holdbéli táj, jegyezte meg az egyik főrészvényes. Nem érdemes itt már semmit újjáépíteni. Vesszen, ami már képtelen megújulni. Többen egyetértően bólogattak, maga Juan Lobos azonban elengedte füle mellett a megjegyzést. Valami furcsa érzése támadt, különösen, amikor azt a régi, kívülről omlatag, vaskosan otromba, belülről úriasan kényes ízléssel kiépített, régi emeletes házat szemlélte a vagyonos laikusokkal megtűzdelt szakértőcsoport. Mintha neki valaha köze lett volna ehhez a környékhez, valami megmoccant a bensőjében. A terepszemle gyorsan megvolt, a pénz urai készültek visszaszállni a buszra. Juan Lobos még nem döntötte el, kocsival megy-e, de úgy igazán nem kívánta most a többiek társaságát. Nem volt kedve azt boncolgatni, vajon mennyi hasznot is hoz, ha tényleg bejön a tervezett vállalkozás. Lebontani mindent, a földdel egyenlővé tenni. Pillanatnyilag ő is úgy gondolta, hogy ez így helyes, hiszen kell a megújulás. A zsebébe nyúlt telefonját keresve, de sehol nem találta. Hirtelen felrémlett neki, hogy amikor azt a régi, emeletes házat járták be, kapott egy hívást, aztán a telefont talán maga mellé tette, megszokásból. Az ablakpárkányon maradhatott. Ha a sofőrje vagy a titkára ott lett volna, nyilván őket szalasztja, de szerencsétlenségére egyikük sem volt kéznél. Kénytelen volt maga utánanézni a dolognak. A busz a régi ház közelében parkolt, a többiek már nagyrészt fel is szálltak rá. Az egyik kövér, a buszra szuszogva felkapaszkodó főrészvényesnek odaszólt: Azt hiszem, bent maradt a telefonom, utánanézek. Induljatok el nélkülem, ha nem jövök vissza pár perc múlva, a kocsi visszavisz az irodába. Azzal határozott léptekkel megindult a ház irányába. A kapu résnyire nyitva, ahogy maguk után hagyták. Nagyon rozsdás volt, nem akartak vele vesződni. Ez is csak a lebontásra váró ócska téglahalom része volt. Juan Lobos épphogy befért a kapunyíláson, aztán egyenesen az első földszinti helyiségbe tartott, mert emlékezete szerint ott kapta a hívást. A telefont nem látta sehol. Hogy ennyi idő alatt ellopták volna, azt fel sem tételezte, különösen, hogy rajtuk kívül emberfia nem volt a környéken. Tulajdonképpen körbejárták valamennyi földszinti helyiséget, az épület állagát vizsgálva megálltak több helyen is, másutt is elmaradhatott a mobilja. Már a harmadik helyiségből is kijött, amikor hallotta, hogy a busz motorját beindítják, aztán azt is, hogy a busz elment. Na, nem baj, ha megtalálom a telefonomat, majd idehívom a kocsit, gondolta. Bejárta a földszinti irodákat, valamiféle műhelyt, kisebb raktárszerű benyílókat, de a telefon csak nem került elő. Mérges volt, de bízott abban, hogy a közelben parkoló kocsit telefonhívás nélkül is megtalálja. Ha nem tudja idehívni a sofőrt, majd megkeresi őt gyalogosan. Egy kis séta igazán neki sem árt. Visszament a kapuhoz, és meglepetve látta, hogy a nagy vasajtó bezárult. Talán ki kellett volna támasztanom, ez volt az első gondolata. Elkezdte rángatni, rugdosni, de még csak a kilincs se mozdult. Talált a közelben egy vasdarabot, azzal kezdte püfölni a kilincset, de az mintha kővé vált volna, nem engedett az erőszaknak. Itt ragadtam, konstatálta, túszul ejtett a ház. Kiabálhatnék, de teljesen fölösleges, a környék kihalt. A sofőr nem a ház közelében parkol, ha eljön is errefelé és látja, hogy nem áll itt a busz, én meg nem telefonáltam, azt hiszi, a többiekkel visszamentem az irodába, aztán ő is hazamegy. Délutánra egyébként is elengedtem, lejárt a munkaideje. Nem félt, de tanácstalan volt. Vajon mikor jönnek rá a többiek, hogy nem ért vissza az irodába? A családja nyaral, az apját csak kéthetente szokta felkeresni, most éppen nem is volt esedékes. Az idejével nem tartozik senkinek elszámolni, ha nem megy vissza, másnapig senki nem fogja keresni. Most kezdte más szemmel nézni a házat. Jó magas belterű épület, a belső udvar fölött a tetőablak még csak be sincs törve, bár nagyon piszkos, alig jut át rajta a fény. A földszinti helyiségeket már látta, értelmetlen lett volna visszamenni. Érdekelni kezdte az emelet is. Az alsó rész munkaterületnek tűnt, ott valami üzem vagy műhely lehetett. Valamennyi ablakon rács volt. Odafönn vajon a tulajdonos lakott a családjával? Ki tudja. Igazán nem is volt ismeretük arról, kivel kell majd megbeszélni a tulajdonjogot. A házról az emberei azt jelentették, tisztázatlanok a tulajdonviszonyok, bár maga az épület vagy három évtizede elhagyatott, üres. Ha felvásárolják a környéket, s közben előkerül ennek a háznak tulajdonosa is, de nem akar megválni tőle, szépen feltornázhatja az árát. Ez lesz a legértékesebb épület a környéken. Vajon kié lehet? Felment a kopott lépcsősoron az emeletre. Az első ajtó mögött konyhát talált. Régi, beépített szekrény foglalta el az egyik falat, a rozsdás mosogatóban törött pohár darabjai hevertek, a sarokban ócska, háromlábú kisszék porosodott. Az ablakból messzire lehetett látni, de látnivaló, az nem volt. Talán, ha lobogtatna valamiféle kendőt, de momentán zsebkendő sem volt nála. Tovább ment a másik helyiségbe. Ez valaha afféle játszószoba lehetett, talán kisgyerekeké volt. Csak a méretéből gondolta, lehetett esetleg kamra is, ki tudja, mi célt szolgált harminc-negyven évvel ezelőtt. A következő szobában kétszemélyes, leszakadt rugózatú ágy árválkodott, mellé dobva ócska, egérrágta matrac. Egér? Hisz itt az egér is éhen veszne. Inkább az idő ette meg a matracot meg az ágyat is, gondolta. A szobához kisebb fülke is tartozott, padlóját régi, poros újságok borították. A többi helyiségben fa- és fémpolcok ép és összetört darabjai hevertek szanaszéjjel, eredetileg tárolásra használhatták őket. Visszament abba a szobába, ahol a matrac volt. Mielőtt letelepedett rá, a régi újságokból hozott párat, és szétteregette őket. Alkonyodott, vagy csak a készülődő nyári zivatar sötétítette el az eget, mindenesetre egyre nehezebben vette ki a szoba fokról-fokra homályosodó körvonalait. Azt azonban még látta, hogy az újságok egyikén egy fénykép, és az arc egyszerre ismerősnek tűnt. Közel tartotta a szeméhez, úgy próbálta kisilabizálni, mit írtak a kép alá. Egy csődbe ment vállalkozásról szólt a cikk. A helyi lap arról tudósította a környék lakóit, hogy a pékségük bezár, mivel a sajnálatos baleset miatt a tulajdonos – mindenki emlékszik, a darabológép levágta a kezét –, tönkrement, és bár sokáig próbált talpon maradni, feladja, otthagyja az üzletet, és a családjával együtt végleg elköltözik. Mint apámnak, neki is fél keze volt, gondolta. De hát az apám éjjeliőr volt, és nem volt háza, mindig is bérlakásban laktunk. Mielőtt teljesen besötétedett volna, kicsit megint kisütött a nap, és utolsó sugaraival bevilágította a lomos, poros helyiséget. Visszament az újságokhoz, és közéjük kotort. Már éppen feladta, mivel semmi érdekeset nem talált, amikor a papírhalmaz aljáról kettéhajtott, megsárgult fénykép akadt a kezébe. Fiatal párt ábrázolt, az asszony ölében kerekfejű kisgyerek ült, kicsit csodálkozó arccal. Csak nézte, nézte a képet, és nem akarta elhinni, hogy annak kinagyított párja évtizedek óta ott díszlik szülei hálószobájának a falán. Ezek szerint az elmosódott újságkép az apját ábrázolja, a cikk róla, az ő balesetéről és anyagi tönkremeneteléről szól. És a ház. Hát igen, a ház az ő öröksége. Ő, saját maga az ismeretlen, titokzatos tulajdonos. Közben lement a nap, teljesen besötétedett, a kis helyiséget csupán az utcáról beszűrődő távoli kandeláber fénye világította meg kissé. Elálmosodott, észre sem vette, amikor szép csendben lecsukódott a szeme, s együltő helyében, hátát a falnak vetve, elaludt. Ha akkor valaki figyeli az arcát, feltűnt volna, hogy mosolyog. Álmában egy kisgyermeket látott, aki oda-vissza rohangált egy hosszú kőlépcsősoron, le a földszintre, vissza az emeletre, újra és újra, közben kiabált: Anya, ugye nagyon erős lesz a lábam, ha ilyen sokat szaladgálok a lépcsőn? Ugye majd nagyobbakat tudok rúgni a labdába? Egy kellemes női hang valahonnan az emeletről visszakiabált: Így van, kicsim, de azért ne vidd túlzásba, még elesel és megütöd magad. Aztán hamarosan jöhetsz ebédelni is, mindjárt tálalok. És akkor, mintha láthatatlanul, a magasból figyelné a jelenetet, szeme előtt újabb szereplő tűnt fel a színen, az apja. De nem volt fiatal, úgy nézett ki, mint most. Öreg, ráncos, ősz volt, de a keze, a jobb keze mégis ép. A kisfiú odaszaladt hozzá, az öreg felkapta, a nyakába emelte, és vitte fel az emeletre, közben szeretettel korholta: Na te kiscsikó, elég volt mára a vágtázásból? Megyünk abrakolni. Akkor, hogy ezek ketten eltűntek a szeme elől, a ház belső udvarát látta maga előtt. A tető üvegablakai csillogóan tiszták, átlátszóak, betűzött rajtuk a nap. A fény megcsillant az ajtók rézkilincsén, a tisztára söpört udvar közepén kis virágágyás, benne ismeretlen, tarka virágok, még az illatukat is érezte. Érdekes, a virágillat hirtelen jó ételszaggá változott, amitől még álmában is nagyot nyelt. A csendet gépek halk zümmögése törte meg, véget ért az ebédidő, elkezdődött a délutáni műszak. Újra hallotta az asszonyi hangot: Ne piszkold össze a ruhádat, és ne csavarogjatok el nagyon messzire a fiúkkal! Nem látta a kisfiút, egykori önmagát, de mégis, az ő szemével látta az utcát, ahová kiszaladt, látta a zöld gyepet, a lombos fákat, a környező rendezett kertes kis családi portákat, asszonyokat, akik az élelmiszerboltba mentek, látszott egy iskola udvara, benne gyerekek zsibongtak, a közeli fára épp akkor kergette fel a macskát egy bolondosan csaholó öleb. Pezsgett a környék, minden porcikája élettel teli, zöld, színes, mozgékony, de jó lehetne itt lakni! Aztán egyet horkant, a saját hangjára felébredt. Kivilágosodott. A hűvös levegőtől megborzongott, hiába, még csak reggel hét volt, és ő nem szokta meg, hogy nem ágyban, csak úgy a falnak dőlve alszik a nyári öltönyében. Miután kitisztult előtte minden, újra végiggondolta az előző nap történéseit, eszébe jutott a furcsa álom is. Hiszen itt valaha tobzódott az élet, és micsoda élet! Itt volt az ő gyerekkorának talán legboldogabb korszaka. És most ő, a gazdag ember, ezt tegye a föld színével egyenlővé? Csak azért, hogy legyen egy hatalmas építőanyag-lerakat, irodák, raktárak, konténerhegyek, hogy kivágják az utolsó fákat, hogy eltapossák a maradék gyepet, a virágokat? Hiszen ő építési vállalkozó, építésre, teremtésre vállalkozott, nem rombolásra! Egy elhatározás kezdett benne formálódni. Csak innen kijusson. Lement a földszintre. A kapu nyitva volt, és a földön ott hevert a mobilja.

Kilépett az utcára, találomra elindult az egyik irányba. Alig sétált öt percet, egyszer csak szembe jött vele a saját autója. A kocsi megállt, a sofőr kiugrott belőle, és futott felé. Úgy restellem, kezdett szabadkozni, én felejtettem itt önt, ne haragudjon, meg voltam győződve, hogy a többiekkel, a busszal ment vissza a városba, meg nem is telefonált. Hagyja abba, nem maga tehet róla. Túszul ejtett az öreg ház, vagy tán nem is túszul, rabul ejtett. Nem bontunk le semmit, teremtünk.

Aznap délután összeült az igazgatótanács, és új forgatókönyv készült a terület hasznosítására. A döntés hamar megszületett. Meghirdetik, hogy a már tulajdonukban levő telkeket ingyen átadják azoknak a cégeknek, amelyek aztán velük építtetik be. A kikötés csupán annyi, építtessenek áruházat, iskolát, lakóépületeket, legyen park, és közlekedés, ami a környéket bekapcsolná a nagyváros vérkeringésébe. Legyen ez egy szép, zöldövezetes, külvárosi rész.

Apját csak akkor vitte ki az öreg házhoz, amikor azt már szépen kitatarozták, és a földszinten újra megnyílt a pékség.

A ház homlokzatán, az épület stílusával finoman harmonizáló betűkkel ez a felirat díszelgett: A túszejtő. A környékbeliek ugyan nem tudták, honnan ered az elnevezés, de mindenki úgy magyarázta, hogy aki ennek a pékségnek a kenyerét eszi, azt a jó íz rabul ejti, és nem megy többé soha más üzletbe pékárut vásárolni.

Mester Györgyi

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/34. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
sulikfejetfogja

Matovič megúszta a leváltást, de a koalíció nem lélegezhet fel

boris kollár k

Kollár: Leghamarabb fél év múlva tarthatunk előrehozott választást

fűtés k

A radiátorok hidegek, a gyerekek betegek – néhány iskola már megkezdte a spórolást a fűtéssel

csirke k

Figyelmeztetést adtak ki az ellenőrök – ne fogyasszunk lengyel baromfihúst!

fagy k

Hideg lesz az éjszaka – talajmenti fagy miatt adtak ki figyelmeztetést!

új szó

Miről ír a szerdai Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.