Sok szó esik a mostani számban a családi történetekről. Nem véletlenül. Azt próbáljuk megmutatni, hogy mekkora ereje, szerepe van egy-egy elmesélt történetnek, amely aztán átöröklődik gyerekre, unokára, dédunokára. De mi lesz a mi mesénk? Mi milyen családi történetet adunk át?
Az örökölt sors témája Orvos-Tóth Noémi pszichológus azonos című, 2018-ban megjelent kötete után kapta meg a kellő figyelmet, holott szakértői körökben már azelőtt is foglalkoztak a témával. Ő volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a családunk traumái mennyire hatnak a jelenre. Tavaly, halottak napja alkalmából Vrabec Mária készített vele interjút a gyász feldolgozásával kapcsolatban, akkor az öröklődő traumákról így nyilatkozott: „Az epigenetikai kutatások azt mutatják, hogy sejtszinten is öröklődik a félelem. A környezeti tapasztalatok hatására más gének aktiválódnak, és ez nemzedékről nemzedékre öröklődik. De van hiedelemszintű átadás is, mert ha valaki átél egy háborút, elveszíti a gyermekét, vagy bántalmazó családban nő fel, számára a világ veszélyes hellyé válik. Fokozott szorongással éli az életét, és ezt öntudatlanul is átadja a gyermekeinek, unokáinak. Mindenképp érdemes feltárni a családi múltat, mert ezzel bővíthetjük az önismeretünket, magyarázatot találhatunk a saját reakciónkra, érzéseinkre.” Ezek alapján próbáljuk meg végiggondolni: a mi felmenőink milyen traumákon mentek keresztül? Mi lehet az, amit átörökítettek a sejt szintjén ránk is? Nem is lehetne ez aktuálisabb most, a trianoni évforduló kapcsán. Hiszen nincs tán senki az olvasóink között, akinek a felmenőit ne érintette volna. És utána jött a többi trauma, egyik a másik után, amelyek mind-mind feldolgozatlanul maradtak.
Benne van a levegőben
Ugyanakkor a múltban élni sem jó. Ne úgy képzeljük el a családi traumák feldolgozását, hogy a mindennapokban a múltba révedünk, hibáztatjuk a világot, a környezetet, Istent és a sorsot, hogy ilyen életet mért ránk, a családunkra. Mert ezzel a sebek csak mélyülnek, nem gyógyulnak. A gyógyulás útja soha nem az, ha indulatoktól fűtve okolunk ahelyett, hogy megérteni próbálnánk. Sokkal inkább oknyomozás ez, beszélgetések sorozata az, ami segíthet. Jó, ha van kit kérdezni, ezért tegyük meg, amíg lehet. Jó példa erre Mészáros Márta filmje, az Aurora Borealis – Északi fény, amelyben egy egész életen át elhallgatott titok derül ki, ahol a „nyomozás” segít a feldolgozásban, ahol a világ és a családi kapcsolatok átértékelődnek. Mert a titkok itt élnek, éltek közöttünk, az elhallgatottak talán még súlyosabbak. Mert benne vannak a levegőben. Szinte tapintani lehet, hogy van valami, aminek nem ilyennek kellene lennie. Több problémát okozhatnak, mint azok, amelyekről beszélünk. Mert ha kimondjuk, „leesik a kő a szívünkről”.
Örököltem a sorsom
„Hatan voltunk testvérek, ez régen teljesen normálisnak számított. Ahogy az is, hogy az egyik testvérem kéthetes korában meghalt – kezdi családi történetét Irén. – Ez azelőtt volt, hogy megszülettem volna, ezért amikor világra jöttem, megkaptam a halott nővérem nevét. Nem volt valami kreatív választás. Bár akkoriban sokszor nem készült sírfelirat a korán meghalt babáknak, édesanyámat annyira megviselte az eset, hogy a nővérem kapott. Nagyon rossz volt, amikor mentünk a temetőbe, és a kicsi síron az én nevem olvastam, majdnem azzal a születési dátummal, ami az enyém. Még a hónap is ugyanaz, csak az év változott. Ráadásul a családban nem is hívtak soha Irénnek. Mindig csak Pici volt a nevem, a faluban ma is sokan így hívnak.
Az elbeszélések szerint édesanyám mindig vidám nő volt, de én csak megtört szigorú asszonyként emlékszem rá. Valami megtört benne, amikor meghalt Irén nővérem. Fiatalon mentem férjhez, és a gyerekeim is sorra megszülettek. A harmadik lányom, Júlia egy hónapos volt, amikor meghalt. Akkor értettem meg, hogy mit érezhetett az anyám a gyereke elvesztésekor. Bennem is megtört valami, de tudtam, ha még egy gyermekem születik, az semmiképp nem fogja a Júlia nevet kapni. Szerencsére fiam lett, így soha nem láttam benne a kislányomat.
De még így, még most is sokszor felmerül bennem, hogy az édesanyám sorsára jutottam. Ugyanazokon a nehézségeken mentünk keresztül. De azt gondolom, hogy én tudtam tanulni a hibájából. Azt gondolom, az én gyermekeim nem érezték a fájdalmam. Sokat játszottunk, nevettünk, próbáltam mindent úgy csinálni, hogy boldog gyerekkoruk legyen. És azt hiszem, sikerült is.”
Mi a vége?
És hogy mi ennek az egésznek a tanulsága? Talán az, hogy foglalkoznunk kell nemcsak a jövővel, jelennel, hanem a múlttal is. Talán az, hogy ha tudjuk, kik voltak az elődeink, tudni fogjuk azt is, kik lesznek az utódaink. Talán az, hogy megírjuk a saját családi mesénket. Hogy továbbadjuk a gyerekeinknek a történelmet. A saját történelmünket. Mert attól lesznek a gyökerek, amelyek stabilitást adnak. Minden időben, minden körülmények között.
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.