Nem törekvés

Arra viszont már kevésszer kerül sor, hogy körbe is nézzünk és megvizsgáljuk, hova is jutottunk. Azt meg már nem is említem, milyen (lenne), ha menet közben is figyelnénk. Az útra, a tájra, a történésekre és arra, hogy megéljünk minden pillanatot, ami oda vezet bennünket a célunkhoz. De hova is?

A célok. Acélosak. Követjük őket. Haladunk irányukba, megvalósításukra törekszünk (jobb esetben), mindig valami felé megyünk, akarunk. Ezt, azt, amazt, szebbet, jobbat, rendesebbet. Mi lenne, ha egy pillanatra itt is megállnánk, és egyszerűen csak nem akarnánk? Nem a szebbet, a jobbat, a nagyobbat, a másét, hanem csak egyszerűen nem akarnánk. Az akaratnak az írmagját is visszafordítanánk. Nem azért, mert ezt akarjuk, hanem mert hagyjuk, hogy ne történjen semmi, hogy ne akarjunk éppen semmit. A társadalom nem erre szocializál bennünket, tudom, de mi lenne, ha a „nyugati világ” helyett kicsit a „keleti világ” felé fordulnánk, és azt mondanánk magunknak: nem törekszem. Semmire.

A törekvés ugyanis magában rejti, hogy mindig megyek valami felé, valamiért, a nem törekvés pedig éppen ennek ellenkező létállapota. Vagyis megállok, és abban a pillanatban hagyom, hogy minden úgy legyen, ahogy van. Hogy csak leülök, akár öt percre is, behunyom a szemem, és mélyeket lélegzem, s közben nem csinálok mást, mint megfigyelem a légzésemet. Vagyis arra törekszem, hogy éppen nem törekszem semmire. Ez az igazi (nem) törekvés.

Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép