Meleg szívvel egy nagy családban

Közeleg az ebéd ideje, az épületbe lépve ínycsiklandó illatok ütik meg az orrunkat. Nagy Anita, a központ igazgatója már vár, de még mielőtt leülnénk beszélgetni, körbejárjuk az osztályokat. Mindjárt az elsőbe lépve egy kislány siet elém, szorosan átölel, és érzem, mennyi szeretet rejlik ebben az ölelésben. A másik lánynak, Leának az ebédhez nem nagyon fűlik a foga, s amikor azzal próbálom provokálni, hogy én bezzeg nagyon megenném, mert farkaséhes vagyok, az egyik tányérját felkínálja. A két fiú, Tivi és Peti jól szórakozik a jeleneten. Vidám, huncut teremtés mindkettő, egymással és velem is szívesen élcelődnek. Amikor bemutatkozom, hogy ők is elárulják a nevüket, Tivi azzal reagál, hogy ő ismer egy Klári nénit, a Kati tanító néni testvérét. Az igazgató néni, vagy csak Anita (mert sok gyerek a nevén szólítja) elmagyarázza, hogy az a Klári fogorvos, és nemrég járt nála.
 

Legyek ám az újságban!

Minden osztályt, termet bejárunk. Vannak itt kisebbek, nagyobbak, lányok, fiúk, testi és mentális fogyatékkal élők. Általában halmozottan fogyatékosak. Egyik szobában három nagyon súlyos eset, ők csak fekszenek, nem is kommunikálnak. Fönn az emeleten egy tanító nénivel két nagyobb gyerek ül az asztalnál. A fiút, bár jócskán megnőtt, mióta nem láttam, rögtön megismerem: Tomika az. Felragyog a szeme, amikor meglát, gyorsan megölel. Most aránylag jól van, számol be, de nemsokára újra egy nagyobb műtét vár rá. Már számát se tudom, hányadik. Az autistáknál óvatosan közelítek a gyerekekhez, nem az ő reakciójuktól félvén, sokkal inkább attól, nehogy kizökkentsem őket, stresszt okozzak nekik. Van, aki annyira belefeledkezett a mesébe, a játékba, hogy nem is vesz rólunk tudomást. Egy nagyobb lány és fiú, Rebeka és Ricsi azonban tudtomra adják, hogy ők barátok, Ákos pedig a lelkemre köti, hogy legyen benne az újságban. Danika nem mondja, de látom a szemén, hogy ő is szeretné.

Anita és a többi munkatárs nyugalma, a szeretet, a közvetlenség, amellyel a gyerekekhez közelednek, s amelyet azok, akik elsősorban biztonságra és nyugalomra vágynak viszonoznak, rám is átragad. Kellemesen folytatjuk a beszélgetést, amikor az igazgató asszony bemutatja az intézményt, a Regionális Nevelési és Szociális Központot.

Három az egyben

„Egy kalap alatt három intézmény van: az iskola két részleggel működik. Az egyik a speciális alapiskola az értelmileg és testileg súlyos fogyatékkal élők számára. A másik az autista alapiskola, ott sincs jelenleg olyan gyerek, aki ne lenne mentálisan is sérült. Azokat, akik értelmileg nem fogyatékosak, igyekszünk normál iskolákban elhelyezni, ha ott adottak a feltételek. A következő részleg a speciális pedagógiai tanácsadó, ennek keretében főleg az autizmus diagnosztizálására összpontosítunk, de másféle diagnosztizációt is végzünk, mivel magyar nyelven mi vagyunk az egyetlen ilyen intézmény. Kelettől nyugatig ide hozzák a szülők a gyerekeket. A tanácsadó egy külön részleg, az iskola és a szociális szolgáltatások otthona azonban szorosan együttműködik, ugyanarról a gyerekről gondoskodik. Talán úgy tűnik, hogy az osztályokban sok a felnőtt, ez azért van, mert mindenki mindenkivel törődik. Sok gyereket próbálunk elhelyezni ott, ahonnan jönnek. Iskolát keresünk nekik, s ha találunk, próbáljuk betanítani az asszisztenseket, hogy hogy tudnak majd velük foglalkozni. Ez másképp nem fog menni, mivel az alapiskolai tanárok a főiskolán ezzel a problematikával nem találkoznak. Pedig a pedagógusokat már ott fel kellene készíteni arra, hogy lehetnek az osztályban ilyen gyerekek is” – véli az igazgatónő.

A Szociális Szolgáltatások Otthona volt az első, ami megalakult, 1999-ben, amikor törvénybe iktatták, hogy a fogyatékkal élő gyerekek sem menthetőek fel a kötelező iskolalátogatás alól, ennek megvalósítása viszont akadályba ütközött. A súlyosabb eseteket az iskolák nem akarták vállalni. Az otthon vezetése ezért 2007-ben úgy döntött, hogy létrehoz egy speciális iskolát, 2010-ben pedig mint tanácsadó kezdte meg a működést. Előtte több helyen folyt a tevékenység, a várossal közösen azonban találtak egy olyan megoldást, melynek köszönhetően ma egy fedél alatt lehet minden. Mind az iskolák, mind a Szociális Szolgáltatások Otthona, melynek van még egy munkaterápiás részlege a városban, a ferences kolostor egy részében. Ott húsz ügyesebb fiatal készít mindenfélét, mint mondják: oda járnak munkába.

Hosszú a várólista

Az intézménynek közel 80 munkatársa van, csupa nő (egyetlen férfi asszisztenssel találkoztunk), a legtöbben speciális pedagógusok és asszisztensek. A szociális otthon részlegén szociális dolgozó, egészségügyi nővér és fizioterapeuta is dolgozik. Tizenegy évig egyhetes bentlakásos szolgáltatást nyújtottak, később egyre több szülő döntött a napi díjas elhelyezés mellett, aminek az igazgató örül: „Ez volt az én vízióm is, hogy a gyerekek maradjanak a családban, s mi adjunk hozzá valamilyen szolgáltatást, hogy ez működhessen. 2011-ben megszüntettük az egyhetes szolgáltatást, csak a napi maradt, s nemcsak Újvárból, hanem az egész környékről, Párkánytól Gútáig járnak ide gyerekek, fiatalok. A munkaterápiás részleggel együtt 110 körüli a létszám. Sajnos jelenleg is várólistánk van, egyelőre nem tudunk minden igényt kielégíteni.”

Ez érthető is, mert az ország déli, magyarlakta vidékén nincs hasonló intézmény. Az újváriban érzékenyen kezelik ezt a témát. Nem vallási vagy épp nemzetiségi alapon, hanem emberi módon, s a tapasztalat nagyon pozitív. A gyerekek egymástól tanulnak meg magyarul vagy szlovákul.

Ami a terjeszkedést illeti, azt mondják, nem lenne jó, mert az intézmény épp azt veszíthetné el, ami valóban különlegessé teszi: a családias jelleget. Idáig sikerült megőrizni például, hogy mindenki mindenkit ismer. Nagy Anita meg is jegyzi, nem szeretné, ha nem tudná, kit hogy hívnak.

Önellátást tanulnak

A súlyos, halmozottan sérült gyermekek nevelése, oktatása, ellátása különleges bánásmódot igényel. A többségi iskolák tanrendjével szemben nemcsak minden egyén esetében más, de speciális is. „Talán a legnehezebb a szülőkkel való munka, hisz ha iskolába adják a gyermeket, az az elvárás, hogy megtanuljon írni, olvasni, számolni. Nekünk az a lényeg, hogy kihozzuk a gyermekből, amit csak tudunk. Ha képes rá, mindezt megtanulja, ha nem, akkor tanítjuk másra. Ami elsődleges, hogy megtanulják az önellátást, hogy egyedül tudjon enni, felöltözni, cipőt húzni, eltakarítani maga után. Az, hogy az adott gyógypedagógus vagy munkatárs ezt milyen módszerrel tudja elérni, egyénfüggő.” – Az igazgatónő nem idealizálja a dolgokat. Beismeri, hogy sok mindennel küszködnek, de azokkal, akikkel elkezdték ezt a munkát, már sikerült a többieket is bevonni és buzdítani.

A bántalmazás ellen

A fogyatékkal élő gyermekek a többségi iskolákban könnyen válhatnak a bántalmazás célpontjává. Sem az integrált, sem a szegregált iskolákban nem ritka például az autistákat érő abúzus, zaklatják, sokszor lehülyézik őket.

„Előbb azt mondom, hogy ha változást akarunk az iskolákon belül, kezdjük a főiskolán, de ha a társadalmon belül akarjuk, akkor tegyünk is érte. Már a játszótereken kell elkezdeni. Fontos, hogy az anyukák tudják, a gyermek odamehet játszani a fogyatékos gyermekkel. Fontos, hogy az egészséges gyerek szülője ne rántsa el a sajátját a fogyatékostól, mintha az leprás lenne. Mi ezt próbáljuk kezelni más iskolákkal együttműködve. Sokat járunk a gyerekekkel kirándulni is, különböző akciókra látogatunk el. Örülnék, ha ezeket a gyermekeket integrálnánk az iskolákba, de a legnagyobb probléma, hogy ha a szülő kiharcolja is, hogy a gyerek bejusson a többségi iskolába, gyakorta az iskola részéről nincsenek megteremtve a szükséges körülmények. Így a gyermek nem lesz ott boldog, automatikusan sikertelenségre van ítélve, a fogyatékához még viselkedési zavar is párosulhat. Ez pedig hosszabb távon, amikor például pubertás korba lép, óriási problémát válthat ki.”

Úgy tűnik, mintha a múltban sokkal kevesebb lett volna a fogyatékkal élő gyermek. Nagy Anita szerint ez csak a látszat: „Nagyot fejlődött a diagnosztika, az orvostudomány nagyot lépett előre, és ma már sok olyan kisbabát mentenek meg, akiket régen a természet szelektált. Nehéz, mert nem mindig lehet egyértelműen megállapítani, mi okozza a fogyatékosságot.”

Nagy Anita a realitások embere, arra fókuszál, ami éppen adott, de hogy ne fenyegesse a kiégési szindróma, mindig igyekszik kitalálni valamit, hogy továbbléphessen. Most éppen egy ovisoknak szóló projekt az, amin tevékenykedik. Bár anyagilag elég költséges, de a szemben lévő házban elkezdtek foglalkozni azokkal a gyermekekkel is, akiket semmilyen óvoda nem akart. Mint mondják, nehéz változtatni a beidegződött sztereotípiákon, de ők igenis fontosnak tartják, ezért is dolgoznak.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/42. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene