Távolságra gondol. NAPLÓ

Pipacs és tátika, bodobács és katica. Sárgák, napraforgóféle éles táblányi sok és apró boglárkaszínek. Júniusi cserebogár, támadó poszméh csíkjai. Meg azok a kékek, búzavirágtól égboltkékig! Havasi cincér és fémes tücsök. Mikrovilágok. Univerzumok. Bele lehet szédülni. Közben elfér a tenyérben. Milyen hamar magra fordul mindig az a sok virág!

A Szent Iván-éji álmoknak régen vége. A Göncöl rúdja irányba állt, mostantól már megint új távlatot mutat. Innen annak látszik. Távlatnak. A szikra útja is az, csak rövid. Szikra, mely mágikus tűzben született, nyárközép éjszakáján, Keresztelő János ünnepe táján. Hogy ellobbant a láng! A sötétséget elűző tüzek hamukupacok már. Néhány gyors vihar majd mind bemossa még, ami belőlük megmaradt, bemossa a szomjas föld repedéseibe, kicsit pihenni. Aztán az ismeretlen erők odagurítják majd a por- és a hamuszemcséket a hajszálgyökerekhez. Finomra morzsolják őket, és ezeken a titokzatos csatornákon át megint felvándorolnak a múlékony anyag darabkái a napfényt fogó levelekbe. Gyors ez! Ahogy körbe megy, újra és megint minden. Ez lenne a távolság? Ez lenne a közelség? Ez lenne az a megfoghatatlan gyorsaságú idő, amely megint elszaladt?

Tavasz se volt, s nyár végét látni már a csillagpályák görbülésében. Ez a rongyos szirmú pipacs lenne a végtelen tér? Ez a mákszem egy csillagfelhő lenne? Galaxis, melynek mélyén napok forrnak, s bolygókat sodorgat a röppálya ereje, a sodródás? Távcső vagy mikroszkóp, egyre megy. Ugyanazt látni vele. Tágulást kifelé vagy befelé. Milyen gyors az idő!

Nemrég még a tavasz, majd megfordult Szent Iván éje körül az élni, a fényt látni mágiája, s máris, bizony, máris elszalad. Először egy kis borzongás lesz, kora este, félig éber, pislákoló csillagok remegése és az ég szélébe kapaszkodó lebukó nap utolsó sugarai közt. Aztán pokrócot előhúzó mozdulat lesz. Sötétben motozó rovarok lassulása. Régen eltávozottak buknak ezzel elő, megidézik őket az asztalvégi halk beszélgetések. Az éjszaka úgy fordul, olyan észrevétlen, mint a bagoly szárnycsapása. Nyári teliholdkor a messzeséget leső vad égnek tartott feje, ahogy beleszagol az illattal teli éjszakába. Minden megborzong kicsit, megérzi, itt a pillanat, most vagy soha kell élni.

Látni lehet már. Tudni lehet. Játszani kell vele. Megkapni üveggolyóként, és merni elgurítani! Koccra vagy közelre játszani vele. Ha kocc, kiütve a másik, ha közelre, akkor rabolva a másiké. Ki emlékszik még rá, hogyan kell gurítani?

Gyakorolni kell! Újra megtanulni, hogyan lehet, hogyan kell megfogni a távolságot, elcsípni két ujjal az időt? Olyan gyorsan múlik a nyár. Most volt még csak a tűztánc, csak most. Nem kell elfelejteni, hogy élni kell! Bárhogy, bármit diktál is a sors!

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene