Te vagy az én szemem fénye, ha…

Érezni akarjuk a felénk áradó szeretetet, begyűjteni az elismeréseket, a jó pontokat, és élvezni, ahogy örülnek a létezésünknek. Akkor is, ha mindehhez különféle elvárásoknak kell megfelelnünk. De egyre több lesz az elvárásból és egyre elenyészőbb lesz az érte járó jutalom.

Kis hercegnők és hercegek

A komód tetején, a vitrinben vagy a tükör díszes fakeretébe illesztve, esetleg az irattárcánkban őrizgetjük a világ legszebb gyerekének vagy unokájának a fényképét. Mert mindenki a saját csemetéjét tartja annak, és ez így van jól. Néhány elfogult szülőnek ez nem elég, ezért a kis hercegnők báljában, különféle szépségversenyeken és tehetségkutató vetélkedőkön is megmérettetik a gyereket. Macerásak ezek az akciók, a gyerekek nyűgösek, a ruha kényelmetlen, már otthon unták a szűnni nem akaró gyakorlást. Ha nem jut nekik dobogós hely, az anya egész úton hazafelé szidja a zsűrit, a szervezőket, végül a gyereket. Mennyire más, amikor az ottalvós hétvégén a gyerekek vihogva próbálgatják a nagyok ruháit, egymást szórakoztatják rögtönzött műsorokkal. Ennek a szerepjátéknak nincs tétje, a játék öröméért teszik.

Palkó az édesanyjától örökölte bájos mosolyát, ilyenkor apró gödröcskék jelennek meg az arcán, rendetlenül repdeső fürtjei a válláig érnek. Elfogadta, amikor az anyja bejelentette egy-egy válogatásra, ahol reklámokba, különféle szappanoperákba kerestek gyerekszereplőket. Megszokta, hogy az anyuka nem mindig mondott igazat, időnként regényes élettörténetet szőtt köréjük arról, hogy nemrég jöttek haza egy külföldi forgatásról, máskor azt állította, sanyarú életük volt, de most próbálnak kitörni ebből. Egy idő után Palkó bájos mosollyal akkorákat lódított, hogy maga is elcsodálkozott rajta. Pontosan tudta, kinek mit illik mondani, mikor kell bociszemekkel nézni a bácsikra, nénikre, és színészeket meghazudtoló ügyességgel alakított. Az számított, hogy az anyja megdicsérje, cinkosan magához vonja és megpuszilja. Nem tudom, mi lesz Palkóval, ha felnő. Rövid ismeretségünk alatt három-négy hazugságon kaptam rajta az alig tízéves legénykét. Mindezt azért tette, hogy megkedveljem őt, és teljesítsem, amit kér. Megkedvelhettem volna enélkül is, csak nem volt alkalmam megismerni. Mindig játszott valakire, valamire. Ez nagyon fárasztó lehetett neki is, és bizony nekem is.

Hasonlóan rossz érzéssel töltött el, amikor a különféle versenyekre a pedagógusok helyett a szülők mentek el a gyerekeikkel. Az egyik szavalóversenyen sírva fakadt a díjnyertes kislány. Amikor újságíróként odamentem hozzá, azt mondta, odaadná a díjat annak az iskolatársának, akinek az anyukája hozta őket ide gépkocsival. Az anya azt kiabálta az autóban, hogy az ő gyerekének nyerni kell. Sem szebb, sem jobb, sem szeretnivalóbb nem lehet egy győztes gyerek a szülő számára, csak az önmagával elégedetlen felnőtt köti feltételhez a szeretést.

Lájkok tengerében

Nem elég, hogy a családban minden rendben van és mindenki egészséges, nem elegendő boldogság, hogy nyáron kirándulni mehetnek. Az együtt töltött pillanatokat azonnal meg kell osztani, és lubickolni a lájkok dopamintengerében. Tisztelet a kivételnek, ahol a család, a rokonság vagy a baráti kör külön csetszobát nyit, és ott osztják meg egymással a fotókat. Egyre többen vannak, akik már az élmény átélése helyett is filmeznek, és teszik fel a történéseket a világhálóra. Nem tudnak részt venni az ezt követő önfeledt nevetésben, beszélgetésben sem, mert lesik, várják a lájkokat. A minap a búzatábla közepén lettem figyelmes egy kamaszokból álló csapatra, ahogy egymást fotózzák. Miután felkaptattak a töltésre, nem a mellettük elnyargaló őzek, felsikoltó fácánok látványától vigyorogtak, merthogy azokat észre sem vették. Annak örültek, hogy virtuális barátaikkal máris megoszthatták a fotókat, és jöttek is egyre-másra a vicces kommentek. Nem látták, hogy épp egy sárkányrepülős húzott el a fejük felett, mint ahogy azt sem, hogy a lenyugvó nap fényében vadkacsák egész raja ringott a közeli kanálisnál. Nincs idejük megélni a pillanat örömét, mert folyamatosan tartaniuk kell a kapcsolatot a virtuális világgal. Be kell gyűjteni a lájkokat, szívecskéket, újabb és újabb helyszínekről jelentkezni ötletes, vicces fotókkal, nehogy az arcuk feledésbe merüljön, és alulmaradjanak a népszerűségi listán. Mert „állítólag” ez a szeretet. A kétségbeesett kamaszok kihangosítják a telefonjaikat, minden egyes csippantáskor jelentőségteljesen vigyorognak, akinek sok csippantása érkezik, az nagyon-nagyon szeretve van. Valami torkon ragad, ha a kávézókban vagy boltokban hallom ezeket a telefonos zümmögéseket. Ilyenkor a „zümmögő” figyel is rám, meg nem is, mert közben már azt oldja, vajon ki és mit jelezhetett neki a világhálón.

Felnőttkori elvárások

„Mindig a bátyámat hozták fel példaként. Lediplomázott, én nem. Megnősült, családot alapított, én folyton a világot jártam. A szülőknek nem tetszett, hogy búvárkodom. Szerintük hóbortos vagyok, felelőtlen, és állandó veszélynek teszem ki magam” – mesélte Miki, amikor rövid időre hazalátogatott. Nem maradt pár napnál tovább, mert állítása szerint idehaza semmi sem változott, a családján belül sem, mindig hűvös fogadtatásban részesül. Úgy érzi, nem szeretik. A bátyja és a szülei szerint nagybácsiként sem tudott helytállni, holott a gyerekek tátott szájjal hallgatták a történeteit. A család úgy vélte, olyan romantikus meséket faragott az utazásaiból, mintha máris csábítaná a gyerekeiket az ismeretlen, veszélyekkel teli idegenbe. A család szerint a becsületes, rendes ember itthon van és a családjával törődik. Miki nem védekezik, csak ismét elmenekül a felelősségre vonás elől.

Egy másik riportalanyom szintén férfi, de jóval idősebb Miklósnál. Elemér bácsi sem tudott megfelelni a család elvárásainak. Nem kívánta, hogy az unokája hozzá költözzön családostul, sem azt, hogy a lánya és a menye naponta ellenőrizze. „A feleségem, Isten nyugosztalja, nagyon szeretett kertészkedni. Én nem annyira. Kicsit irigyeltem a kollégákat a műhelyben, akik bent éltek a városban, és együtt jártak éjszakai horgászatra, mérkőzésekre meg a vasárnapi börzékre” – sorolja a bácsi. Úgy érezte, odahaza szeretik, de csak ha az ő elképzeléseiket teljesíti. Vevőt talált a házra az özvegyember, és kisebb lakást vett a városban, ahol néhány volt kollégával, öreg baráttal tartja a kapcsolatot. „Szeretem a családomat, de amikor magamra maradtam a házban, úgy éreztem, szívesen döntenének el mindent helyettem. Neheztelnek rám a mai napig, azt mondják, önfejű és makacs öregember vagyok” – mondja Elemér bácsi, amikor a kerékpárját támasztva szóba elegyedik velem a folyónál, és égszínkék tekintetével simogatja a felszálló sirályokat. Úgy érzi, sokat tett a családjáért, mégsem fogadták el, hogy vannak még vágyai. De szép is lehet az, amikor az ember a döntéseivel együtt szerethető.

Száz Ildikó,

a szerző az Új Szó munkatársa

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/36. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene