Úton egymás felé a házasságban

Megismerünk valakit, akire úgy tudunk rácsodálkozni, hogy magunk sem értjük, de mintha mindig is ismertük volna. Sok mindenről ugyanazt gondoljuk… és nevetünk a lehetetlennek tűnő lehetségesen. Szerelmesek vagyunk. Egyet gondolunk, együtt dobban a szívünk, az élet összes nehézsége ellenére olyan könnyed, bohókás és önfeledt minden… Úgy érezzük, hogy pont erre vártunk, pontosan őrá. Már nem akarunk mást megismerni, nem számít, hogy ki a helyesebb, a magasabb, a szőkébb. Tudjuk, csak ő kell. De ő nagyon.

Lehet, hogy most meglepődünk, de ha az idáig vezető úton tiszta lelkiismerettel meghoztuk a magunk döntéseit, ne felejtsük, döntéseink mögött van Valaki: Isten, aki „... megteremtette az embert, saját képmására, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27). „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Egymásra bízattunk. Isten pedig nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását (Róm 11,29). Ezekbe az ígéretekbe mindig meg lehet kapaszkodni, akkor is, amikor majd úgy érezzük, hogy már nem vagyunk képesek ésszel döntést hozni, hogy életünk felett az érzelmünk vette át az irányítást.

A szerelmet sokféle jelzővel szokták illetni. Valójában csak ez képes az embert egy egészen más dimenzióba emelni. Ebben a felfokozott és túlfűtött érzelmi állapotban „ember legyen a talpán”, aki józan tud maradni. És ez így is van jól. Egy valaki tud ránk hatni. Isten. A Teremtő.

Ő az, aki ebben az érzelmi „zűrzavarban” le tudja csendesíteni mindazt, ami bennünk kavarog. Aki mindig a helyes és a járható utat kínálja, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. Aki a lelkiismeretünk szaván keresztül a helyes irányt mutatja. Aki irányít és segít kordában tartani a vágyainkat.

Minden nehézség közepette bízzatok. Soha ne féljetek az árnyékoktól, mert az egyszerűen csak azt jelentik: valahol a közelben ragyog a fény! Így van a szerelemben, a házasságban is. Eső nélkül nincs szivárvány, nem lehet megúszni a veszekedéseket, a megbántódást, a sértettséget, a dühöt és a csalódást.

Amikor rájössz, hogy a hitvesednek is vannak hibái, ami talán idegesít, arra is rádöbbensz, hogy ezzel együtt el kell őt fogadni, sőt meglátva hibáit ráébredsz, hogy ezzel együtt szereted. Ekkor szereted őt igazából. Nincs tökéletes társ. Hisz te sem vagy az. A házasságodban fogsz rádöbbenni arra, hogy téged is el kell viselni, te sem tudsz tökéletesen élni. De ami ennél is fontosabb: rá fogsz döbbenni arra is, hogy Isten téged is ezzel a sok tökéletlenségeddel együtt szeret. És már milyen régóta. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” (Jer 1,5). Ez ad hitet, erőt ahhoz, hogy te is szeretettel elfogadd a másikat, a hibáival együtt.

Felmerülhet az a kérdés is, ha egymásnak szolgáltatjuk ki a házasság szentségét, akkor miért van szükség a papra? Hogy kinyissa a templomot? És egyáltalán, minek ez a sok „cécó”, mi papír nélkül is szeretjük egymást... Sokan azt (is) gondolják, mondják, mit tud egy katolikus pap a házasságról? Semmit! Fogalma sincs róla.

A pap is családban nőtt fel. A férfi szülészorvos sem szült gyermeket, a pszichiáter sem volt még Stockholm-szindrómás, a csillagász is csak „látta”, amit látott, mégis hiszünk nekik. Higgyünk nyugodtan abban, hogy a papunk lelkipásztorként az egyik megfelelő személy, aki a házasságban útmutatást, tanácsot ad. Persze, legfontosabb a liturgikus küldetése, hogy „kivegye és az egyház nevében elfogadja a házasságkötő felek beleegyezésének kinyilvánítását.” (CIC 1108, 2. §.)

Végezetül egy házasságra készülő vallomása a világhálóról: Nekem, nekünk sokat jelentett az együtt járás időszakában a sok közös imádkozás, a közös misére járás, a közös lelkigyakorlat. Ezek közül különösen egy, amit Barsi Balázs atyánál töltöttünk Sümegen, a rendházban. Még senkinek nem jelentettük be, hogy össze akarunk házasodni, csak mi tudtuk még. Akkor, azon a lelkigyakorlaton egy személyes beszélgetés kapcsán Balázs atyának mondtuk el először. Azt mondta akkor, hogy legyünk sokat együtt. Csináljunk sok mindent együtt, ismerjük meg jól egymást. Legyen sok-sok közös programunk. Imádkozzunk. Megfogadtuk. Nem a mozizást, a színházat, a fesztiválokat választottuk közös programnak, hanem a kettesben való kirándulást. Hegyre fel, völgybe le. Csendben, a természetben az ember valahogy nagyon közel tud lenni Istenhez.

Mert a csendben hallja meg az ember a saját gondolatait. Egy hegy tetején olyan végtelen szabadságot tapasztalhat meg, amit odalent a város zajában szinte lehetetlen. Fenn a hegyen, félúton egymás felé, a föld és Isten között, ahol két ember szíve egy vágyra dobban Petőfi megfogalmazásában:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Gábor Bertalan szepsi római katolikus esperesplébános

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/18. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene