Az első vadásztársaság

Az első vadásztársaság Tardoskedden emlékeim szerint 1950-ben vagy 1951-ben alakult meg. Ekkor ugyanis még itthon jártam iskolába, és a társaság első elnöke az édesapám, Borbély Ferenc volt. Akkoriban nem volt telefonja senkinek, tehát én vittem az üzeneteket, ha édesapám megbeszélésre hívta a vadászokat. Nem volt írógépe, nem voltak névre szóló meghívók, semmi ilyen. Csak szóbeli postás voltam. Vagy biciklin, vagy gyalog „szaladtam el” a bácsikhoz: „azt üzeni az apusom, hogy ekkor és ekkor, itt és itt lesz a gyűllís (vagy indúnak a határba)…”

„Jó van, lánkám… maj’ megyek…”

Mindig a Schnierer kocsma előtt vagy bent volt a gyülekezés. Talán mondhatjuk, hogy ők voltak a vadásztársaság alapító tagjai: Borbély Ferenc – elnök, Borbély István, Csányi Gyula, Kačkovič Jozef, Csóka Buják Lajos, Csányi Ferenc, Drenina József és Augustín bácsi, akinek – betelepült szlovákként – olyan különleges keresztneve volt, amit senki sem tudott megjegyezni, és mindenki csak Augusztyínnak hívta. Lehet, hogy voltak még rajtuk kívül többen is, de már nem emlékszem.

Nem csoda, hogy az én apám lett a tardoskeddi vadásztársaság egyik alapítója és első elnöke, hiszen imádta a határt járni. Ismert minden rókalyukat, minden csapást, tán még a nyulakat is meg tudta különböztetni egymástól. Amikor végül mégiscsak hazakeveredett a Don-kanyarból, a sógorával, anyám öccsével, Balogh Vincével jártak ki. Vincüs nagybátyám zseniális rabsic volt. Járomszöggel „vadászott”. Ha megcélozta a nyulat, az biztos, hogy eltalálta. Tűpontosan be tudta mérni a távolságot. Néha két-három, de akár öt vadnyúllal jöttek haza. Persze, nem volt mindig szerencséjük. Egyszer – erre biztosan emlékszem – elkapták őket, és mentek az újvári börtönbe. Ez volt a büntetés. Néhány napig voltak csak bent, ételt nem adtak a „raboknak”, azt Murga Margit néni hordott nekik. Az anyám erről soha nem beszélt. Gondolom, borzasztóan szégyellte. Nem tartott soká a kalandozás-rabsickodás. 1947–48-ban jöttek a kitelepítések. Amikor hazakerültünk Csehországból, nagybátyámékat már Magyarországra telepítették.

Apám azonban nem adta fel. Néhány éven belül, amikor az élet visszatért a viszonylag normális kerékvágásba, megalapították a Tardoskeddi Vadásztársaságot. Már nem rabsickodtak. Vadásztak… volna. Nem volt az olyan magától értetődő, hiszen még puskáik sem voltak. Talán csak a betelepült szlovák embernek, Kačkovičnak (ha egyáltalán volt neki, ebben nem vagyok teljesen biztos). Eleinte furkósbottal járták a határt – legyen valami a kezükben –, és ahogy a mai vadászok, inkább a vaddal törődtek. Telente kukoricát, szénát hordtak ki az állatoknak. Akkoriban még rengeteg vadnyúl, fácán, fogoly volt a határban. Őzek is akadtak, és főleg sok róka. Számba vettek minden rókalyukat. Apám még azt is pontosan számontartotta, hogy melyik rókalyukban mekkora a szaporulat. Egyszer két sötétszürke bundájú, rémült kisrókával jött haza, anyám óriási perpatvart csapott. Visszavitette a két kis ijedt állatot a határba.

Természetesen minél előbb be kellett szerezni a vadászpuskákat. Ez sem ment azokban az években olyan könnyen. Végül a mindentudó, mindenhová bejáratos, mindent elintéző, mindenhol biztosan mozgó Buják Ferenc segítette ki őket. Az ötvenes évek közepére igazi vadásztársaság lettek. Már puskával a vállukon járták a határt. Már igazi vadászat volt a vadászat. Hajtókkal, zsákmánnyal, terítékkel. Egyenruhára nem emlékszem. Vadászkalapjuk volt. Az én apám kalapján is ott voltak a vadászdíszek, jelvények, amik nekem mindig nagyon tetszettek, de igazi vadászruhát csak Csóka Buják Lajos bácsi hordott. Ő volt a vadőr a tardoskeddi határban. Neki dukált az egyenruha. Az elkövetkező években természetesen mind többen léptek be a vadásztársaságba. Arra már nem emlékszem, hogy az apám meddig volt az elnöke, arra sem, hogy ki lett utána. Nagyon régen volt. Az első vadászok közül már senki sem él. Régóta az örök vadászmezőket járják.

Csomóné Borbély Magda, Tardoskedd