A nemzet meghatározó történelmi eseményeiről évente való megemlékezés minden nép számára fontos esemény. Szóljon győzelemről, vereségről. Veszteségekről, halálról, újrakezdésről, területek elcsatolásról vagy épp megszerzéséről, emberek tudatos kiirtásáról vagy felszabadításáról. Minden esetben jelentősen meghatározza, formálja az adott nemzet kollektív tudatát és tudatalattiját is.
Objektív vagy szubjektív a szűrő?
Az egyén történelmi visszaemlékezései sosem lehetnek objektívek, még akkor sem, ha aktív részese volt az adott eseménynek. Mert a személyes érzelmeket, melyek leginkább veszteségekhez, erőszakos halálhoz kapcsolódnak, sosem lehet teljesen kizárni ezekből az emlékekből. Hiszen minden résztvevő csak a saját szűrőin át láthatja mindazt, amit átélt. Így fordulhat elő az is, hogy egy-egy történelmi időszak vagy esemény különbözőképpen hat az egyik és a másik családra, meghatározva ezzel akár több nemzedéken át az adott család társadalmi, vallási, politikai hitrendszerét. Sőt, olykor egy családon belül is előfordulhat éles ellentét történelmi események kapcsán, hogy családtagok az eltérő politikai meggyőződés miatt végleg megszakítják egymással a kapcsolatot. Ilyenkor a harag és a gyűlölet sajnálatos módon még a vérségi köteléket is felülírja.
Éppen ezért lényeges volna politikai és társadalmi szinten az objektív, szélsőséges érzelmektől mentes, ugyanakkor a nemzeti tudatot erősítő, jelenben tartó és a jövőbe mutató pozitív és emocionálisan felemelő visszaemlékezés, amely egyéni szinten is támogatná a traumák feldolgozását.
Lélektani háttér
A történelmi visszaemlékezések lélektani hátterét valamilyen súlyos veszteség okozta trauma adja, amely a családok mindennapi életére is erősen kihat. Ezért is nagyon fontos volna, hogy ezeket a megemlékezéseket ne a bűnbakkeresés szándéka, gyűlölet, hibáztatás hassa át. Különösen a fiatal nemzedék számára volna fontos üzenet a megbocsátó, toleráns, szélsőségektől mentes megemlékezés. Mert a lényeg nem a múlt fájdalmainak, kizárólag szubjektív érzéseken átszűrt haragjainak újraélése, hanem épp ellenkezőleg. A megértés, a megbocsátás, a figyelemfelkeltés, hogy a múltban elkövetett hibák, gaztettek soha többé ne fordulhassanak elő. A megemlékezések célja nem az, hogy élővé tegyük a múltat itt a jelenben, és felszaggassuk a sebeket nemzeti s egyéni szinten. Mert ezzel csupán fájdalmat és haragot generálunk újra meg újra. Nem visz előrébb, nem hoz fejlődést. Az ilyen megemlékezések nem használnak egyetlen népnek sem, hiszen a megbocsátás, tolerancia, megértés, hála érzése kollektív szinten még erősebb, mint az egyén szintjén. Hiszen az egyén makro- (családi, társadalmi, szociális) hitrendszerét nagymértékben befolyásolhatja az is, hogy milyen feldolgozatlan nemzeti traumákat hordoz. De legfőképpen, hogy mi van az adott nemzet kollektív tudatalatti szintjén.
Így nemcsak egyéni, hanem nemzeti szinten is fontos feladat volna az elengedés. A cél itt speciális. A nem természetes halálhoz és egyéb veszteségekhez kötődő negatív, szélsőséges és romboló érzések áthangolására volna szükség. Az elengedési folyamat, akár az egyén szintjén, itt is hét lépcsőben tud megvalósulni, s alapja annak a fajta megemlékezésnek, amely már mentes minden szélsőséges érzelmi megnyilvánulástól, és gyógyulást, ezzel pedig fejlődést generál az adott nemzet életében.
Nemzeti trauma feldolgozása, de hogyan?
Az alábbi 7 lépcsős folyamatot a saját személyiségfejlesztő mentorálási munkám során fejlesztettem ki. Ennek bemutatásával szeretném érzékeltetni, hogy egy kiválasztott magyar vonatkozású történelmi esemény traumájának is létezik feldolgozása kollektív, nemzeti szinten. A vizsgált történelmi esemény épp 100 éve történt, 1920. június 4-én. A trianoni békeszerződés volt, amely többek között meghatározta Magyarország (Magyar Királyság) új határait és az egységes birodalom helyett sok kis multinacionális államot hozott létre. A traumák feldolgozása lehetetlen elengedés nélkül.
Az elengedés 7 szintje
1. TUDATOSÍTÁS: A tudat alatti tartalmakból a tudat szintjére emelem mindazt, ami bennem (egy nemzet történelmében) sérült.
2. SZEMBESÜLÉS: Elfogadom, hogy amit felszínre hoztam, az hozzám (a magyar néphez) tartozik. Dolgom van vele.
3. LEVÁLASZTÁS: Leválasztom róla a hozzá kapcsolódó stresszt, ítélkezést, haragot, bármilyen neheztelést.
4. MEGBOCSÁTÁS: Megbocsátom magamnak (a hazámnak), hogy megengedtem azt, ami csalódást okozott, gátolt és fogva tartott. Megbocsátok mindenki másnak is (a hazám vélt vagy valódi ellenségeinek), aki ebben részt vett, és cinkosom volt abban, hogy ezt a csalódást átéljem.
5. ELFOGADÁS: Látom, elfogadom és megköszönöm azt a tanítást, amelyet a helyzet és/vagy ember adott nekem. Látom, elfogadom és megköszönöm, hogy ezzel a tapasztalással alázatosabb, megértőbb, igazabb, erősebb és értékesebb lettem.
6. HÁLA: Hálát és áldást mondok arra, ami történt, és azokra, akik ebben a helyzetben hatással voltak az életemre. (Az elengedés a hálával teljesedik ki.)
7. INTEGRÁLÁS: Integrálom magam az új helyzetbe. Legalább 21, de legfeljebb annyi napig, amíg szokássá nem válik a megváltozott tudatállapotból születő új gondolkodásmód és a belőle létrejövő új cselekvési minta.
Ha az integráció nem sikerül, azaz nem változik az adott témával kapcsolatos nézőpontom és érzésem, s nem változnak meg a cselekvési szokásaim, reakcióim sem, akkor valahol a folyamatban becsaptam magam. Vagy átugrottam, vagy kihagytam egy-két lépést. Mivel ezek egymásra épülő és egymásból következő folyamatok, egyiket sem lehet sem kihagyni, sem pedig felcserélni a sorrendet.
100 éve írták alá a trianoni békeszerződést
A történelmi veszteségek, így Trianon traumáinak feldolgozásában kiemelt szerep jut a felsorolt hét szint közül a harmadiknak, negyediknek és hetediknek. Azaz a leválasztásnak, a megbocsátásnak és az integrálásnak. Ezen túlmenően egyetlen szintet sem lehet sem kihagyni, sem pedig felcserélni a sorrendjét. Az egyén szintjén egyértelmű, hogy ez a hétlépcsős folyamat magányos folyamat. Egyedül vagyok benne, egyedül dolgozom vele, esetleg időnként igénybe veszek hozzá külső segítséget, coach vagy pszichológus személyében, de alapvetően nem közösségben történik. A nemzeti traumák feldolgozása viszont soha nem lehet egyéni ügy. Társadalmi, nemzeti összefogás, összetartozás nélkül lehetetlen újraírni, újragondolni egy haraggal, fájdalommal és indulatokkal terhelt történelmi veszteséget.
Fontos megjegyezni, hogy ezekben az emlékezésekben mindig szükséges volna meglátni, hogy a hazám számára mi az adott veszteségből származó tanítás. Nemzeti szinten is meg kell vizsgálni, mi a lehetséges pozitív hozadéka az illető történelmi eseménynek. Még akkor is, ha ez elsőre, de akár többszöri nekifutásra sem megy, s csak a hátrányát látjuk. Mert nem léteznek egyértelműen fekete és fehér helyzetek a történelemben, de a politikában sem. Mindennek oka van, az okok eseményeket generálnak, a történéseknek pedig, legyenek akármilyen fájdalmasak is, minden esetben van pozitív hozadékuk is. Akkor is, ha maga az esemény nem az.
Az objektív, szélsőséges érzelmektől mentes, szeretetteljes, figyelemfelkeltő ugyanakkor ítélkezésektől és bűnbakkereséstől mentes megemlékezéseknek itt a jelenben kiemelten fontos szerep jut. Segítik a gyógyulást, ezzel együtt a megértést és megbocsátást, és ez egy nemzet életében létfontosságú, mert csakis stabil, egységes, széthúzás nélküli országban lehet egyéni szinten is kiegyensúlyozottan, félelmek és a kiszolgáltatottság érzése nélkül élni.
Montorffy Letti író, újságíró, coach-szemléletű mentor
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.