Karácsonykor átsuhant az angyal

Kucman Eta

Betűszóval még MATESZ volt a komáromi játékszínünk neve, ahol 1975-ben ő volt Desdemona az Othellóban, 1977-ben pedig a játéka láttán Antigoné igaza lét felettivé magasztosult. Akár 2000-ben, amikor fölvette Baradlayné szerepét, és szinte királyasszonyi megjelenéssel bírt a színen. Nagyon korán jött asztmája miatt egy meg-megszakadt, mégis emlékezetes pálya az övé. Mert iszonyatosan élvezte a színpadi játékot, és számára terápia is volt a színészet. Mivel Kucman Eta már régen nem játszik, így most „csak” privát csevegünk. Ezúttal becsengetni sem kell, sarkig tárva a lakásajtó.

Már vártalak.

Biztos?

Különben nem mondanám. Mire vagy kíváncsi?

Mondjuk arra, hogy a rengeteg gond és az egyre szószegőbb világ dacára ma is még benső melegséggel tudod-e várni a karácsonyt? Vagy arra, hogy milyen erőtől sugárzik még ma is olyan kivételességgel a tekinteted?

Gondolom, ez örökség. A Somorján élt nagymamámtól öröklődhetett rám. Az ő szemében ragyogott egy olyan szőkés huncutság. Már idősebb korában egyedül élt, de sohasem láttam őt tanácstalannak, elveszettnek. Én pedig a csillagjegyemet tekintve Bika vagyok. Szilárd lábakkal állok hát a földön. Az életfelfogásom része, hogy mindenkinek elsősorban önmagának kell megtalálnia az élet hozta problémák megoldásainak kapaszkodóit. De azt is megtalálni, aminek örülni tud. Talán ezt az érdeklődést tükrözi a tekintetem.

Hát a karácsony? Várod, vagy az évek haladtával hárítod inkább magadtól az ünnepet?

Sőt, örömmel várom. Ahogyan az ilyenkor felszínre törő réges-régi téli emlékeket is. Öt-hat éves lehettem, amikor Várkonyból felköltöztünk Dunaszerdahelyre. Részemre akkoriban egy teljesen új és színes világba, hiszen a város zsidóságának egy része is ugyanabban az utcában lakott. Közel a vásártérhez, így nap mint nap arra jártak a parasztszekerek. Velünk szemben egy kocsma várta naphosszat a kuncsaftjait, ahová a piacozó gazdák közül is sokan betértek, a lovaik meg kint várakoztak. A decemberi hidegben a korai szürkületben egyre csak lehelték magukból a „füstölgő” párát. A két fivérem meg kinevetett, mert a kerítés mögül figyelve azt hittem, hogy cigarettáznak a lovak… Az egész környéken folyton történt valami látnivaló, én pedig ebből a csodásnak tűnő világból nagykanállal ettem.

Gyertyagyújtás után nálatok is megszólalt a fenyőfához hívó csengettyű? És azzal vége lett a szekrények aljára rejtett karácsonyi titkok izgalmának?

Ahol három gyerek volt és csak egy fizetés, ott nemigen lehettek különösebben nagy titkok. De a szüleink szeretetét dicséri, hogy karácsonykor fölöttünk is átsuhant az angyal, hogy azért mindenkinek jusson meglepetés. És az ünnepi asztalra banán, narancs és más déligyümölcs került, amit az év többi hónapjában – ha egyáltalán – csak ritkán lehetett az üzletek előtt állva kisorakozni. A téli esték minálunk azt jelentették, hogy az én csodálatos apám felolvasott nekünk. A leggyakrabban talán a Toldit, de olyan átéléssel, hogy a szobalámpa szerény fényében Arany János gyönyörű sorai szinte megelevenedtek előttünk.

Még a múlt század derekán felnőtt generáció nem anyagiakban, hanem emberségben, összetartásban, az otthon melegéből többet kapott, mint az manapság dívik. Hová tűnt az a családi biztonság?

Elillant. Ebben a jelenlegi életstílusban hiányzik a sze-re-tet. A természetes szeretet. Mindenki kapkod és megállás nélkül rohan valahová. Az emberek nem tudatosítják, hogy ez a perc, ez az óra vagy ez a mai nap csakis most van itt, és ha elszáll, nem jön vissza többé. Pedig nem szabadna, hogy az egész élet csak egy állandó loholás, egy örökös galopp legyen. Nem szabad szakadatlanul már ma a holnapot intézni! Megfékezni a szüntelen rohanást engem esztendőkkel ezelőtt az unokám, Lia tanított meg. Kiskorában sok időt töltöttünk együtt. És ha vele foglalkoztam, körülöttem megállt az idő. Hogy lehetőleg minden mást kizárva pusztán azok az órák és szituációk kössenek le. Valami hasonlót én addig csak a színpadon tapasztaltam, ha egy-egy jelenetben utolérhetetlenül összeállt minden, és megtorpant az a pillanat. Ilyenkor szinte vákuum alakul körülötted. Ott ül előtted a közönség, de számodra megszűnik a tér. Ott vagy a színen, már-már megszűnsz te lenni, és abban a mély csöndben csak a szereped éne él benned. Annak bódulatába esve mintha más anyaggá lényegülnél. És ha a színpadi partner – mondjuk – rágyújt közben, akkor hirtelen tudatodba hasít a „cigarettázó lovak” mélyről fölködlő képe, benned megáll az idő, és a szertefoszló füst felé nyúlsz. Aki lentről nézi ezt, azt mondja magában: de jó volt!

Kucman Eta

Már régebben azt panaszoltad, hogy az életben kétféle gonddal szembesül a z e mber: v an, a mit meg kell oldani, és van olyasmi, amit „csupán” túl kell élni. Neked miből jutott több?

Amit túl kell élni. Komáromban 1973-ban, a Menyasszony című darabban Konrád József volt az első színházi rendezőm, és a szezon elején még csak meglátott a színpadon, ő már akkor mosolyogva azt mondta: milyen széles a vállad, sok mindent fog elbírni. Hazudnék, ha tagadnám, hogy mennyire igaza volt. Bár akik mellettem megélték ezeket a zuhanásaimat, ők a megmondhatói, hogy azokból megerősödve jövök ki. Olyan ez, mint a tengerparti sziklának vágódó hullám. Szétzúzódik apró cserepekre, ám az a csöpp is része marad a tengernek! Én is csak egy csepp lehetek a „tengerből”, de legyek képes meglátni magamat abban a cseppben. Valószínű, hogy ez több energiába kerül az egyébként szükségesnél, mégsem szabad sajnálni rá a lelkierőt. Még úgy sem, ha túl a hetvenen azért érzem, hogy már én is beálltam abba a végtelen sorba... Antigoné mondja egy helyütt: szeretni születtem. Amíg élek, az én mondatom is ez!

Antigoné igazánál maradva az egész mondat: nem gyűlöletre, szeretni születtem.

Igen, és talán ezért nem veszítettem el sohasem a szeretetnek azt a bennem máig élő érzetét, amit még otthon a szüleimtől kaptam. Ez a forrása annak, ha önbizalmat keresek vagy kerestem magamban. Hiszen ha gyűlölettel nem is, de irigységgel szembesültem a színházban. Ami ha sokszor előfordul, sok apró szúrást ejt az ember lelkén. Amikor például a komoly tüdőasztmából úgy-ahogy fölépülve visszatértem a társulathoz, arcok helyett inkább csak hátakat láttam. A szerepeimet átvették mások, talán nem is örültek, hogy visszajöhettem.

Pedig ötven éve, 1973-ban friss diplomával és fiatal színésznőként örömmel tudtál betoppanni a Magyar Területi Színházba. Szolgálatnak is tekintetted, hogy Komáromba szegődtél?

Ha most visszanézek, nem kellett volna annyira magyarnak lennem. A nyitrai színház élénken érdeklődött irántam. A színjátszás nekem sosem volt elsődlegesen szolgálat, hanem játék! Később meg terápia. Ott tudtam minden tekintetben megvalósítani önmagamat. A művészetnek ez az a közvetítési módja, amiben én kiteljesedhettem.

Az a színésztípus vagy, aki beviszi a saját életét a színpadra?

Értsd, ahogy akarod, de ha megvan hozzá a tehetséged, a színpadon eladhatsz mindent. Csalódást, napi gondot, szerelmet. Mert játék. Nekem a színészet ezért volt terápiás eszköz. Én színésznőként voltam a helyemen, mert játszhattam, és ez egyensúlyt is jelentett az életemben. Élt bennem az a belső jó érzés, ami semmivel sem összehasonlítható, ha az ember azt csinálja, amitől boldog. Természetesen önmagával kapcsolatban ezt a megelégedést a színpadon csak kivételes esetekben érzi.

Boncolgató, elemző típus vagy? Hosszan gondolkodó azon, mit, miért és hogyan csinál?

Igen. Ha analitikus alkat nem is, de általában úgy vagyok nyugodt, ha lélekben érzem, hogy az adott dolog működni fog. És a megérzéseimre is hallgatni tudok.

Megrázott, amikor huszonhét évesen rád tört a hamar idültté vált asztma?

Nehéz helyzetbe kerültem, mert szörnyű rohamaim voltak. Néha tényleg azt hittem, hogy végem van. Csak hosszadalmas lábadozás után állhattam újra színpadra.

Kucman Eta

A színészet, ha szerzetesi élet nem is, de befelé fordulás, elmélyedés, önmagadba menekvés. Számodra a nagy szerepek mégsem a gürcölést, hanem az álmodozást jelentették.

Elsősorban megéltem a szerepeimet. Nem az lényegült belém, hanem én lényegültem át hozzá. Így a szöveg is kevesebb tanulással és könnyebben lett a sajátom. A próbákon viszont erősen megdolgoztam, azokba annyira belemerültem. Többször megtörtént, hogy a próbafolyamatot őszintébben élveztem, mint később magát az előadást, ha a darabot szériában játszottuk. József Attila írja: csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra. Én hát hagytam azt a bokrot, hogy kivirágozzon; és ami kész lett, azt meg már hagytam haladni a maga útján.

Emlékszel még azokra a percekre, amikor kétezerben vállaltad Baradlayné szerepét, és állótapsokat kaptál a közönségtől?

Igen, tizenhárom évvel azután, hogy otthagytam a színházat. Már A kőszívű ember fiai próbái alatt, az utcán is megszólítottak az emberek. A premierközönség pedig hosszan állva tapsolt. Kijózanító elemnek ott volt az előadáson a fiam, a lányom és a férjem. Ez segített, nehogy a siker láttán elszálljak, hanem a családom számára az maradjak, aki egyébként is voltam.

Amikor ’87-ben faképnél hagytad a színházat, akkor a lélek döntött úgy, hogy elég volt, hogy menni kell?

Akkor úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő. Hogy aki abban a társulatban szeretett, az is messzire került tőlem. Azt éreztem, hogy elárultak, többen akarták bebizonyítani, hogy nélkülem is van Komáromban színház. Én meg nem akartam az ellenkezőjét bizonygatni. Nem akartam semmit bizonygatni, hiszen ötödrangú szerepeket kaptam.

Ma már kacagni tudsz ezen? Olyan önfeledten, ahogy a színpadon – szerintem – csak Kucman Eta tudott?

Nem, ma sem nevetek rajta, hanem hagyom eltűnni a semmiben. Ahogy a cigarettafüst is semmivé válik. És úgy kacagni, ahogy Kucman Eta szokott, Liával tudok. Olyan egy kis bohóc, hogy csoda!

Huszonnégy évesen játszottad az emberi tisztaságba vetett bizalom shakespeare-i példaképét, Desdemonát.

Nyugtalanít, hogy a Jagóké lett a világ? Nyugtalanít. Ez lett a kor ideálja. Intrika, kisstílűség, gonoszkodás, ügyeskedés, pénz és pazarlás. Mi ez, ha nem zagyva kapkodás?

Valahol legbelül talán úgy érzed, hogy félbeszakadt a pályád. De maradt erőd azt se feledni, hogy mégis a hazai magyar színjátszás egyik nagyasszonya lettél?

Nem foglalkozom ezzel. Ennek nyilván így kellett történnie. Komáromban ennyi jutott nekem színésznőként, ennyi lehetett bennem. Mondjam, hogy a keserűben is megtaláltam az édeset? És az megmentett. A második szereposztásban.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?