Apró pont az irodalom világegyetemében

A kultúrafogyasztás lassacskán luxuscikké válik. Mit gondol, milyen jövő vár így ezekre az ágazatokra?

Elképzelhető, hogy buborékban élek, de a környezetemben egy csomó olvasó, színházba járó egyén van. Az tagadhatatlan, hogy ezeket az elfoglaltságokat kénytelenek vagyunk az átlagon felüli kategóriába sorolni, emiatt nem mindenki engedheti meg őket magának. Viszont azt látom, hogy még mindig elég sokan költenek rájuk. Egy a mostanihoz hasonló nehéz időszakban a saját érdekünkben muszáj valamilyen mankót találnunk, ami segít túlélni. A művészetek pedig tökéletes alternatívát jelenthetnek. Emiatt egyáltalán nem temetném a helyzetet. Úgy gondolom, hogy az ilyen típusú fényűzésre mindenképpen szükségünk van.

Mi lesz a karantén alatt leporolt kötetek sorsa, ha újraindul a társasági élet?

Az elmúlt egy év elég időt adott arra, hogy új szokásokat alakítsunk ki. Így abban reménykedem, ha valaki most talált újra vissza az irodalomhoz, vagy éppen most fedezte fel magának a könyvek szeretetét, az nem fogja tudni csak úgy maga mögött hagyni. Akkor sem, ha rászakadnak a hétköznapok.

Kezdetben rettegett Nádas Péter műveitől, a két karantén alatt mégis folyamatosan zajlott az #olvassnádast kezdeményezés. Minden félelmével ilyen drasztikus módon igyekszik leszámolni?

Egyszerűen azt éreztem, hogy nem halogathatom tovább, hiszen nekünk megadatott, hogy itt és most élhetünk, Nádas Péter kortársai lehetünk. Hatalmas bűn lett volna egy ekkora ziccert kihagyni. Ez a szembenézés tényleg erős volt, bár a kérdésben megfogalmazott módon még soha nem gondoltam rá, de csak így voltam képes mélyre menni. Végül az elmúlt hónapok legcsodálatosabb élménye lett. Egyébként a napokban fejeztük be az Emlékiratok könyve elemzését. Szinte azonnal több alkotás is felmerült, amibe bele kéne vágni a téma nehézsége, elhanyagoltsága, esetleg terjedelme miatt, mert az említett „hátrányok” miatt általában nem ezeket emeljük le a polcról. A következő alkalomra végül egy olyan szerzőt választottam – merthogy már választottam –, akitől hasonlóképpen tartok, mert az ilyen típusú kihívások képesek csak olyan hajtóerőt adni, ami négy hónapig minden héten fenntartja a figyelmemet.

Az iskolában főleg a régi nagyok kerülnek terítékre, akik a tanulók számára legtöbbször csak fekete-fehér képek a tankönyvben. Az ön tevékenysége által viszont megismerhetik a kortárs írókat is. Ez pedig talán megkönnyíti, hogy beleszeressenek az írott szóba.

A hirtelen jött szabadidő következtében magam is belevágtam a kötelezőkbe, ugyanis be kell vallanom, hogy amikor feladatul kaptuk őket, nem kerítettem sort az összesre. Mégpedig pontosan azért, mert muszáj lett volna, egyszerűen taszított a kényszer. Az ember valahogy zsigerből próbálja kikerülni őket. Ezek nyilván fontos és csodálatos történetek, viszont van olyan, amivel még most, 32 évesen is küszködtem. A kötelező olvasmányok feladatának annak kellene lennie, hogy magát a tevékenységet szerettessék meg a gyerekekkel. Hogy megmutassák, mi mindent kaphatnak általuk. Ezek a művek azonban jóval nehezebbek annál, mint hogy a kamaszoknak kellő mennyiségű élményt nyújtsanak. Emiatt sokkal több kortársat ajánlanék, hiszen ők azok a ma élő, beszélő szerzők, akiknek feltehetjük a felmerülő kérdéseinket, alkalomadtán akár jó kis vitákat is folytathatunk velük.

Nem titok, azért fordult a könyvek felé, mert menekülni szeretett volna az akkori jelenéből. Most, amikor úgy fest, hogy mindent megkapott, amire vágyott, használja még az olvasást mentális vészkijáratként?

Abszolút. Ez eszembe is ötlött a napokban, ugyanis, amikor könyvet veszek a kezembe, az időt próbálom megállítani, esetleg ki szeretnék szállni abból, amiben éppen vagyok. Vagyis legalább néhány percre magam mögött szeretném hagyni az életem. Számomra ez a kapaszkodó óriási segítség és támasz. Mostanában felszínre került minden, amin egyébként nem nagyon elmélkednénk: az élet, a halál, a prioritások, a munka. Hirtelen ezek a terhek mind a mi vállunkat nyomják, ez pedig hosszú távon rendkívül frusztráló és szorongató tud lenni. Ilyenkor nekem óriási szükségem van egy jó olvasmányra, ami nem okoz csalódást.

S mi a helyzet az irodalom ön által emlegetett tudatmódosító hatásával, továbbra is működik?

Ez tényleg egy nagyon erős szenvedély, mostanában pedig ennek egy új vállfaját tapasztaltam, a habzsolást. Ezt is Nádas Péternek köszönhetem. Magát a jelenséget pedig úgy tudnám jellemezni, mintha kinyitottam volna egy ajtót, s rám zúdult volna minden. Nádas kapcsán egy csomó ember felmerült Thomas Manntól, Mészöly Miklóson át Esterházy Péterig. Arról nem is beszélve, hogy a Nádas-alkotások kapcsán hány kritikussal, irodalomtörténésszel és egyéb szakértővel beszélgettem. Mindegyiküktől kértem egy listát is azokkal az ajánlásokkal, amelyeket mindenképpen be kéne szereznem. Ezeket a jegyzékeket látva érzem csak igazán, hogy milyen aprócska pont vagyok az irodalom hatalmas világegyetemében.

Nagyon határozott ízlése van, mégsem erőlteti rá senkire. Ez az elfogadás mindig jellemző volt önre, vagy az útja során szedte magára?

Nincs olyan, hogy jó vagy rossz írás. Nincs olyan, hogy én valamire azt mondom, hogy ez a valaha létezett legjobb kiadvány, mindenkinek időt kell rá szakítania, s később ugyanolyan pozitív véleményt kell róla kialakítania, mint amilyen az enyém volt. Olyan van, hogy nekem ez nagyon sokat adott, viszont valaki más azt mondja, hogy őt ez éppen nem szólította meg. Elképzelhető, ha két év múlva újra kézbe veszi, akkor majd neki is nyújt valamit. Nagyon sokan érdeklődnek, hogy melyik az a három, öt, tíz alkotás, amit mindenkinek be kéne szereznie. Igen, gyakran én magam is nekiszegezem ezt a kérdést másoknak, viszont személy szerint szeretem kikerülni a válaszadást. Bár képes lennék egy egész lajstromot összehozni, nincs olyan univerzális felsorolás, ami a világon mindenkinek ugyanazt jelentené. Attól, hogy én főleg a szépirodalomban lelem örömömet, ugyanolyan fontos, hogy más a könyv bújása közben szórakozzon, esetleg megoldjon egy bűnügyet valamelyik jó kis krimi által. Az olvasás egész egyszerűen örömszerzés kell, hogy legyen.

Ha valaki közel kerül az idoljához, az őt körülvevő kultusz gyakran gyorsan összeomlik. Néha viszont még inkább bálványozzuk példaképeinket. Önnek milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

Én igazi rajongó típus vagyok! Örülök, hogy ezt a látásmódot sikerült megtartanom. Annak ellenére, hogy néhány alkotó már a barátaim táborát erősíti, továbbra is ugyanúgy csillognak a szemeim, ha kézbe kapom a legfrissebb megjelenéseket. Mindenki máshoz hasonlóan beállok a sorba, és dedikáltatok. Nem tagadom, az elején nem volt egyszerű rádöbbenni, hogy azok, akikre annyira felnézek, ugyanolyan mindennapi halandók, mint én. Óriási megtiszteltetés, hogy velük dolgozhatom, viszont az tény, hogy már egyáltalán nem úgy látom őket, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.

Mi a helyzet akkor, ha ön áll a másik oldalon, mint a rajongás tárgya?

A közösségi oldalamon már egy olyan szép szám ékeskedik, hogy tudatosítanom kellett, valószínűleg nem lesz mindenki nagyon kedves és jófej. A negatívumok azonban szerencsére még mindig nagyon csekély mértékben képviseltetik magukat. Biztos vagyok benne, hogy a témám is véd engem. Viszont iszonyúan jólesik, amikor levelet kapok. A lelkesedés azonban legtöbbször nem nekem szól, hanem annak, amit képviselek és ajánlok.

Be lehet mutatni valakit az olvasásélményei által?

Egyértelműen le lehet szűrni bizonyos tulajdonságokat, élethelyzeteket az olvasott kötetek által. Én például nagy naplóíró voltam, s mindig a füzetkém hátuljába jegyeztem fel, hogy az adott évben mi mindenen sikerült átrágnom magam, mert biztos voltam benne, hogy ezek nagy hatással lesznek az életemre, esetleg az életem befolyásolja majd a jövőben a választásaimat. Mert általában aszerint döntök, hogy éppen milyen időszakot élek.

Önmagát hogyan jellemezné?

Én nagyon szeretem, ha meggyötörnek a könyvek. Nem keresem tudatosan a szép, romantikus sztorikat. Előnyben részesítem a valóságot, így két lábbal a földön járó embernek mondanám magam. Közben azért belecsipegetek a versekbe is, mivel eléggé érzékeny tudok lenni. Folyamatosan figyelem a kortársaimat, ebből pedig arra következtetnék, hogy kíváncsi és szociális is vagyok.

A legtöbben nem szívesen hagynak félbe regényt, úgy érzik megsértik vele a szerzőt. Miként tudjuk mégis rávenni magunkat az elengedésre, ha a választottunk esetében elmaradni látszik a várt katarzis?

Nekem van a könyvespolcomon egy olyan rész, ahol csak ilyen kiadványok sorakoznak. Soha nem véletlen, ha kiválasztunk egy kötetet, mindig valamilyen oka van. Mint ahogy annak is, ha éppen nem sikerül vele azonosulnunk. Ilyenkor én mindig visszapakolom erre a helyre. Időnként azonban az újdonságok mellett közülük is leemelek egyet. Néha az is segít, ha valaki mással társalgok az adott műről, a beszélgetőpartner ugyanis egy másik megvilágításba helyezheti, ami mégiscsak felkeltheti az érdeklődésemet.

Leginkább ott érzi magát otthon, ahol a könyvei is önnel vannak. Ez a mondat milyen értelmet nyer a mai Magyarországon, ahol a könyvdarálás fogalma sem ismeretlen?

Az, hogy én ezt a bizonyos folyamatot a két szememmel láthattam, az egyik legijesztőbb dolog volt, ami valaha történt velem. A jövőben nem is szeretném átélni újra, hogy valaki nem ért egyet valamivel, ezért megsemmisíti azt.

Úgy tartja, hogy nem csak a munkája definiálja. Ennek fényében miben méri a sikereket?

Leginkább a személyes kapcsolataimra vagyok büszke. Az is iszonyúan boldoggá tesz, hogy kikkel működhettem már csapatként, hány beszélgetést tarthattam. De az, hogy az együtt gondolkodást olyanokkal tehetem, akik fontosak számomra, bíznak bennem és segítenek, az mindennél többet jelent. Hálás vagyok, hogy velük közösen tűzhetek ki új célokat magam elé, és valósíthatom meg őket lépésenként.

Tilajcsík Dóra

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/24. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene