Az igazi jótékony

Biztosan Önök is ismernek olyan embereket, akik a legcsekélyebb segítségüket is azonnal elmesélik fűnek-fának, manapság már még a közösségi hálón is megosztják mindenkivel, aprólékosan számontartják évekre visszamenően, kinek mikor mit adtak, mit visznek, ha mennek, ők bezzeg mit kaptak, de nem baj, mennyit munkálkodtak a közért, és igen, már megint eljutottam az asztalig, hogy ők oda is mi mindent tettek le. Ez az én nagy problémám egyébként, egy jó pszichológus biztosan meg tudná állapítani, miben gyökerezik, mert amúgy, ha valóban jótékony volnék, az ilyesmit nem szabadna észrevennem sem, nemhogy felakadnom rajta. És mégis!

Aztán elgondolkodtam afelett is, miben vagyok, vagy voltam-e egyáltalán valaha önkéntes, de nem jutott eszembe semmi. Jótékony? Mivel dicsekedhetnék én, ha nem idegenkedném az ilyesmitől ily ennyire? Elfelejtettem. Vagy nem is volt soha dicsekednivalóm?

Számba vettem ezután a kollégáimat, a barátaimat, rokonaimat, és bizony, mindenkinél találtam valamit, amit a jótékonyság szóval felcímkézett dobozba rakhatok. Rejtett filantróp valamennyi, csupa nemeslelkű vesz körül. Azzal kezdtem magam nyugtatni, mert bevallom, hirtelen kissé nyugtatásra szorultam, hogy ha ilyen embereket vonzok be a hatóterembe, akkor azért olyan annyira égetnivaló én magam sem lehetek. Aztán eszembe jutott a Gábor megint, aki párom létemben, hogy nyáron napi három alkalommal, kutyasétáltatással egybekötve két marmonkanna (bandaszka, hogy az újvári gimisek nyelvi igazodást érintő felvetésének is eleget tegyek) vizet visz magával a lakótömbünk elé ültetett, majd magukra hagyott kis fákra, történetesen ugyancsak háromra. Ez idén több mint egy hónapja, amikor is észrevette, szárad a levele mindeniknek, s ez a napi nyolc-tíz liter víz megmentette az életüket. Kihajtottak, kizöldültek. Jó ember a Gábor, de ember, neki se csak jó tulajdonságai vannak, meg nekem is kell némi mozgás, így egy ideje, több mint egy hónapja én is járok vele, ez a napi Samu-time, a sétáltatás ideje, a kutya nélkülem már el sem indul vele. De nem ez a lényeg, hanem a kérdésem. Hogyha én csatlakoztam hozzá a jócselekedetben (az én vizem is), kinyitom előtte az ajtót, megfogom az egyik bandaszkát, akkor azért, ugye, egy kicsit én is jótékony vagyok? Persze, az vagy, nincsen is nagy fejed, Pistike, hallottam fejemben az iskolás viccet, amikor megjelent a kis boríték a számítógépem sarkában: levelet kaptam. Kaptunk. A szerkesztőség. Ezt:

A Pázmány Péter Gimnázium diákjai és tanárai kellemes nyarat kívánnak! ☺

Év végi fényképezkedés a PPG-ben

Azonnal felismertem, könnybe lábadt a szemem, de volt még egy csatolt fotó, a közérthetőség kedvéért, ez:

És rögtön eszembe jutott Olvasóink önkétessége, jótékonysága, az a sok diszkrét adomány, amit a Vasárnapnak küldtek s küldenek még mindig, a külső szerzők, akik egyből mondtak le önként a honoráriumról… Igen, ez az igazi jótékonyság. Mégpedig azért jutott eszembe éppen erről a képről, mert az újvári gimnazisták közt is akad néhány, akik megtámogattak, nemcsak a tanáraik, vagyis a jótett olykor azért mégiscsak jó, ha látható, hiszen így adható tovább nemzedékről nemzedékre.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/27. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Jótékonyan.

Még VASÁRNAP is dolgozunk, hol negyven fok van, hol szakadó eső, és éjszaka nem lehet betont fúrni a lakók miatt.

Szabó T. Anna: Törésteszt